Ezzel a résszel befejezzük L. kalandjainak elmesélését a politikai rendszerváltással és az MDF-el kapcsolatban. 

A következő részekben a mezőgazdaság "privatizációjával" kapcsolatos érdekességekre kerítünk sort, az akkoriban szerzett bőséges élményanyag segítségével.

A megyei MDF iroda egy félig kész épületben volt, amelyet a tulajdonosa vendéglőnek szánt de a földszint még nem készült el. Ennek megfelelően egyetlen nagy helyiségből, meg egy kisebb szobából állt; a tulaj ingyen adta oda. A berendezés is adományokból jött össze, nem volt két egyforma bútordarab. A terem közepén nagy „tárgyalóasztal” állt, amit különböző kisebb asztalok összetolásával állítottak elő és egy hatalmas zöld – eredetileg talán függöny – anyaggal borítottak le. Mivel az összetolt asztalok nem csak különböző méretűek voltak, hanem különböző magasságúak is, ezért ha a poharat sikerült a kettő közé letenni akkor le is öntötték egymást a rendszerváltók. A kisebb szobában táborozott egy leányzó, aki az adminisztratív ügyeket intézte, ez idő szerint még társadalmi munkában. Ő, ahogyan az lenni szokott, hamarosan kulcsfigurájává vált a megyei MDF- szervezetnek és legalább annyira, ha nem jobban, meghatározta annak munkáját, mint A., aki a megyei elnök volt. Mindenki gyorsan megtanulta, hogy bármi kérdése, vagy kérése van hozzá forduljon. Amúgy nem volt a szellem sasmadara, de jóindulatúnak és segítőkésznek bizonyult, főleg pedig mindig tudta, hogy melyik fontos ügy éppen hol tart, valamint – ami még fontosabb – hogy a meghatározó embereket éppen hogyan lehet elérni. L.-nek úgy tűnt, hogy a politika nem is áll másból, mint nagygyűlésekből és adminisztrációból és ez nem volt egy kellemes felismerés.

A megyei szervezet feje A. volt, a „Tanár Úr” ahogyan nevezték. Magas szikár, elegáns, arisztokratikus megjelenésű, idősödő férfiú oldalt fésült, hullámos ősz hajjal – az egyetemen tanított néprajzot. Kellemes ember, hibátlan viselkedéssel és folttalan becsülettel. A mindenkori hatalommal csak a legszükségesebb mértékben volt hajlandó együttműködni, ami meg is látszott a karrierjén. Mint templomba járó, hívő ember is valóságos különlegességnek számított a KISZ-ben és a pártban tüsténkedő egyetemi oktatók között. 

***

Ez idő tájt – mint A. esete is mutatja – már sokat enyhült az ideológiai szorítás az egyetemeken. Ez persze nem jelentette azt, hogy egy-egy jól sikerült KISZ, vagy párt-funkció nem gyorsította az illető karrierjét, hanem csak azt, hogy már nem feltétlenül távolították el az egyetemről például a templomba járókat, a klerikális reakció híveit, ahogyan a pártgyűléseken nevezték őket még mindig. Az oktatói kar ekkoriban már – néhány vitathatatlanul nagy tudású idősebb tanáron kívül – főleg a párt-emlőkön nevelkedett ifjútörökökből állt. Ez ugyan már nem a tanszékre munkásőr-egyenruhába bejárók kora; a nevezettek többnyire semmiben sem hittek, a saját karrierjükön kívül. Nagy különbség mutatkozott az egyes karok között is. A természettudományok nagyjából rezisztensek voltak az dogmatizmusra, messze voltunk már az '50-es évektől, mikor még ezekre is ráhúzták az ideológia kényszerzubbonyát.¹ A mérnöki és természettudományokkal kapcsolatban, nagyjából a fő pártkorifeusok számára is nyilvánvalóvá vált, hogy az eredmény szempontjából mindegy, milyen ideológia híve forgatja a zsebszámológépet. A bölcsészkarokon viszont, ahol látszólag volt tétje annak, hogy milyen ideológia mentén tanítanak, még tombolt a szemellenzős párt-ostobaság. Mindenütt fenyegetően magasodtak a ideológia komor, vörös fellegvárai: a marxizmus-leninizmus és politikai gazdaságtan tanszékek. Többnyire ezeken tanítottak a leghülyébbek és bár jelentőségük csökkent, nyíltan vitatkozni továbbra sem volt ajánlatos velük. Már, ha akadémikus akart lenni valaki. Minden szakon kötelező tárgyak lévén, népes tanszékek voltak ezek, számtalan oktatóval; ezek özönlötték el, a bukás után, gyorstalpalón felkészítve a bölcsészkarokat. Ez volt a legnagyobb csapás, amit az oktatás színvonalát az elmúlt században érte. Csak '92-ben jutott eszébe valakinek, hogy a továbbiakban például a foxi-maxit ne tekintsék felsőfokú végzettségnek. Ám ekkor már késő volt. Az orosztanárokból angoltanár, a marxizmus-leninizmus oktatóból filozófia-tanár lett. Furcsa módon szinte mindegyikből tanár lett, nyilván úgy gondolták ott nem okoznak majd színvonal problémákat. Önbeteljesítő várakozás lett ez. Senki sem vette magának a fáradságot, – vagy bátorságot – hogy elgondolkodjon azon: mit is lehet kezdeni egy olyan emberrel aki hosszú éveken keresztül kártékony ostobaságokat tanult és tanított és minden valószínűség szerint nem is volt másra alkalmas. A bányászoknak, mezőgazdasági munkásoknak és kohászoknak szemrebbenés nélkül megmondták: nincs a tudásukra szükség, az „elavult”, boldoguljanak ahogyan tudnak és sorsukat a szent piac láthatatlan kezére adták.

***

A. – mint látszik – nem tartozott ezek közé. Nagy tudású férfiú volt, a magyar néprajz elismert művelője és mint becsületes embert, elhivatott pedagógust a tanítványai is szerették. Senki sem tudta nála méltóságteljesebben eljárni a csűrdöngölőt a néprajzi táborokban. Volt azonban egy súlyos hibája, roppant mód hiú volt és – mint a legtöbb hiú ember – ő is védtelen volt a hízelgéssel szemben. Hízelgőben pedig nem volt hiány. Sokan megérezték a soha vissza nem térő alkalmat sorsuk megváltoztatására. Hisz biztos volt, hogy új politikusokra is szükség lesz és az sem volt kétséges, hogy ez anyagilag ugyancsak kifizetődő elfoglaltság. Az MDF-et akkoriban alkotó értelmiségiek jelentős része, természetes módon, azzal kezdte a karrierjét építeni, amihez értett: seggnyalással.

Ott volt például N., az elnökök tanácsának összejövetelein a legfőbb hízelgő, aki olyan szinten művelte ezt, hogy maga A. is belepirult néha a dicséretbe. N. kollégiumi nevelő volt délutánonként egy meglehetősen rozoga biciklin vitte haza a családnak az ennivalót, két éthordóban a kormányon. Később országgyűlési képviselő lett, majd talán államtitkár és mikor L. legközelebb látta egy nagy fekete autóból szállt ki – éthordó nélkül. „Ez volt tehát a tétje a hízelgésnek” – gondolta L. és egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy ezt akár ő is megpróbálhatta volna. Azután elvetette ezt, mert semmit nem lehet igazi meggyőződés nélkül csinálni, még hízelegni sem, úgy vélte, előbb utóbb lebukott volna.

A megyei elnökök tanácsa – bármilyen komolyan hangzott is a cím – tulajdonképpen egy formátlan vitakörre emlékeztetett. Semmiféle program, célkitűzés nem volt, kivéve a „plurális demokrácia” bevezetésének szándékát, azt azonban soha senki nem gondolta végig, hogy mit is jelent majd ez. L.-ben, minden ilyen ülés után egyre nagyobb hiányérzet vett erőt. Mi lesz, mi legyen a pártbizottságok munkatársival? a Tsz-ekkel? a közigazgatással? az 56-os vérbírákkal és ügyészekkel? Egyáltalán az elmúlt negyven év, a „régi rendszer” képviselőivel. Senki nem kételkedett benne, hogy a kommunizmus már vereséget szenvedett, ám senki nem gondolt arra, hogy mi következik ezután. Valahányszor L. felvetette, hogy mit is kéne kezdeni X-el, vagy Y-nal mint köztudottan köztörvényes idiótával, aki azonban magas rangot tölt be a párt, vagy állami hierarchiában, letorkolták „Nem beszélünk nevekről” – mondták egyöntetűen – „majd meghozzuk a szükséges törvényeket”. Hogy mit fognak ezek tartalmazni arról nem esett szó. A „rendszer” ugyanis – ahogyan az lenni szokott – nem intézményekből állt, hanem az intézményekben dolgozó, azokat irányító emberekből. A hibák az ő hibáik, a bűnök az ő bűneik voltak. Hiába zártak be hivatalokat, mivel az embereket megtartották, semmi sem változott. Addig húzták, halasztották a dolgot, amíg a vakalapos jogászokból álló Sólyom--féle alkotmánybíróság – az elévülés kimondásával – el nem vágta minden törvényes felelősségre vonás lehetőségét. A konkrét, technikai részleteket is tartalmazó program hiánya okozta aztán, hogy a kormányra kerülés utáni kapkodó, átgondolatlan törvénykezésben is elsősorban a „nagy”, „általános” kérdésekről volt szó, s miközben folyt a szócséplés, aki tehette két kézzel lopott, az ország pedig megállíthatatlanul rohant a szakadék felé.

'89 őszére L. helyzete kezdett tarthatatlan lenni. Az ülésekre – szellemi önvédelemből – már nem járt, mert azok egyre indulatosabb, parttalan vitákba torkollottak és nézetei, szinte mindenben, ellentmondtak az MDF hivatalos és nem hivatalos álláspontjának. Többször forgatta a fejében, hogy kilép, vagy legalábbis lemond az elnökségről, ám valamiféle homályos felelősségérzet visszatartotta. Némileg nagyképűen úgy vélte: amit segített elkezdeni, azt kötelessége végigvinni addig ameddig csak lehet. Lelkiismeretesen - bár egyre lemondóbban – válaszolt a levelekre és kérdésekre, amelyek a „Központ”-ból érkeztek és lemondóan konstatálta, hogy mindennek az ellenkezője történik, amit szeretett volna. 

Egy napon – '89 őszén – valami miatt be kellett mennie a megyei irodába és az ajtóban összefutott K. elvtárssal, aki éppen kifelé tartott. „Szervusz!” – kiáltotta lelkesen K. elvtárs és tett egy olyan határozatlan mozdulatot, mintha a kezét nyújtaná, ám L. arckifejezése láttán meggondolta magát; 5 éve nem voltak köszönőviszonyban. K. elvtárs a megyei pártbizottság mezőgazdasági osztályán dolgozott és ritka undorító alak volt. Utolsó szóváltásuk akkor történt mikor feljelentette L.-t, mert nem tartott be egy tökéletesen hülye pártbizottsági utasítást. L. teljesen a szokásoknak megfelelően járt el, megkapta a hülye utasítást, elolvasta, bólogatott és nem tartotta be. Ez volt a rend, mindenki ismerte, az aki hozta az intézkedést és aki nem hajtotta azt végre; a lényeg az volt, hogy hangosan nem szabad tiltakozni. A pártbizottsági elvtársak az ivással, a kurvázással, vadászattal és egymás elleni áskálódással voltak elfoglalva, dolgoztak tehát a karrierjükön és semmi kedvük sem volt dolgozni. (Mert a hülye utasítások be nem tartása miatt lehetetlenné tenni valakit azt ők munkának nevezték, egyébként.) 

Ezzel szemben K. elvtárs levelet írt a Tsz vezetőségének, melyben olyan kitételek szerepeltek, mint a „párt és állami vezetők megtévesztése”, vagy a „kártékony hozzáállás”. Ilyenek, még azidőtájt is a nyakát szeghették bárkinek. A „te nem dumálsz mi nem piszkálunk” hallgatólagos megállapodását rúgta fel hát K. elvtárs és L. sokáig nem tudta miért. Mikor aztán az előző TSZ-elnök nyugdíjba vonult, a búcsúztatására rendezett ünnepségen, néhány pálinka után, elmesélte, hogy K. elvtárs – a levél után – felkereste őt és valamelyik rokonát ajánlotta L. helyére, „amennyiben megingana L. iránt a bizalom”. Mindezen túl is, K. elvtárs megtestesített mindazt, ami a rendszerben undorító volt. Mélyről jött, ki tudja honnan, – munkás-paraszt származású vagyok, mondogatta – erőszakos volt és törleszkedő is egyszerre, lefelé taposott, felfelé nyalt, ahogyan ezt a típust jellemezték. Így hát L. a maga részéről beszüntette a vele való érintkezést, ami azt jelentette, hogy nem köszönt neki. Most meg itt van és éppen csak nem borul a nyakába.

Bent megkérdezte az adminisztrátor leányzót, hogy mit keresett ez itt? „Belépett” – válaszolta az unottan, mert ez idő tájt már sokan beléptek. L. villámsújtottan állt. Az esetben, mint cseppben a tenger, minden tükröződött, amire lassanként ráébredt az elmúlt hónapok során. Rádöbbent, hogy bármit tesz is, már egész életét K.-val és elvtársaival kell majd leélnie, hogy az új politika is – elárulva azt amibe ő hitt – hozott anyagból fog dolgozni. Reménytelen kisebbségben fog maradni ismét, mert mint azelőtt és most sem, nem kellően racionális. Akik racionálisak voltak, azok beléptek a pártba és karriert csináltak, hiszen mi mást tehettek volna? Az oroszok itt voltak és – bárki bármit mond – nem volt ember aki száz éveken, vagy legalábbis a saját életidején belül, látta volna a birodalom felbomlását. Élni kell. Karriert csinálni, családot alapítani, gyereket nevelni. Ha panelban hát panelban. Ezt diktálja a logika, ez a célszerű életstratégia. Még áltatni is tudta magát az illető: előre kell jutni, hogy jót tehessek. Az elutasítás irracionális volt, inkább zsigerből jött, mint megfontolásból. A reménytelen álmodozók, vagy a kitaszítottak utasították csak el a megalkuvást hirdető szirén-éneket és L.-ben mindkettő megvolt.

Egyvalamit azért még tehetett. Bement A.-hoz és közölte vele, hogy negyven évet töltött úgy az életéből, hogy nem akart egy pártban lenni K.-val és elvtársaival és ezt a szokását most már meg is akarja tartani, tehát ha K. belépett, ő kilép. Nem tartóztatták.