A kép természetesen illusztráció.
Őszintén szólva fogalmam sincs miért támadt kedvem elmesélni az alábbi történetet. Bár talán betekintést nyújt az érett kádár-kor vidéki, bukolikus életébe.
Történt a víg emlékezetű '80-as években, hogy több órára leállt a K. községet átszelő főút forgalma és jelentős torlódás alakult ki, bár akkor még jóval kevesebb autó járta az ország útjait. A tumultus oka az volt, hogy a K.-ban lakó két Balog nevezetű család viszályba keveredett egymással. De kezdjük az elején.
K. község a főút két oldalán helyezkedett el, ez volt egyben a község egyetlen utcája is. A falu három nevezetességgel is bírt. Ezek egy tejüzem, a TSZ szarvasmarha telepe, és a Muskátli névre hallgató vendéglátóipari egység voltak. Nevezetességnek volt még mondható, a kikapós elvált asszony Z., a falu amúgy kissé egyhangú nemi életének felvillanyozója és a férfilakosság vágyainak állócsillaga. Mindezek után elmondhatjuk, hogy K. mindenben megfelelt az „Isten háta mögötti” fogalmának. Itt éltek, a főút két oldalán, a falu végén, egymással szemközti házban a már említett Balog családok. Roppant népes volt mindkettő, számtalan gyerekkel és az éppen ott tartózkodó változó számú és összetételű rokonokkal. A Balogok egy része az L. által irányított állattenyésztési ágazatban töltött be különböző felelősségteljes funkciókat. A többiek – akik éppen nem voltak börtönben – különböző, közelebbről meg nem határozható elfoglaltságokkal töltötték idejüket.
Történt, hogy az egyik Balog család lánya , 13-14 éves lehetett az ifjú hölgy, véletlenül találkozott a másik család fiúgyermekével a kukoricában. Az, hogy mindketten ugyanazon időben, ugyanannak a jókora kukoricásnak azonos pontján találkoztak nyilván a véletlenek különös összjátéka volt. A találkozás azzal végződött, hogy az ifjú brutális kegyetlenséggel megerőszakolta az ártatlan leányzót. Ez azután jó néhányszor megismétlődött. Akárhányszor látogatta meg az ifjú hölgy a kukoricást, hogy egyedül maradjon gondolataival, mindannyiszor, elkerülhetetlenül abúzus érte. Szinte nem tudta úgy betenni a lábát a takarmánynövények közé, hogy meg ne erőszakolják. A szülőknek természetesen, szemérmes természete okán, mindezt nem merte elmesélni, a dolog tehát titokban maradt a mit sem sejtő család előtt.
Addig folyt ez, hogy egyszer csak az erőszak jelei láthatóvá váltak a leányzó hasának méretén és az ügy napvilágra került. Szemében a meggyalázott ártatlanság könnyeivel, kénytelen volt elmesélni a megrökönyödött szülőknek az egész történetet. Természetesen az igazsághoz híven, ahogyan történt. A becsületen esett folt azonnali elégtételt követelt, így a feldúlt atya átrohant a szomszédba és magyarázatot követelt. Ott nem fogadták örömmel. Nem ismerték el fiuk bűnösségét, mi több, azzal vádolták a leányzót, hogy a) hazudik; b) ő csábította el az ártatlan fiúgyermeket, c) kurva. A heves vitának az vetett véget, hogy valami kemény tárgyal fejbe verték és az eszméletlen ősz atyát kivonszolták a ház előtti árokba, ahol is sorsára hagyták. Mindezt a szemben lakó Balogok végignézték mert a kerítés mellől figyelték az események alakulását. Mindennek az lett a következménye, hogy a fejbeütős család egy éppen arra járó tagját elkapták és az igazságosság jegyében hasonló kezelésben részesítették. Kitört a háború.
A főúton leállt a forgalom, mert az események az út közepén is zajlottak. L. pontosan ekkor ért oda. Vissza akart fordulni, mert ismert egy dűlőutat, ahol megkerülhette volna a falut, de a mögötte lévő teherautó – amelyik ugyanezt akarta – ügyesen keresztbe fordult és nem lehetett elmenni. Nem volt mit tenni – a résztvevők lelkiállapotát látva a beavatkozásnak még a gondolata sem merült fel – felült a motorháztetőre, rágyújtott és nézte az ütközetet.
A csata ebben a fázisában – a hadászat szabályai szerint – a tüzérségi előkészítés folyt. Ez abból állt, hogy a résztvevők, az út két oldalán állva, átkokat kiáltottak egymásra és mindenfélével dobálták a másikat. Ez idő tájt még nem voltak divatban afféle modernista eszközök, mint a szamurájkard, vagy a baseball ütő. A felek különböző mezőgazdasági kéziszerszámokat használtak lövedékképpen, kapát, lapátot, gereblyét és – az efféle ütközetek ultima ratio-ját – a vasvillát. Sőt, L. ámuló szemei előtt egy klasszikus formájú éjjeliedényt is, melyről, röppályájának egy pontján kiderült, hogy bevetése alkalmával nem volt üres. A szabályok egyszerűek voltak, az egyik fél a másik közé hajított valamit, amit azok felkaptak és visszadobtak. Így viszonylak kevés számú lövedék felhasználásával is hosszas küzdelmet lehetett folytatni. Az elhajított gereblye például különleges ballisztikai tulajdonságokkal bír. A levegőben kalimpálva forog és – szerencsés esetben – akár több célpontot is megsebez, hibája azonban, hogy lassú, így módot ad hogy elugorjanak előle. Már aki elég józan hozzá.
Ez a fázis meglehetősen sokáig tartott és kezdett a szemlélő számára unalmassá válni. Már az egymásra kívánt átkok is ismétlődtek, pedig eleinte meglepő nyelvi leleménnyel alkalmazták őket. Úgy tűnt, a csata unalomba fullad. Ekkor, mintegy vezényszóra – szcenikai értelemeben a legjobb pillanatban, megmentve az előadást – hirtelen mindenki az út közepére rohant és kézitusa vette kezdetét. A kézitusa a fentebb emlegetett lövedékek segítségével folyt, nem lehetett pontosan tudni, hogy kit kinek a gereblyéjével csaptak meg, könnyen lehet, hogy valakinek a saját kéziszerszáma okozta vesztét. A csata ezen fázisában mindenki részt vett és a lovagiasság szabályai szerint férfiak a férfiakkal, asszonyok az asszonyokkal, gyerekek a gyerekkel harcoltak. A legkisebbek pedig éktelen visítozás közepette rohangáltak a felnőttek lába között és a tőlük tanult átkokat rikoltozták. Különösen megkapó látvány volt egy aranyos, 6-7 éves forma angyali arcú kislány, aki az útszélén állt – ő valamiért nem rohangászott – és magas hangon sivította: „A rák rohassza ki a beledet!” Hogy konkrétan kinek szólt a jókívánság, azt nem lehetett megállapítani, L. azt sem tudta, melyik Balog családhoz tartozik az ifjú amazon.
A csatának ezen a pontján harsány szirénázással megérkeztek a Sz.-ből a békefenntartó alakulatok 3 Lada típusú harcjárművel. A küzdő felek annyira el voltak foglalva, hogy nem hallották az érkezést és folytatták a harcot. A békefenntartó alakulatok, kiegészülve a körzeti megbízottal (népszerű nevén körzeti meghízott, ami találó név, mert az őrmester testvérek között is megvolt 160 kiló), aki nyilván kihívta az erősítét, felsorakoztak és harsány ordítással próbálták felhívni magukra a figyelmet. Ugyanakkor óvakodni látszottak attól, hogy a csata forgatagába vessék magukat. Végül egyikük, bizonyára a vezér, elunta a dolgot és a szolgálati fegyverével a levegőbe lőtt. Pillanatra csend támadt, majd mindenki pánikszerűen berohant a saját udvarára. Az út pillanatok alatt kiürült, csak a fegyverek maradtak ott, melyeket a feltétel nélküli kapituláció jeleként eldobáltak. A dicsőség mezején azonban ott maradt fekve egy ember, egy jókora vértócsa közepén. Kihívták hozzá a mentőket, de nem segíthettek, meghalt, később kiderült, hogy leszúrták, méghozzá konyhakéssel. A hullát félrehúzták, a rendőrök bementek az udvarokba és intézkedni kezdtek, az autókat elengedték. Így ért véget a K.-i csata.
Később kiderült, hogy a megsértett ártatlanságon túl, valami gázpalack lopási ügyekben is érintettek voltak a felek, jelesül valamiféle vita támadt a bevétel elosztásával kapcsolatban. Materialista világban élünk – állapította meg L. lehangoltan – a megcsúfolt ártatlanság – önmagában – már nem elég a kedélyek feltüzeléséhez. Később a körzeti meghízott, a Muskátliban erősen ittas állapotban elmesélte, hogy a bírósági tárgyaláson az összes résztvevő mást vallott. A bíróság pedig salamoni döntéssel – alighanem találomra – pár embert becsukatott. Győzött az igazság.
A két család, időnként testi sértéssel súlyosbított, konfliktusa még sokáig, egészen pontosan a rendszerváltozásig, fennállt. Azután azonban – nyilván a kitört demokrácia okán – egyfajta, többé-kevésbé békés módon, mindkét család hadra fogható nőtagjai egyetértésben árulták bájaikat a P.-be vezető főút mindkét oldalán. Ily módon nyilvánvalóan az ártatlanság is elnyerte megérdemelt jutalmát. Ekkora ereje van a szabad, liberális demokráciának.
