Aristo az emberarcú szocializmusban

Folytatjuk L. kalandjait, melyek során súlyos veszélybe kerül, de megússza.

Ott hagytuk el hősünket, hogy elindultak az elöntött Kisarban megkeresni és ha lehet megmenteni az elkallódott nagypapát. A községet a Szamos öntötte el, melynek gátja átszakadt Tunyogmatolcsnál, s így a falut – bár közvetlenül a Tisza partján fekszik – hátba támadta a víz és a hősies, jól szervezett védekezés sem tudta megmenteni.

A nagypapa a falu másik, a gáttal ellentétes végében veszett el. Az odavezető út, a csónakázás az utcákon szürreális élmény. A legérdekesebb, legmeghökkentőbb a csönd, a csönd ami tulajdonképpen ismeretlen az emberlakta helyeken. A csónak keltette zajok harsánynak tűntek pedig csak az alumínium csónaktestnek csapódó hullámok adtak hangot, meg néha a lökdöső rudak amatőr kezelői jól oldalba vágták a csónakot ami hatalmasakat döndült tőle. A csöndesen, elhagyottan álló házak között sokfelé lehetett túlélő állatokat látni. Ők – roppant racionálisan – nem kiáltoztak segítségért, csak úgy, a vakvilágban. A csirkék, akik nem tudtak úszni a fákon, vagy a háztetőkön gubbasztottak, és az egyik házból megugatta őket egy kutya az istálló tetejéről. A menekülőknek többnyire volt annyi ideje és esze, hogy az utolsó pillanatban elengedték azokat az állatokat, amelyeket nem tudtak magukkal vinni. A nagyobb értékű, könnyebben vezethető lovakat, teheneket magukkal fontosabbnak és célszerűbbnek gondolták megmenteni, ám a kisebb és nehezen kezelhető állatokat ott kellett hagyni. A legnagyobb bajban a disznók voltak, mert ezek nehezen kezelhetőek és túl nagyok ahhoz, hogy egyszerűen szállítani lehessen őket, így – azon kívül, hogy kinyitották az ól ajtaját – nem sokat tudtak tenni értük. Meglepően jól feltalálták azonban magukat. Jól úsznak és okosak is, hamar találtak maguknak száraz területet – sokan egyszerűen kiúsztak az árból – és megették a vízbe fulladt dögöket. A falutól úgy másfél kilométerre volt egy kisebb emelkedő, ami szigetet alkotott, L. néhány nap múlva egész kondát látott ott, vígan röfögve dagonyáztak a sárban – az ár elhozta nekik a malac-mennyországot. Az állatok csak akkor kiáltottak segítségért, mikor meglátták, hogy a csónakban emberek közelednek. Egyébként ugyanazzal a közönyösnek tűnő, néma belenyugvással fogadták sorsukat, amit L. később a kórházak súlyos betegein látott.

L. a csónak orrában ült a nagyapját elveszítő árvízkárosult mellett, aki az úton végig monoton hangon mentegette magát a nagyszülő elhagyásáért. Látszott rajta, hogy retteg attól, amit a házban talál majd és előre eldöntötte, hogy ő aztán nem akar felelős lenni érte. A szokatlan csend lassan belopta magát mindenki idegeibe, észrevétlenül és tulajdonképpen meghatározható ok nélkül, nőni kezdett a feszültség, ezért mindenki egyre többet röhögött ok nélkül és hangosabban kezdtek beszélni. Idétlen vicceket gyártottak és túl harsányan, ok nélkül nevettek rajtuk. Egyébként meg alig várták, hogy odaérjenek és végre történjen valami.

A ház udvarába könnyen be jutottak, a nagykapu nyitva volt, bár már csak a kapuoszlopok látszottak ki a vízből,, a csónakot pedig az ablak-kereszthez kötötték ki. A nyitott ablakon át be is láttak a házba ahol az tárult a szemük elé, hogy az öregúr igencsak csüggedt arckifejezéssel, egy, a konyhaasztalra állított széken ül, lábai már térdig a vízben. Bementek érte a körülbelül mellig érő áradatba és úgy ahogy volt, székestül kihozták. Nem féltek, mert addig még nem láttak házakat összedűlni, az csak másnap kezdődött, mikor a vályogból, vagy vert-fallal épített épületek alja teljesen elázott. Az ilyenek minden előzetes figyelmeztetés nélkül dűltek össze, az iszappá ázott falak egyszerűen kicsúsztak és a padlás meg a tető belezuhant a vízbe, hang már csak akkor hallatszott, mikor a házban lévőknek már későn volt. Ahogyan tellett-múlott az idő egyre több ilyen volt, és csak a tetejük állt már ki a vízből, miután a falaik már összeomlottak. Az így született szigeteket aztán a menekülő állatok foglalták el, felmásztak rá és ott várták a víz elvonulását. Az újabb építésű, téglából készültek csak akkor omlottak le, ha valamelyik oldalon megsüllyedt az alap és az épület egyszerűen kettétört, ezt azonban félelmetes recsegés-ropogás előzte meg, volt idő kimenekülni. Később ahogyan egyre jobban áztak a vízben álló falak egyre több otthon omlott össze és már mindenki tudta, jobb távol maradni a régi épületektől.

Az öregúr, aki addig egy szót sem szólt amíg a kihozták a házból, kint azonnal szidni kezdte a fiát. Természetesen mindketten teljesen másképpen emlékeztek a cserbenhagyáshoz vezető eseményekre, az öregúr szerint egyszerűen, szó nélkül, otthagyták, a fiú szerint ő nem akart jönni, pedig mondták neki. Hogy a vitának véget vessenek L. megkérdezte őket, hogy van-e valami, amit még ki kéne hozni a házból. „A kamrából a pálinka” – mondta az ifjabbik, az idősebb helyeslő bólogatásától kísérve – „a kamra ott nyílik hátul a konyhából” – adtak rögtön topológiai segítséget is. A kamrában a víz nem lepte el teljesen a polcokat, egy csomó befőtt és plafonra erősített rúdról lógó kolbászok is megmenekültek, ezeket ki is hordták a csónakba – ha már ott voltak – a pálinkát azonban elsőre nem találták meg, az a víz alatt volt. Így aztán Z. – az egyik harcostárs – többször is lemerült és tapogatás segítségével megtalálta a jókora demizsont, ami – gondos dugaszolásának köszönhetően – sértetlenül tartalmazta a helyi kisüsti szilvapálinkát, amit azonnal meg is kóstoltak. Alaposan. Így hát sokkal vidámabb hangulatban értek vissza a faluba vezető útból létesült félszigeten álló teherautóhoz. Mikor kipakoltak derült csak ki, hogy tulajdonképpen mennyi mindent sikerült kimenteni, a parton csinos kupac keletkezett a különböző holmikból. Ez felkeltette az arrafelé bámészkodók figyelmét. Hirtelen mindenkinek eszébe jutott valami, amit az árban felejtett és amit feltétlenül ki kellett hoznia. Körülvették L.-éket és kérték őket, hogy segítsenek.

A visszaindulásból megint nem lett semmi. Mivel az ő rocsójuk volt az egyetlen vízi jármű a környéken, elindultak menteni azzal, aki leghangosabban kért őket, hiszen sehogyan sem lehetett rangsort állítani a kérések között. És ez így ment két napon és éjszakán át. Mindenfélét hoztak ki a vízből, tehenet, frissen született kiskutyákat televíziót és takarékbetétkönyvet, ki mit hagyott ott. Felváltva aludtak néhány órát a teherautón és az elveszett energiát jórészt pálinkával pótolták, amit kulacsszámra kaptak a károsultaktól. Enni is adtak, de az kevésbé volt érdekes. A második naptól már csak nagyon óvatosan mertek bemenni a házakba, miután néhány összeomló ház majdnem agyonütötte valamelyiküket, előbb megpróbáltak meggyőződni a ház állapotáról, rudakkal döfködve a vízben álló falakat és ahol a rúd könnyen belement a falba azt dőlésveszélyesnek minősítették. Ezért rengeteg dolgot nem sikerült már megmenteni, mert az önként vállalkozó helybelieknek sem engedték meg a mentést. Meghökkentő volt, ahogyan az emberek szó nélkül engedelmeskedtek a botcsinálta vezetőknek. Senki nem jogosította fel őket, hogy bármit megtiltsanak, vagy egyáltalán kötelezőnek mondjanak ki, de az egyenruha, meg az, hogy úgy tűnt, nekik van elképzelésük arról, hogy mit kell csinálni, elég volt ahhoz, hogy hallgassanak rájuk, mi több, egymást intették engedelmességre.

A második napon mikor éppen visszaérkeztek egy szállítmánnyal valami nagyfejű érkezett állami Volgával és – rendes kommunista funkcionáriusként – elvegyült a tömeggel amelyik várta őket a következő fuvar reményében. Miután az egybegyűltek dicsérték L.-éket, meleg funkcionáriusi kézfogásban részesítette őket és megkérdezte, hogy melyik alakulatból valók és hogy mire lenne szükségük. Be is mutatkozott, a nevét azonban senki nem értette így a későbbiekben csak mint Izéelvtárs beszéltek róla. „Csónakokra, mert nem győzzük eggyel.” – mondták neki, ezen igencsak meglepődött és a kíséretéhez fordult „Jani vannak valahol csónakok?” – kérdezte Izéelvtárs a mellette álló, elgyötört külsejű, vízügyesnek tűnő embertől – „Ott vannak a gátőrháznál” – mutatott a mintegy kétszáz méterre lévő épületre a gát oldalában. És valóban a ház udvarában lévő színben ott volt vagy egy tucatnyi ladik szépen polcokra felrakva, ahogyan kell. Néhány ugyan elsőre elsüllyedt belőlük, mert túlságosan kiszáradtak, ám a többségük működöt, még evezők is voltak hozzájuk. Nem is mertek belegondolni, mennyi mindent megmenthettek volna az első napon, ha valaki tud ezekről a csónakokról. Mindenesetre minden csónakhoz beosztottak egy katonát, hogy fenntartsa a rendet – mert azért az ember a bajban is olyan, hogy a létfontosságú értékek után már a kukoricát akarta kihordatni a góréból, nem törődve azzal, hogy a másiknak mije maradt a vízben.

Harmadnapra egy vízügyes különítmény érkezett és néhány rendőr is, akik átvették mentés feladatait, L.-ék tehát visszamentek a főhadiszállásra, ahol is azzal a hírrel fogadták őket, hogy mivel eltűntek katonaszökevénnyé nyilvánították őket és emiatt egyenesen a tornaterem szertárából – külön az ő kedvükért – kialakított fogdába kísérték őket. Az árvíz területén statárium volt érvényben, ami azt jelentette, hogy mindenben a néhány óra alatt összehívott statáriális bíróság döntött, méghozzá igen keményen.

A szertárban fülledtség volt, nem volt csak egy kisebb felső szellőző ablak; valamint irtóztató tornacipő-szag. Ott gubbasztottak a hosszú tornapadokon és különböző történetekkel szórakoztatták egymást, melyek a „futkosó”¹ gyönyöreiről szóltak. A futkosóról és az időnek előtte derékba tört életről alkotott komor gondolatok között csak vánszorogtak, mikor jöttek értük, hogy menjenek az ezredparancsnokhoz kihallgatásra. Ez – még statáriumon kívül is – ritkán jelentett jót. Felmentek az igazgatói irodába – ott rendezték be az ezredparancsnokságot – és a legnagyobb megdöbbenésükre a falunál látott nagyfejű Izéelvtárs ült az ezredparancsnok mellett és – az üres poharakból ítélve – a legnagyobb testvéri egyetértésben. Izéelvtárs felpattant és újfent funkcionáriusi kézfogásban részesítette őket, majd formás laudációt vágott ki hősies megtartásukról, eközben sűrű konyak szagot árasztott. Ezután az ezredparancsnok is gratulált nekik és megígérte, hogy valamiféle érdemrendre felterjeszti őket hősies helytállásukért – így nevezte: hősies helytállás. Egészen meghatódtak tetteik hősiességétől és remélték, hogy ezek után nem küldik őket a futkosóra.

Később, az ezredírnok elmesélte, hogy Izéelvtárs – aki, mint kiderült – megyei párttitkár volt, hivatalos látogatásra érkezett az ezredhez és poharazás közben mesélte el, hogy minő hősies cselekedettel találkozott az ezred katonáitól, akik egyesegyedül mentettek Kisarban. Ennél a pontnál valakinek eszébe jutott, hogy az említett hősök éppen a fogdában várják a hadbíróság ítéletét, így gyors haditanács után úgy döntöttek, hogy lecsukás helyett kitüntetik őket, nem az igazságosság nevében, hanem mert lehetetlen volt ellentmondani egy olyan magas beosztású elvtársnak, mint Izéelvtárs.

Micsoda véletlenek irányítják a dolgokat – gondolta L. filozofikusan mikor meghallotta a történetet – ha Izéelvtárs később jön, vagy a poharazás egy későbbi pillanatában, mikor már senkinek semmi sem jut eszébe, veti fel a hősök esetét, akkor most a futin ábrándozhatnék a széttört életemen. Futólépésben természetese.

Mivel nem időrendben merülnek fel az emlékek, hanem valami általam nem ismert rend szerint, ezért most L. hadi élményeivel foglalkozom.

A kép az első részekben elmesélendő árvizet illusztrálja.

Mikor L.-t felvették az egyetemre előtte, a kor szokásainak megfelelően, be kellett vonulnia a seregbe, hogy majdan megfelelő módon képes legyen harcolni a szocializmus ügyéért. Amennyit meg lehetett érteni az aktuális katonai doktrínából abból az sült ki, hogy nekünk, magyaroknak, az a feladatunk, hogy feltartsuk az országra törő véreskezű imperialista hordákat, amíg a baráti Szovjetunió seregei megérkeznek és megalázzák a gaz ellent. Ez, a hétköznapok nyelvére lefordítva azt jelentette, hogy eltart egy darabig amíg lemészárolják a magyar hadsereget és ez az idő – talán – elégséges arra, hogy az oroszok felvonuljanak. Logikus, hogy minél többen vagyunk, annál tovább tart a dolog, így hát mindenkinek be kellett vonulnia. Ezzel kapcsolatban, L. ismeretségi körében, hihetetlen érdeklődés kelt az orvostudományok iránt. A legváltozatosabb módszerek terjedtek csendben, amelyekkel különböző krónikus betegségek tüneteit lehetett szimulálni – állítólag. Volt aki alumínium-fóliát nyelt, volt aki elmebajt szimulált. Mindez azonban nem nagyon használt, L.-el együtt például behívtak egy aktív TBC-s beteget is, őt azonban később visszaengedték a szanatóriumba. A tényleges bevonulást sorozások előzték meg, ekkor az összes középiskolás fiúnak el kellett mennie a kiegészítő parancsnokságra ahol orvosi vizsgálat és ideológiai továbbképzés várt rájuk. Az orvosi vizsgálatot nem cifrázták túl, a páciensek meztelenül bevonultak egy szobába a sorozóbizottság színe elé, itt megkérdezték, hogy milyen betegségeik vannak, majd az orvos betekintett az összes testnyílásukba és kimondta a verdiktet: alkalmas. A szállongó anekdota szerint az egyik páciensről akkor mondta ki az orvos az ítéletet, mikor éppen a fenekébe tekintett be és a regruta indignálódva megkérdezte: „A szemembe nem merte mondani?” Az ideológiai képzés pedig abból állt, hogy egy roppant ostobának tűnő egyenruhás hosszasan beszélt a haza és a szocializmus védelmének dicsőséges voltáról. Különösebben nem hozott senkit sem lázba vele, a legtöbben amőbát játszottak, L. pedig olvasott elbújva az előtte ülő hátamögé.

L.-t a nagyapja – aki tényleg megjárta a hadak útját – felvilágosította a modern hadviselés pszichológiai hátteréről, miszerint a dolog elején igyekezni kell berúgni és nem kijózanodni, amíg tart. L. komolyan vette ezt az intelmet és igyekezett is tartani magát hozzá. Ez aztán mindjárt az elején azzal a kellemetlen mellékkörülménnyel járt, hogy a bevonulás napját is felkészüléssel töltötte, ezért nem volt ideje levágatnia a haját, amelyik igencsak hosszúra megnőtt. Így aztán úgy vonult be a laktanyába, hogy egyedül neki volt hosszú haja volt és nagyon be volt rúgva, ezzel viszont nem volt egyedül. Ez felkeltette a tisztikar érdeklődését, akik a laktanya udvarán álltak és szemlélték az új hús bevonulását. Mondhatjuk, hogy katonai karrierje szerencsétlenül indult. Pedig az adott tanács teljesen kompatibilis volt a néphadseregben elterjedt tradíciókkal. A tisztikar többnyire gyakorló alkoholistákból állt akik a legsúlyosabb harctéri események közepette – mint például egy rovancsolás¹ – hódoltak ezen a szenvedélyüknek. Egy részeg ember semmiképpen sem lógott ki a sorból, bár a vezérkar úgy látta, az iszákosság a tisztikar kiváltsága és az egyszerű honvédnek antialkoholistának kéne lennie. Az tisztikar vedelése nem volt egy önmagában vett probléma, mert társult – a tisztek többségének származásától nem elválasztható módon – valami irtózatos taplósággal. Felejthetetlen pillanatokat lehetett köszönni ennek. Lenyűgöző látvány volt például, ahogyan K. főtörzs – neki valami gyógyszert kellett szednie, hogy ne tudjon inni és ezt a táborban minden reggel a parancsnoki sátorban kellett szertartásszerűen azt bevennie – kilépve a sátorból utolérhetetlenül elegáns ívben kiköpte az addig a szájában rejtegetett medicinát és elsietett a kantin-sátor felé.

Katonáskodásának idejére esett, hogy a kelet-Magyarországon egy időben megáradt a Tisza, a Túr, a Szamos, valamint a környék összes vízfolyása, vízvezetéke és szökőkútja, ezért L.-t és egységét – másokkal együtt – kivezényelték a megvadult vizek megzabolázására. Az első bevetés színhelye Kisar volt, ez egy festőien jelentéktelen község a felső-Tisza mellett, vele szemben, a Tisza túlpartján van Tivadar és a két falut egy állandó híd köti össze egymással. Kisart nem a Tisza fenyegette, hanem a Szamos, amelyik Fehérgyarmatot már elöntötte és abból az irányból közeledett árkon-bokron át a falu felé. Ennek megfelelően az alakulatnak a falu Tiszával ellentétes oldalán, a kertek alatt kellett homokzsákokból gátat építeni. A munka tempósan haladt, a gát szépen magasodott, mikor L.-nek és másoknak is feltűnt, hogy a mellettük lévő gátszakaszról eltűntek az emberek és az L.-ék által épített gát már jó méterrel magasabb a folytatásánál. A víz alattomos természetét ismerve, nem volt várható, hogy nyílt sisakkal L.-ék gátját támadja meg, hanem félő volt, hogy beszivárog az alacsonyabb gátakon át, hátba támadva a hős védőket. Mikor felhívta erre a tisztikar figyelmét, azt a választ kapta, hogy annak a gátnak az építése a tüzérek feladata és ő ne törődjön vele. Nem tehetett mást bele kellet törődnie a fegyvernemi sovinizmus eme megnyilvánulásába, bár a gátépítési kedv szemmel láthatóan csökkent. Nemsokára hírnök érkezett és közölte, hogy a víz már a faluban van és ezért „elvonulunk”. Otthagyták a nagyszerű gátat – még két nap múlva is kilátszott a vízből, hirdetve építői szorgalmát és elszántságát – és elkezdtek elvonulni.

Miközben az úton várakozó teherautók felé tartottak megszólította őket egy láthatóan kétségbeesett ember, akiről kiderült, hogy a helyi Tsz állattenyésztője és segítséget kért, mert az elárasztott területen egy istállóban bennmaradtak a Tsz lovai. A „ló” szó hallatára L.-nek felcsillant a szeme és azonnal engedélyt kért B. alhadnagytól, hogy segíthessenek a mentésben. B. alhadnagy afféle szórakozott harctéri parancsnokként – no, meg azért mert szokása szerint erősen részeg volt – szórakozottan bólintott, valószínűleg nem is nagyon hallotta, hogy mit kérnek tőle. L. összegyűjtött néhány embert és elindultak az árvízkárosult állattenyésztő után menteni. Útközben a nyugtalan állattenyésző elmagyarázta, hogy az emberei otthagyták a munkát és a házaikat menetek menteni, így nem volt lehetőség az állatok mentésre. L. megnyugtatta, hogy egy lószakértővel hozta össze a szerencséje és egyet se féljen, a lovak meg lesznek mentve. Az istálló egy kisebb emelkedő tetején állt, a víz már teljesen körbevette, bár még sekély volt, alig ért bokáig. Az istállóban tizenöt-húsz ló nyugtalankodott bekötve. Az állatok érezték a veszélyt, vagy lehet hogy az emberek idegessége ragadt rájuk, de topogtak, fújtattak és rángatták a kötőfékjüket. Ekkor, a mentési terv készítése során szembesült L. azzal, hogy kiket is hozott magával az akcióra. Valamiért kizárólag olyan előfelvételisek jöttek vele, akik az ELTE-bölcsészkarára nyertek felvételt, ebből kifolyólag pestiek voltak és igencsak urbánus hajlamúak, akik a lovak puszta látványától is megijedtek.

Közbevetőleg jegyezhetjük meg, hogy az ELTE-bölcsészkar felvételi szokásainak, vagy másnak köszönhetően az ide előfelvettek nagyobb része zsidó volt. Ez néha furcsa helyzeteket eredményezett a kultúrák közötti kapcsolatok terén. Például L. és társai szereztek két pár bokszkesztyűt és esténként, az emeletes ágyakból kialakított ideiglenes ringben, ökölvívó körmérkőzéseket rendeztek a körletben². Egy ilyen során L.-t a valahányadik menetben – mert szabályos menetek voltak, időre – kiütötték és lerogyott egy ágyra, hogy kipihenje az ütést, na meg a megaláztatást, ugyanis egy Robi nevű srác ütötte ki, aki az álláig sem ért, viszont tudott bokszolni. Az ágyon ülve rázta a fejét, mikor önkéntelenül kihallgatta, hogy a felső ágyon – szakkifejezéssel a platón – ülő H. honvéd raccsolva a mellette ülő K. honvédhoz fordul és megkérdezi tőle: „Téged nem ijesztene ezek a vad magyavok?” L. aki éppen nem érezte magát vadnak mint magyav, elgondolkodott azon, hogy vajon hogyan nőhetett fel az, akit meglep, hogy az ökölvívás során időnként szájon vágnak valakit. Egyébként ha volt egyáltalán bármi értelme a kötelező katonai szolgálatnak akkor az éppen az volt, hogy mindenféle üvegbúra alatt felnőtt fiatalember kénytelen volt megismerkedni és együtt élni a többi országlakossal a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből. Az együtt töltött idő és közös utálat a szolgálat és a tisztikar iránt, ki is alakított valami bajtársiasságot és megértést olyanok között, akik egyébként sohasem találkoztak volna. De e rövid szociológiai kitérő után vissza vissza az árvízi hajózáshoz.

Az emberi erőforrásokat és azt, hogy semmiféle lószerszám nincs felmérve, L. egy meglehetősen egyszerű tervet készített, mindenkit lóra ültetett és néhány másik ló kötőfékjét a kezébe adta. Egyik kezükkel fogták a többi lovat a másikkal görcsösen kapaszkodtak annak a fenevadnak a sörényébe, amelyiken ültek. Abba reménykedett, hogy ha előre megy a többi ló követni fogja, a ménesösztöntől hajtva, függetlenül attól, hogy mit csinál az, aki a hátán ül. Ő maga a pusztai lótolvajok évszázados megoldását alkalmazva, a kötőfék kötelét keresztülhúzta a lova száján, hogy legalább valamennyire irányítható legyen, amíg a el nem rágja a kötelet. Így indultak el az addigra már a lovak térdéig érő vízen keresztül Tivadar felé, ahol – az információ szerint – istálló és takarmány várta az árvízkárosultakat. Jól is ment minden, bár a botcsinálta huszárok igencsak ijedeztek, de az állatok az igáslovak beletörődő nyugalmával viselték a helyzetet és engedelmesen követték az élen haladót. L., aki hallatlanul élvezte a helyzetet, lassúnak találta a haladást és – nem törődve az ijedt kiáltásokkal a háta mögött – előbb ügetésbe, majd könnyű vágtába ugratott. Így érték el a Tivadarba vezető hidat. A hídon csak személyforgalom volt, a járműveket leállították, hogy elsőbbséget adjanak a homokot szállító teherautóknak, azok azonban már nem jártak, mert nem volt szükség ott szükség homokra; a falut már elöntötte a víz. A gyalogosok – főleg különböző dolgokkal megpakolt, vagyonukat mentő kisariak – engedelmesen félreálltak a különítmény útjából, nem úgy a rend fenntartásában jeleskedő munkásőrök. Ezeket mindenki különösen utálta, mivel semmit sem segítettek, csak mászkáltak a nyakukba akasztott dobtárassal („davaj gitár”, ahogyan az egyszerű nép nevezte, így is emlékezve a dicső Vörös Hadseregre) és – mint mondták – fenntartották a rendet, amire nem volt szükség, mert nem volt semmi rendbontás. Minden esetre, valami okból, kiálltak a híd közepére és felemelt kézzel meg akarták állítani a menetet. L. tisztában volt vele, hogy a mögötte vágtázó csapat nem alkalmas erre a manőverre, ezért inkább gyorsított és szabályos lovasrohamot indított a munkásőrök ellen. Azok fürgén félreugrottak a támadás elől, ahogyan visszanézett látta, hogy öklüket rázzák utánuk; szerencsére lőni egyiknek sem jutott eszébe. A lovasság támadásának sikere a bölcsész-huszárokat is felvidította, egyre magabiztosabban kapaszkodtak a lovak sörényébe és szinte sajnálták, mikor megérkeztek. Tivadarban a TSZ-elnök fogadta őket, megköszönve, hogy segítettek és megkínálta őket a helyi specialitásnak számító méregerős szilvapálinkával. A többiek visszamentek, L. még maradt egy kicsit, és segített bekötni a lovakat, ami újabb szilvapálinkákat eredményezett.

Visszafelé a hídról leérve, a Tisza töltéséről rálátott a víz alatt álló falura. Szürreális látvány volt, a piszkos, barnás víz már magasan állt, a kerítések alig látszottak ki belőle és mindenfélét sodort magával az udvarokból, fateknőt, tyúkketrecet és még ki tudja mit. Mindehhez gyönyörűen sütött a nap, békés kiránduló-idő volt és a falu összes libája és kacsája vígan lubickolt a gátig érő sekély vízben. Ezt a gátat már két oldalról mosta az ár, belűről a Tisza, amelyik már majdnem a gát koronájáig ért, a másik oldalról pedig tulajdonképpen a Szamos, amelyik idáig eljött Fehérgyarmatról. Ameddig a szem ellátott az ár volt az úr és a hatalmas víztükörből meglepő, nem odaillő díszletként emelkedtek ki az épületek és a fák. Az udvarokban még látszottak a szárítókötélre kiterített, száradó ruhák, aljuk már a vízbe ért. Az történt ugyanis, hogy senki nem akarta elhinni, hogy a víz elér idáig. Az utcákban ott álltak a teherautók és autóbuszok, hogy elvigyék az embereket, de többnyire üresen mentek el, az emberek az utolsó pillanatig maradtak. Akkor aztán – ahogyan lenni szokott – kitört a pánik és összekapkodva ami éppen a kezük ügyébe került futva távoztak. Ebből tanulva később a védekezés utolsó pontján Makón már nem vártak arra, hogy maguktól menjenek az emberek mindenkit – ha kellett erőszakkal – felraktak a teherautóra és elszállítottak.

Mikor visszasétált Kisarba, ahol az alakulatát hagyta, azt látta, hogy már csak az ő teherautójuk árválkodik az útszélen, mindenki más elment, a néphadsereg levette a kezét Kisarról, nyolcan maradtak, L. raja meg a teherautó sofőrje. A teherautójuk után kötve egy csónakot is húztak maguk után ez egy rohamcsónak volt, katonai szaknyelven „rocsó” és tulajdonképpen egy jókora alumínium testből és egy beilleszthető motorból állt. Hogy hogyan lehetett ezzel rohamozni az L. előtt örökre rejtély maradt. Gyorsan kiderült, hogy ez a rocsó az egyetlen vízi jármű a faluban. Miközben pakoltak össze, hogy elmenjenek, megjelent egy ember és azt mondta, hogy a nagyapja bent maradt valahol a vízben, mert nem volt hajlandó eljönni velük, neki meg a gyerekeit kellett biztonságba helyezni és nem volt ideje törődni a makacs öregemberrel. Meg kéne keresni. Összenéztek és minden megbeszélés nélkül leakasztották az utánfutót és vízre tették a csónakot. Mivel a motor – szokás szerint – nem akart beindulni és amúgy sem vették volna sok hasznát a szűk helyen, két hosszú rúddal lökdösve elindultak megkeresni a nagypapát. Akkor még nem tudták, hogy ezzel kezdetét vette egy többnapos Odüsszeia.

A fiatalabbak kedvéért: a rovancsolás az az aktus, amikor ellenőrizték, hogy milyen holmik hiányoznak a katonák felszereléséből.

A körlet a hálóhely, ahol aludni kellett, az adott esetben 20-30 embernek egyszerre.

Most L. néhány utazását fogjuk elmesélni, azokat amelyek maradandó élményeket nyújtottak számára.

A képen az utazások eszköze, a Czetka motor látható.

A tél folyamán L. vásárolt magának egy Cetka típusú motorkerékpárt és ezzel kezdetét vette életének motoros korszaka, mely majdnem tíz évig tartott és csak néha szakadt meg, ha elvették a jogosítványát. Ettől kezdve szabadidejét motoron töltötte, tehette ezt annál is inkább, mert minden kötöttségétől eloldódott, nem saját akaratából ugyan, de szabad lett, mint a madár. Egy nagyon magányos madár. A tél végén elpusztult Ralf a kutya. Sokszoros kiállításgyőztes lévén sok szukát hoztak hozzá fedeztetni – L. jól keresett ezzel – ám valamelyiktől brucellózisos fertőzést kapott. Ez egy csúf, nehezen gyógyítható betegség, emberre is veszélyes és a hím állatoknál a genitáliákat, támadja meg először, majd pedig az idegrendszert. Ralf esetében a betegség rapid lefolyású volt, először az egyik heréjét kellett eltávolítani, majd a betegség a gerincét támadta meg – hiába voltak az antibiotikum kúrák – megbénult mindkét hátsó lába. A hatalmas kutya lefogyott, szabályosan összement és borzas, fénytelen szőrrel feküdt a vackán, időnként vonított a fájdalomtól. Mikor a paralízis előrehaladt, néhány nap múlva és már a vizeletét sem tudta visszatartani. Két rettenetes éjszaka után L. leszámolva minden hiú reménnyel, elhatározta, hogy véget vet szenvedéseinek. Elhívta K.-t az állatorvost, hogy végezze el az eutanáziát. Úgy érezte azonban, hogy neki is kötelessége részt venni ebben, ennyivel tartozik a távozó barátjának. A kutyákat úgy ölik meg, hogy egy hosszú tűvel Károly-sót juttatnak közvetlenül a szívbe, ettől a szív szinte azonnal megáll. Maga a művelet nem túl fájdalmas, a szívnek nincsenek fájdalomérző idegei, gyakorlatilag egy közönséges injekciónyi fájdalom éri csak a pácienst. Külön szokták beszúrni, először csak a tűt – a ritmikus mozgásából és végén megjelenő pulzáló vérből látszik, hogy célba talált – aztán nyomják bele a fecskendőből a Károly-só oldatot. Még ettől a fájdalomtól is meg akarták kímélni, ezért egy irtózatos adag nyugtató-koktéllal kezdték – talán ez is elég lett volna a halálhoz – és miután teljesen elvesztette az eszméletét akarták beadni neki a halált. A koktél gyorsan hatott a kutya elnyúlt, felületesen pihegve szedte a levegőt, nem volt szem-reflexe. – „Várjunk kicsit, igyuk meg egy pálinkát, aztán befejezzük” – javasolta L., aki előrelátóan egy egész üveg kitűnő pálinkát szerzett be az eseményhez, biztos lévén abban, hogy szükség lesz rá. Felálltak hát és elindultak a ház felé – a dologra otthon, egy féltető alatt a körtefa tövében kerítettek sort – a lépcsőről L. visszanézett és azt látta, hogy Ralf valami csoda folytán felemelte a fejét és nézett utána. A homályos kék szemekből az elválás fájdalma, magány és szívbemarkoló szeretet sütött – L. szinte elszédült, kicsordultak a könnyei és K.-nak egyedül kellett befejeznie, mert nem tudott visszamenni oda. Később, mikor K. elment, sírt ásott a fa tövébe izzadva, csákánnyal törve a még fagyott földet és egyedül eltemette. A halom fölött állva pálinkát loccsantott a földre és a maradékot egy hajtásra megitta, alig tudott bemenni.

A másik akitől el kellett búcsúznia E. volt. A nyár folyamán elfogadták a kérelmét és átkerült az ELTE-re – Budapest beszippantotta. Néhányszor még volt L.-nél és L. is sokszor meglátogatta, de egyre nyilvánvalóbb volt, hogy nem megy a dolog. Végül, jellemző módon, E. állt elő ultimátummal: L. vagy felköltözik és munkát keres Pesten, vagy szakítani kell. Nem volt meglepő, az együttlétek egyre kevésbé voltak boldogok, nem voltak veszekedések, szóváltások, csak valahogyan kietlen lett az egész, kelletlen és azzal fenyegetett, hogy így fognak majd emlékezni rá. Kapcsolatuk kezdetén megígérték egymásnak, hogy nem fognak rossz szájízzel gondolni egymásra, ha elválnának útjaik. Persze ez akkor képtelenségnek tűnt, csak elméleti lehetőség volt, most viszont itt volt az idő, hogy be is váltsák ezt az ígéretüket. L.-nek volt nehezebb dolga, neki egyedül kellett birkóznia ezzel. Nappal nem volt nehéz, futkosni kellett, problémát megoldani, észrevétlenül eltellett az idő, esténként aztán, mikor olvasni próbált, miközben Szutyok kornyikálását hallgatta, sokszor markolt bele a magány és E. emléke egyszerre. Próbált védekezni persze, bejárt a városba, sorra megkereste a régi barátait, lányokkal ismerkedett meg, de valahogyan mindegyik unalmas volt, a gondjaik, az őket foglalkoztató ügyek kisszerűnek tűntek és néhány alakalom után nem kereste őket többet. Igaz, azok sem nagyon keresték őt.

A legtöbb időt a Tsz-él dolgozó gyakornok lánnyal töltötte, akivel a szilveszteri ünnepségen ismerkedett meg. Az ünnepséget a kultúrteremben tartották, ez abban különbözött bármelyik magtártól, hogy az egyik végében színpad is állt. Itt, tekintélyes mennyiségű alkoholok kíséretében ó-év búcsúztatót rendeztek, ami abból állt, hogy a Tsz-elnök, majd pedig a párttitkár köszöntőt mondott és mindenki roppant módon berúgott. Az elnök a szokásos szűkszavú, mogorva módján köszöntött mindenkit – ezzel nem is volt semmi baj – a párttitkár azonban már láthatóan részeg volt és hosszasan, összefüggéstelenül beszélt, többek között megragadta az alkalmat, hogy hitet tegyen a szocializmus építésének ügye mellett. Egy különösen érdekes körmondat hatására L. nem tudta megállni és hangosan felröhögött. Mindenki ránézett, ám ezt nem nagyon vette észre – ő is ivott már eleget – csak azt, hogy még valaki nevet rajta kívül. Ez volt Éva – így hívták, ám vezetéknevét L. mostanra szégyenletes módon elfelejtette – aki a K.-i főiskola végzőseként gyakorlaton volt a Tsz-ben. Gyönyörű szép lány volt csodálatos alakkal – versenyszerűen úszott korábban – nagy csodálkozó szemekkel, a férfiak mégis elkerülték mert súlyosan dadogott. Éppen ezért keveset beszélt, viszont figyelmes és hálás hallgatóság volt. Így hát L. mesélt neki mikor – két magányos lélek – összebújtak L. szobájában. Odakint fagyott leplek alatt vacogott a világ, odabent pedig elkalauzolta azokba a világokba, ahol otthonosnak érezte magát – az álmaiba. Összebújtak a hideg ágyban, valamiféle erotikával fűszerezett baráti magány fűzte őket össze. Éva halkan, monoton hangon szinte folyamatosan beszélt álmában, L. eleinte azt hitte hozzá beszél, és ilyenkor sohasem dadogott. Sokkal jobb, elviselhetőbb volt ez így. Aztán a tavasszal végzett és visszautazott Sz.-be, ahonnan jött és L. soha többé nem látta, ekkor döbbent rá, hogy még a címét sem tudja, de valahogyan ez is rendben lévőnek tűnt akkor.

Munkatervet is készített magának, hogy lekösse idejét, újra kezdte olvasni Hegelt és azzal vigasztalta magát, hogy egy igazi zsenivel osztja meg a tanyasi tél magányos hidegét. Úgy érezte a nehézkes, cirkalmas mondatok érthetetlenségében ott rejtőzik valahol a világ pozitív magyarázata és csak sokkal később érette meg, hogy valójában a Filozófus a halálról és a rezignációról beszél, hogy a szédítő logikai mutatványok a semmi fölött lengő trapézon nem a vigasz, hanem a kétségbeejtés szándékával íródtak. Az adott lelkiállapotban azonban valamit segített a mondat-rejtvények megfejtése, de nem sokat. Kemény, hideg tél volt, még pusztai mértékkel is, reggelre az ablakok vastagon befagytak a szoba nagyon kihűlt, egy reggel még vékony jéghártyát is talált a lavór vizén. Karácsony előtt leesett a hó és vastagon eltakart mindent, két napig tartott, mire az utak úgy ahogy járhatóak lettek, vagy legalábbis már látszott, hol vannak. Karácsonynak csak egy napját töltötte otthon a többi napokon ügyeletet vállalt, mert látta, hogy a többiek mind családosak és nehezebben jönnek el otthonról. Így az ünnepi lakomákat Klári néninél falta fel és a szobáját is egy tőle kapott boróka-ággal díszítette fel, még gyertya is volt rajta. Klári néninek teljesen a szívébe férkőzött, talált ugyanis otthon egy Bergyajev kötetet, ami valamiért két példányban volt meg és karácsonyra neki ajándékozta. Kiderült, hogy Klári néni ezt még nem olvasta – ami nagy szó volt – és roppant hálás volt érte, mert Bergyajev a kedvencei közé tartozott. A kicsit őrült oroszt L. is szerette elképesztően keveredett benne a nyugati filozófia művelt, logikus ismerője és interpretátora a perszonalistával és a szláv-orosz istenkeresővel. Aki az egyik nap Kantot, vagy Hegelt olvassa, másnap pedig kolostorba vonul ahol hetekig beszélget egy írástudatlan parasztból lett sztarosztával ugyan azokról dolgokról, amikről a nyugati filozófusokat faggatta. Szerzett egy elemmel működő rádiót és azt hallgatta késő éjszakákig, ha nem tudott aludni, odakint csikorgó-fehér hótakaró fölött a fekete semmi, kidíszítve apró jégtű-szúrásokkal – a csillagok. Kivitte magával a nem nagyon ismert apjától örökölt csillagászati távcsövet – ősi darab volt csillogó rézből és fa lábakon – azzal nézte a hold nevető arcán a krátereket, amíg bírta a hideget. Egyszer Szutyok is megkérte, hogy belenézhessen, egy darabig szótlanul bámulta ő is a holdat aztán hátralépett és megrázta a fejét – „Azta kurva,” – mondta meghatódva – „ragyás mint a Sári segge!” – Sári egy özvegyen maradt termetes fejőnő volt, akit a rossz nyelvek szerint gyengéd szálak fűztek régebben Szutyokhoz, mikor az még daliásabb volt és főleg nem ivott ennyit. Ennyiben maradtak.

Egyik reggel lógó szárnyú, fiatal fülesbaglyot talált az istálló mellett, az oda állított szekér alatt, már majdnem elment mellette, csak a szeme sarkából, inkább érzékelte mint látta, hogy mozdul valami. A bagoly felfújta magát és mérgesen fújt rá, mikor megnézte, be kellett csomagolni egy kabátba, hogy ne karmolja meg. A szobában ülőfát eszkábált neki, azon üldögélt aztán, eleinte egy pórázzal a lábán, később mikor megszokták egymást anélkül. Párszor meg is ijesztette Évát, mikor éjszakánként a repülést gyakorolva nesztelen szárnyakon keverve a levegőt próbaképpen körberepülte a szobát. El is nevezte, roppant szellemdúsan Fülesnek. Füles szárnya szerencsésen meggyógyult, nem törött el, csak nagyon megüthette – neki repülhetett valaminek, pedig a baglyok nem szoktak ilyen hibákat elkövetni – minden esetre tavasszal már vidáman tudott repülni, esténként kisuhant a nyitott ablakon és elment vadászni, késő éjjel, vagy hajnalban tért csak haza, teleköpködte az ülőfa alatti újságot vacsorája emlékeivel, aztán egyszer nem jött vissza többet; L. remélte, hogy ahogyan Évának sem, neki sem esett baja, csak talált valakit, aki jobban illett hozzá mint ő.

Így érte a tavasz. A hó egyszerre elolvadt, a növények ágai könnyeztek, megteltek élettel és a szürkésbarna tavalyi fű között zöld foltok jelentek meg. Belvizes tavacskák voltak mindenfelé, felszínüket borzolta a tavaszi szél, az északnak tartó, hazatérő madarak megpihentek a partjaikon. Hűvös volt, de valahogyan már nem olyan télies, hanem tavaszias, ígéretes hűvös. L. felkapott új motorjára – csak neki volt új, egyébként használtan vette – és vidáman száguldozott vele, sokkal gyorsabb és kezesebb volt mint a szolgálat Pannónia, valahogyan erőt vett rajta az utazási vágy. Ez szokatlan volt, sem előtte, sem utána nem volt valami nagy utazó most viszont kézenfekvőnek tűnt utazással szabadulni a téli depressziótól. Egy valahogyan kezébe került újságban olvasott egy cikket Bulgáriáról, aznap épp hűvös, borult idő volt és egy távoli napsütötte déli ország képe jelent meg előtte – elhatározta, hogy elutazik oda – motorral természetesen. Ez lett hát az első utazása. Úgy tervezte, hogy Aradon és Temesváron át, tehát Románián keresztül megy Burgaszba, ami a fekete tenger partján van. Nem volt választék Jugoszlávia majdnem „nyugatnak” számított, arra neki sohasem adtak volna útlevelet. Ezt, az oda-vissza mintegy 2000 km-es utat tíz nap alatt akarta megtenni. Eszébe sem jutott magával vinni valakit az útra – igaz nem is nagyon lett volna kit – ez volt az első magányos utazása, melyet aztán szokásává vált. A magányos utazás természetéből fakad, hogy az utazó nyitottabb lesz az élményekre, közelebb kerül az idegen tájhoz és emberekhez – nincs kihez menekülni a túl erős benyomások elől, kénytelen átadni magát nekik. Este gondosan felpakolt mindent a motorra, sátrat, hálózsákot és a kiváltott lejekkel és levákkal a zsebében kora hajnalban nekivágott az utazásnak. (Nem akart ilyen korán indulni csak nem tudott aludni) Ahogyan dél felé berregett a motorral valami könnyű eufória fogta el, nem tudta még, hogy minden utazásnak két ilyen misztikus pillanata van: az elutazás és a megérkezés.

Az utazás élménydús volt, viharfrontokon, nagy esőkön és ájult hőségeken motorozott keresztül, mivel pénze gyorsan fogyatkozott, többnyire böjtölve. Fáradtan érte el első úti célját a kopár Rila-hegységet és benne a nevezetes kolostort. Annyit tudott róla, a lexikonból, hogy Rilai-Szent János tiszteletére emelték, és hogy zarándok hely, annyira ismert és népszerű, hogy a kommunisták is megtűrték és nem csináltak belőle múzeumot, mint annyi más kolostorból. Valamiféle ünnep volt, Szent János valamilyen csodájának ünnepe és ezért rengetegen voltak a zarándokok. Este érkezett, már sötétedett, a kolostortól nem messze, fölötte a hegyen talált egy tágasabb portát és bekéredzkedett. Kitapasztalta a balkáni népek nagyszívű vendégszeretetét, mindig beengedték, vigyáztak a holmijára és sokszor még meg is vendégelték, pedig még magyar szemmel is elképesztően szegények voltak. De amit adtak szívesen adták, pedig alig értették meg egymást, L. nem volt hajlandó megtanulni oroszul, sem a középiskolában,sem pedig az egyetemi évek alatt, ezért a német volt az egyetlen nyelv, amit úgy-ahogy megértettek mindenfelé, amerre járt. Persze senki sem garantálta, hogy pontosan azt értik, amit mondani akarnak egymásnak – de nem is ez volt a lényeg. Lepakolt és elindult megnézni a búcsút (nem túl szakértő módon így nevezte el magában az eseményt). Ahogyan gyalogolt lefelé a zötyögős úton – tán még a bizánciak építették – egy váratlan kanyar után kitárult a kolostor panorámája, látszott a teljes, szabálytalan négyszög alakú, zárt udvarú épület és a zarándokok tömegei, tízezrek lehettek, ahogyan lassan mentek felfelé a kolostorhoz vezető úton. A leszálló sötétben valami fényt vittek magukkal – később közelebbről látta, hogy kis lámpások, benne gyertyával – és ahogyan az emberek egyre kivehetetlenebbek lettek, csak a fények folyója kúszott felfelé a kivilágított épületek felé. Valamit énekeltek is, azonban ebből oda fel, ahol L. ült, csak mély hangú zümmögés hallatszott fel. Lenyűgöző volt. Leereszkedett és beállt a zarándokok menetébe, körülötte öregek fiatalok, gyerekek, teli torokból énekeltek valami gyászos hangulatú görög egyházi éneket és lassan bevonultak a zsúfolásig megtelt belső udvarra, amit csak az ezernyi gyertya világított meg. A tömeg itt elhallgatott majd a visszafojtott lélegzetű csendben megszólalt egy hihetetlenül mély hang és hasonlók kórusa felelt neki. És kerengőn megjelent az éneklő, aranyba öltözött papok csoportja, sovány aszketikus arcok, mellig érő fekete, vagy ősz szakállak és a skufiák alól vállra hulló haj – igazi bizánci karakter valamennyi. Lassan énekelve körbe sétáltak a kerengőn, az udvart elöntötte a kezükben lóbált füstölők illata. Egyszerre az ének elhallgatott, a csoport megállt és a középen álló alak kinyújtott kézzel – valószínűleg görögül – megáldotta a zarándokokat. Aztán a papokkal szemben lévő erkélyről felcsapott egy tiszta magas tenor és a zarándokok válaszoltak „Kyrie eleiszon! Uram irgalmazz!” és végig valahányszor elhangzott valami a kerengőről a zarándokok megismételték a könyörgést.

L.-t hipnotizálta a szöveg, a kórus, körülötte mintha maga Bizánc éledt volna újra, tornyaival, intrikával, a hangok megmutatták neki a bíborban született császár parancsára észak felé menetelő légiókat akik meg fognak ütközni a barbár magyarok seregeivel és elvéreznek majd a nyilakkal borított égbolt alatt. És látta az ünnepélyesen öltözött bizánci követeket, akik kard helyett aranyat és bizánci hercegnőket vittek az északi lovas barbároknak, hogy felhasználhassák őket a háborúikban. Érezte, megérti talán meg is éli egy hatalmas kultúra aranyos visszfényét, amelyiknek buknia kellett, mert már nem akart semmit, csak fennmaradni. Látta az aranyba-merevült egyházát, élén a császárral, amelyik elszakadt már a nyugatitól, ahová friss, barbár vér özönlött be, átlelkesítve és megváltoztatva Róma püspökének nyáját, amely farkasfalka volt inkább immár. Ismerős és végtelenül idegen volt egyszerre és úgy érezte egy pillanatra megérti azt a felfoghatatlan hatást amit Krisztus tanítása tett annyiféle népre. Ott, az idegen tömegben, amelyiknek szavát sem értette érezte először a valahová-tartozás egységét. A hangok elhallgattak és a tömeg halk mormogással örvényleni kezdett lassan sodródtak egy beugró felé, ahol megcsókolták az üveglap alatt kiállított ikont. Ide már nem tudta követni őket. „Nyugati” lett újra, idegen, új ember, elindult vissza a sátra felé és csak valami kimondhatatlan, meghatározhatatlan vágyakozás maradt benne az egység, az azonosulás után, ami aztán gyengébben, erősebben mindig elkísérte.  

A mindennapok is lehetnek veszélyesek, ahogyan az látható lesz alább.

A képen egy eredeti "Sztalinyec" látható.

A legrekkenőbb nyár tombolt, olyan, amilyen nálunk csak a homokhátságon fojtogat, talán augusztus lehetett. Az éjszakák is elviselhetetlenek voltak az ember csak izzadtan forgolódott az ágyban nem tudott aludni és reggel eleve fáradtan kelt fel egy újabb trópusi napra. Az amúgy sem túl sűrű fű kiégett, megritkult, közötte ott sárgállott a homok. Az üszőket nem lehetett kihajtani legelni, részben mert nem volt mit, részben meg hőgutát kaptak volna. Onnan is látszott a nagy baj, hogy a zöld gyíkok is csak reggel és este napoztak, pedig ők aztán igazi napimádók. Rengeteg volt belőlük, apró őslények, kisebbek nagyobbak ragyogó zöld pikkelyekkel; roppant fürgén mozogtak, ami nem csoda hiszen minden ragadozó vadászott rájuk. Nyár elején a hímek torka kék színben pompázott és ilyenkor jóízűeket verekedtek egymással, elfeledkezve az óvatosságról a nagy szerelmi lángolásban annyira, hogy észre sem vették mikor elkapta őket valami. L. őszinte bánatára a telep két jókora kandúrja sem a hihetetlenül elszaporodott patkányokat irtotta, hanem telezabálták magukat gyíkokkal és utána békésen aludtak, valami árnyas helyen, a patkányok pedig fényes nappal rohangásztak az istállókban, lépten-nyomon beléjük botlott a telepen járva. Gyermekkori tapasztalatait felhasználva L. csúzlival próbált vadászni rájuk, de mérsékelt sikerrel – túl gyorsak voltak. Pedig az egyik macska, jókora cirmos kandúr – télen, mikor kevesebb volt az ennivaló – L. szeme láttára kapott el patkányokat és jóízűen meg is ette őket, sajátos stílusban, ugyanis, feltehetően gourmand lévén, a bőrét meghagyta, így mindenfelé patkánybőröket megszámolva lehetett lemérni a vadászata sikerességét. Amúgy semmi sem segített a patkányok ellen, voltak ugyan brutálisan erős mérgek, a bőrön át is felszívódóak és a patkánynak elég volt belelépni, azonban ez sem sokat segített, mert a patkány nagyon okos állat és ha egyikük evett a méregből amitől a helyszínen azonnal el is halálozott abból a méregből ott többé egy patkány sem evett, a tetem elriasztotta a többit. Így hát a mérgezés nem nagyon ritkította őket. Később mikor egy patkányirtásban járatos embert hívtak, aki vadászgörényekkel dolgozott, L. megismerkedett a tökéletes eljárással, úgyhogy ő is beszerzett két görényt – de ez már egy másik történet.

Különleges napok voltak ezek: L.-nek vendége volt. Ez először fordult elő, mióta itt dolgozott és élvezetes változatosságot jelentett a kutyával és Szutyokkal töltött estékhez képest. A barátnője E. látogatta meg, akivel alig néhányszor találkozott, mióta eljött az egyetemről. Akkor rossz szájízzel és nehezen váltak el, L. sokat ivott és ellenséges volt mindenkivel, apránként tudatosult benne, hogy mindennek vége, valamiféle új életstratégiát kell kialakítani, új célokkal és módokkal, de fogalma sem volt róla mi lehetne az. Beadott ugyan egy fellebbezést, ám nem sok reményt fűzött hozzá. Ezért aztán szinte minden barátjával összeszólalkozott, E.-t pedig azzal vádolta, hogy nem segít neki elviselni a sorsát. Így azután mikor dolgozni kezdett csak néhány hónap múlva szedte össze annyira a bátorságát, hogy felkeresse. Szándéka szerint bocsánatot akart kérni, ám erre nem volt szükség. E. őszinte örömmel fogadta, láthatóan nem neheztelt, pedig lett volna miért. Csodás napot töltöttek együtt és megbeszélték, hogy mikor E. végez a vizsgáival és a nyári munkájával – nyelvszakos lévén elszegődött idegenvezetőnek – meglátogatja L.-t. Jóval több volt ebben mint egy egyszerű találkozás. E., aki Pesti volt el sem tudta képzelni milyen lehet az a hely, ahol L. dolgozik és azt sem tudta elképzelni, hogy ő vajon képes lenne együtt élni vele ott, vagy megbolondulna az unalomtól. A dolog nagyszerűen kezdődött. Vonata késő este érkezett egy szomszédos város állomására, mivel nem volt csatlakozása, ezért L. elment érte a szolgálati Pannóniáján. A meleg nyári éjszakában ragyogó teleholdnál motoroztak visszafelé, a kihalt úton L. eloltotta a világítást és csak a hold fényénél pöfögtek a nyílegyenes, végtelenbe vezető úton. E. szorosan átölelte, hozzábújt eleinte kicsit ijedten – mint bevallotta sohasem ült még motoron – majd egyre boldogabb felszabadultsággal. Megérkeztükkor a petróleumlámpa fényében egyáltalán nem tűnt annyira lehangolónak L. szállása, mint fényes nappal. Megitták az ünnepi alkalomra vásárolt bort és sokáig ültek beszélgetve a ház előtti ócska asztal melletti székeken. Ezt a helyet egyébként L. – barokkos túlzással – „terasznak” nevezte.

A következő napok azonban korántsem sikerültek ilyen jól. L.-nek korán kellett kelnie – E. még mélyen aludt – a fejéshez és mire vissza tudott menni E.-t a legtöményebb unalom állapotában találta. Hogy lefoglalja magát kitakarított – ez heroikus munka volt – sőt valami ennivalót is megpróbált készíteni, ez azonban az alapanyagok hiánya, na meg E. főzési tudományának hiányosságai miatt, kudarcba fulladt. L. könyvei nem érdekelték, sohasem vonzódott a filozófiához, más szórakozási lehetőség pedig nem adódott. Hogy enyhítse a szenvedéseit L. elvitte kocsikázni estefelé, mikor már nem volt olyan irdatlan meleg. Ezt nagyon élvezte – Pompás a ló is jó napot fogott ki, nem borította fel őket és nem is harapott meg senkit – bementek a faluba vásárolni és L. elvitte a kocsmába is, ahol óriási sikert aratott, lévén az egyetlen nő az ivóban, mikor pedig meglátták, hogy egyetlen húzással tudja meginni a pálinkát végképp elbűvölte őket. Csakhogy ennyi nyilvánvalóan nem volt elég. Világosan látható volt, hogy E. sehogyan sem tudna élni egy ilyen helyen. Egyszerűen nem volt idevaló, L. pedig nem találhatott – igaz nem is akart találni – másik munkát magának; különben is, meglepve vette észre, hogy furcsa, megmagyarázhatatlan módon, de jó itt élni. Elfogadta az embereit és úgy érezte azok is elfogadják már őt, mi több céljának kezdte érezni, hogy a munkája eredményes legyen, nem akart már elmenni innen. Bár nem mondták ki, de ez árnyékként közöttük sötétlett és elharapott mondatokban, lapos pillantásokban testesült meg, várható volt, hogy kitör valamelyik pillanatban.

Vad álmai voltak éjjel, azt álmodta, hogy valaki üvölt a fülébe. Hirtelen felriadt – E. már ébren volt és rémülten nézett rá – és rájött, hogy a telep közepén álló tekerős tűzjelző-szirénát hallja az ablakon pedig a fehér holdfény mellett valami vöröses fény is szűrődik be. „Tűz van!” – gondolta és félig még öntudatlanul magára kapkodta a nadrágot meg a trikót és úgy ahogy volt mezítláb beleugrott a tehenész-csizmába. (Csak a városi ficsúrok hiszik azt, hogy nyáron szandálban lehet járkálni a szúrós tarlókon és a száraz kóró-tövek között, pár lépés után rájönnek, hogy mekkorát tévedtek.) Fél szemmel látta, hogy E. is öltözik; észrevette, hogy mikor felhúzta ő is a trikóját – L. egyik ruhadarabját viselte blúz helyett – két kézzel megigazítja a haját. – „Ezek a nők!” – gondolta és már rohant is ki az ajtón. Kint a keleti égbolt vörösen világított és még a lángok teteje is látszott, pedig a tüzet takarta az istálló épülete. Az udvar közepén a holdfényben jól látszott Szutyok, aki vadul tekerte a szirénát. „Kijöttem hugyozni, akkor láttam, hogy arrafelé ég valami” – mondta és meghökkentően, szokatlanul józannak tűnt. L. nem vesztegette az időt beszélgetéssel, az istállóhoz futott és felmászott a létrán, arra a kis balkonszerű betonlapra amelyikről nemrégen Pistit csalogatta le és elnézett kelet felé. A teleptől vagy egy kilométerre nagy lánggal égett a kiszáradt belvizes tavat övező, mostanra ugyancsak kiszáradt nádas. Szél nem fújt, mozdulatlan volt a levegő, L. megnyalt az ujját és feltartotta, hogy érezze a szelet – ezt valami tengerészes könyvben olvasta – de nem érzett semmit. E. egyszer csak ott állt mellette a tenyérnyi, korlát nélküli betonlapon, bátor lány volt felmászott ő is létrán, ijedtnek látszott, mikor azonban látta, hogy ilyen messze van a tűz kicsit megnyugodott. – „Ugye nem ér ide?” – kérdezte halkan – „Nem” – nyugtatta meg L., a telep és a tűz között a kiszáradt , üres tómeder volt – „nem jut el ide, az ellenkező irányba terjed”

A nádas mögött viszont ott volt a szántatlan tarló és közte a tanyák. Oldalra nem tudott terjedni a tűz, vagy nem nagyon, arra kisült ritkás, homokos legelő volt nem akadt számára táplálék. Ám ha végigrohan a nádason és kiér a tarlóra, ahol ott feküdt összegyűjtetlenül a kombájnoktól szétszórt szalma is – akkor eléri a tanyákat. Egyiket-másikat csak pár méter választotta el a szántótól és a zsúptetőre könnyen ugrott át a láng. A tűz fölött így is ott köröztek a vad, felfelé szálló hőség szárnyain az égő növények, mint izzó, szárnyas lidércek a pokol fölött. – „Ha feltámad a szél” – gondolta L. – „akkor vége mindennek, a városig leég ez az egész.”

Lemásztak a padlásról és felültek L. motorjára – E. ragaszkodott hozzá, hogy vele menjen – és kimotoroztak a tűzhöz. A sziréna miatt, vagy másért, már vagy egy tucatnyian verődtek össze a közeli tanyákról, szedett-vedett ruhában, de többnyire otthonról hozott szerszámokkal, lapátokkal álldogáltak tanácstalanul, a tűztől kissé távolabb, ahol még elviselhető volt a meleg. „Valami kéne a tűz elé tarlón, hogy ne tudjon terjedni” – gondolta L. és hirtelen eszébe jutott, hogy tegnap este jött a traktoros, hogy felszántsa a tarlót pontosan ott, ahol a tűznek útját lehetett volna állni. Este lévén a traktort otthagyta a telepen, azzal, hogy holnap reggel jön elkezdeni a munkát. A traktor ott állt a telepen. „Ez az!” – jutott döntésre -így talán megállíthatjuk! Maguk – kiáltott az összeverődöttekre – menjenek a tűz elé! Kerüljék meg és oltsák, ami átugrik a tarlóra én meg hozok erősítést” – így mondta „erősítést” – maga sem tudta miért. Azok összenéztek, de szótlanul elindultak amerre mondta nekik.

„Gyere!” – szólt E.-nek. Felültek a motorra és a homokban meg-megfaroló Pannóniával visszamentek a telepre. Kihozta a szobájából az elemlámpát, amelyik szintén „szolgálati” volt még az üsző ellésekhez szerezte be és E. kezébe nyomta. – „Majd világíts nekem.” Hátramentek az udvarban, ahol a sarokban, az istálló fala mellett a holdfényben, mint egy furcsa szögletes szikla állt a lánctalpas „sztalinyec” – ez a traktor ugyan nem volt a klasszikus „sztalinyec”, ám az istenadta nép minden lánctalpast így nevezett – az eke utánakötve, készen a munkára, ami éppen a tarló felszántása lett volna másnap. „Csak” be kellett indítani. Indítómotor volt rajta, egy kicsi kéthengeres, kétütemű benzinmotor, ezt kellett berántani, mint a csónakmotort, majd egy karral, a kuplung-tárcsán keresztül, átadni a forgást nagy dízelmotornak. Bár látta már hogyan kell, még sohasem csinálta. „Először lenyomjuk a szívató kallantyúját, így. Aztán kettőt-hármat rántunk rajta, hogy benzin kerüljön a hengerekbe, majd ráadjuk a gyújtást és berántjuk a motort. Könnyű azt mondani.” – gondolta. De mindezt megcsinálni a sötétben, úgy, hogy közbe még ijedt is az ember – na az más dolog. E. világított, L. pedig végigcsinálta az indítási procedúrát és – láss csodát! – a kis motor, méretéhez képest meglepően nagy füstfelhőt köpve magából vígan beindult. Maga felé húzta a kuplung-kart és az indítómotor erőlködve forgatni kezdte a nagy dízelt. L. gázt adott neki és először csak néhány ingerült dübbenés hallatszott majd öblös durrogással füstöt okádva beindult a motor. L. bemászott a fülkébe megragadta a két irányítókart – ezekkel a lánctalpakat lehetett fékezni és a traktor abba az irányba fordult. „Szólj Szutyoknak, hogy hogy hagyja abba azt a hülye szirénázást és jöjjön ő is a többiekhez. Jövök ahogyan tudok.” Páros lábbal betaposta a kuplungot – egy lábbal nehéz volt – és elindult kifelé az udvarról. Nyomta a gázt ahogyan csak bírta, a traktor dülöngélve a homokba, de viszonylag tisztes sebességgel haladt, az eke csörömpölt utána. Kiért a tarlóra és a tűz elé került.

Eddig L. – aki csak pislogó tábortüzeket, vagy a kályhában lobogó barátságos lángokat ismerte – nem értette, hogy a görögök, sőt a keletiek is hogyan tekinthették a tüzet ős-erőnek, világot alkotó hatalmas elemnek. Most egyszerre megértette. Az égig érő vöröses sárga, néhol vakítóan fehér lángfal alul teljesen tömörnek tűnt, nem libegett, nem mozgott, csak a felszíne – mintha bőre lett volna – váltogatta a színeit. Mint egy mozgó, színjátszó fal amely pokoli hőséget bocsát ki magából. Feltartóztathatatlanul haladt előre, a nádasban álló öreg, jókora égerfa az egyik pillanatban még zöldellve állt, a másikban már a talpától tetejéig óriási fáklyaként lobogott és szinte emberi hangon sírt, rikoltott a lángok között. A tűz bőgött, üvöltött, ezer hangon sikoltozott fülsiketítően, legyőzhetetlen erő áradt belőle, sürgető kényszerítő pánikot sugallt: meneküljön mindenki! De nem lehetett menekülni. L. látta, hogy az emberei a tarlón az átugró szikráktól kigyulladó tüzeket oltják az egyiktől a másikig futva – csak remélni tudta, hogy ha tűz mégis átterjed a tarlóra el tudnak majd menekülni – ő pedig elment a tarló széléig és leengedve az ekét nekiállt védősávot szántani. A négy ekefej belemarva az agyagos homokba beszántotta a tarló éghető részét és a szántáson a tűz nem talált magának táplálékot. Vagy ötöt sikerült fordulnia, mire a tűz odaért tíz- tizenöt méternyi szántás fogadta. Megtorpant, mint dühödt ostromlók a vár falánál, morajlott egy félelmeteset és hihetetlen gyorsan kialudt, csak parázsló tűzfészkek maradtak utána.

Megállította a traktort és kikászálódott belőle, valamiért nagyon fáradtnak érezte magát. Leült a motortól egyenletesen rázkódó lánctalpra és cigarettát vett elő, hogy rágyújtson, de eszébe jutott, hogy itt, a száraz tarló kellős közepén ez bizony tűzveszélyes. Halkan felnevetett és besétált a szántásba, leült a frissen szántott földszagú barázdába és ott gyújtott rá; a gyufa pici barátságos, sárga lángja, mintha csak rokona sem lett volna az előbbi fenevadnak. Az emberei összegyűltek körülötte. – „Mindenki megvan?” – kérdezte – „Igen” felelt egy hang a sötétből – „Maradnunk kell őrködni, nehogy feltámadjon a szél és átfújjon valamit.” – Beleegyező morgás hallatszott. L. körülnézett a holdfényben – „Az asszonyok meg a gyerekek hazamehetnek, elegen vagyunk így is.” Felállt, eltaposta a cigarettát – „Álljunk valami láncba végig a tűz vonalába aztán figyeljünk.” – mondta és elindult a vonal közepe felé. Ekkor hallotta meg a szirénákat – először azt hitte Szutyok nem tudja abbahagyni, de azután látta a bukdácsoló, villogó kék fényeket is. Megjöttek a tűzoltók. „Nem kell őrködni tovább” – gondolta és nézte, ahogyan a tűzoltók a fényszórók fényében nekiállnak oltani a parázsló foltokat. A sötétből hirtelen E. lépett mellé és átölelte, hozzábújt – „Te hős!” – mondta nevetve és a mellére hajtotta a fejét – a hajának erős füstszaga volt.  

L. további kalandokat él át a telepen, életet ment és megtudja, hogyan kell bánni a hűtlen asszonyokkal

A képen egy gyilkos eszköz látható

Ősz lett. A nyár elszórta fényét, megérlelte kincseit és eltávozóban volt. A sárgás, már gyengülő napfényben hosszú ökörnyálak repültek ezüstösen, belegabalyodva a földutakon hajtó ember hajába, arcába. A ló prüszkölt tőle, a fejét rázta és hajlamos lett kitörni. Egyébként Pompásnak hívták, gidrán félvér volt, ennek megfelelően nagydarab, mutatós, de makacs és kissé rosszindulatú – igazi tüzér-ló, szerszámozásnál vigyázni kellett vele, mert ha hátat fordítottak neki akkor bizony belecsípett a fogával a ruhába, vagy magába az emberbe. A hajnalokon már dér is csillant az út menti kórókon, délben még meleg lett – kacéran visszapillantott a nyár – és a bricskában rendezetlen boglyában álltak a reggel óta feleslegessé vált pulóverek, kabátok. A fecskék és a gólyák elmentek, helyettük jöttek az északi vándormadarak, kacsák és ludak, hatalmas rajokban, gágogva szálltak a tarlókra a közeli holt-Tiszáról. Beérett minden, Elemér bácsi direkt-termő szőleje is – a Duna menti sváb hagyományoknak megfelelően nem élhetett nélküle – L.-t meghívták a szüretre, ahol igen kellemetlen élményeket gyűjtött a delavári-szőlőből készült, metilalkoholban gazdag borral kapcsolatban, a szüret előtt ugyanis ki kellet üríteni a hordókat és meginni a maradék tavalyi bort. Ezt a feladatot becsülettel el is végezték, csak a másnap sikerült nagyon rosszul.

Az ősz nehéz időszak a földből élő ember számára, a betakarításé, a gondoskodásé, hogy a téli nincs-ben is legyen mit adni az állatoknak. A tehenészet téli takarmányának betakarítása L. feladata lett, járnia kellett a földeket szervezni a munkát, veszekedni a többiekkel akiknek szintén kellettek volta ugyanazok a traktorok és lovaskocsik, amikre ő is igényt tartott. Szinte egész nap úton voltak Pompással – ugyanis néhány hatalmas esés után rájött, hogy a sívóhomokos földutakon nem jó ötlet motorozni – sokszor enni sem volt ideje. Sietni kellett, az idő ilyenkor rövid, bármikor beköszönthetnek a vigasztalan őszi esők, lehetetlenné téve a munkát, földig rothasztva a be nem fejezett kazlakat, a szanaszéjjel lévő szalmát. Akik ismerik ezt az életet tudják: ideje van a sietségnek és a lustálkodásnak is, az ősz, a betakarítás pedig jellemzően a sietség ideje. L. megszokta a helyet, a munkát és az embereket is, megismerte őket, megtanult bánni velük – amennyire lehetett és amennyire tudott. Az emberei tejfölösszájúnak tartották és csak akkor tették amit mondott, ha látták, hogy ellenőrzi is. A reputációjának viszont jót tett az üszők elletésében tanúsított helytállása. Ennek ékes, bár fárasztó bizonyítéka volt, hogy elhívták a saját tehenük elléséhez is. Az emberei sokat hiányoztak, különösen fizetés táján, mert a kocsmai ünneplést nem mindenki tudta kipihenni másnap hajnalra és akkor egyszerűen nem ment be dolgozni. Tehették, mert nem nagyon volt eszköz a kényszerítésükre. Munkaerőhiány volt, ha valakit elküldtek, vagy tíz helyre mehetett dolgozni, sokszor több pénzért is. A tanyasiakkal kicsit jobb volt a helyzet, egyszerűen nem tudtak elmenni másik munkahelyre, mert esőbe, hóba órákat gyalogolhattak, ha el akartak jutni a buszhoz, hogy dolgozni menjenek és ez a telephez kötötte őket. A reggelek létszámellenőrzéssel kezdődtek, megállapítandó hányan hiányoznak és gyakori volt, hogy L.-nek be kellett állni fejni, ha időre akartak végezni. Meg kellett tanulnia beszélni velük, megtanulni a nyelvüket, ám ez sem volt elég, hiszen ahányan voltak annyifélék – egyenként is meg kellett ismerni őket. Ott voltak egyrészt a régi tanyasi népség megmaradt részei, velük nem sok baj volt, többé-kevésbé megcsinálták amit mondtak nekik, csak nagyon nem szerették a közöst és igyekeztek minél hamarabb hazamenni, hogy a tanya körüli háztáji dolgaikat csinálják; másrészt ott voltak az újak, akik azért költöztek a tanyákra, mert nem szerették, ha a törvény rajtuk tartja a szemét, közöttük különböző lecsúszott egzisztenciák, iszákosok, börtönviseltek. Egy-két megrögzött agglegényen, vagy fiatalon kívül mindenki házas volt és a feleségek adták a telepen a női különítményét. Az asszonyok szerettek dolgozni járni, mert a közös munka nagyszerű alkalmat nyújtott a pletykálkodásra. A munka nem volt különösebben sok, vagy nehéz, a hagyományos paraszti munkához képest akár nyaralásnak tűnhetett, a fizetség viszont valóban nagyon kevés volt, éppen csak elég a házilag megtermelttel kiegészítve a megélhetéshez.

Az élet nehéz volt a tanyákon sokban hasonlított a száz évvel azelőttihez. Sehol sem volt villany, petróleummal világítottak és havonta egyszer, jókora gyaloglás után jutottak csak be a városba vásárolni. Nyáron többnyire a „siló-expresszel” jártak, a zöldtakarmányért küldött traktor pótkocsiján jutottak el a buszmegállóig ami a K.-ba vezető „betonúton” volt. Télen, ha nagy volt a hó L. vitte a gyerekeket lovasszánnal a pár kilométerre a tanyaközpontban lévő iskolába. A szülő nőkhöz – ha idejébe nem feküdt be a kórházba – valamelyik tapasztalt szomszédasszonyt hívták el, mert mire az orvos, vagy a mentő kiért addigra a gyerek többnyire megszületett. A világgal való összeköttetést Dénes a postás jelentette. Dénes nyaranta a tanyasi kutyák csaholó falkájától űzve biciklivel járta a tanyákat, télen pedig lóháton. L. nem tudta, hogy a ló a posta tulajdona, vagy Dénesé – kis termetű szőrös jószág volt „muszka lónak” nevezték az ilyet, mert ilyenekre cseréltek annak idején a felszabadítók a parasztok istállóiból elkobzott pihent lovakat. Dénes leveleket és újságot hordott a külvilág híreire éhes falusiaknak, sőt egyeseknek az olcsó könyvtár köteteit is¹.

Hűvös őszi hajnal volt, L. – szokás szerint – fél ötkor ment ki az istállókhoz, megnézni hogyan kezdik a fejést. Az udvaron az istálló előtt nagy csoport gyülekezett, L. csak a körben állók hátát látta, amint valamit néztek a földön. Rájuk köszönt, erre utat nyitottak neki és ő is meglátta amit néztek. A földön hanyatt feküdt Jani, a traktoros,, kabátját jócskán átitta a vér, nem veszítette el az eszméletét, de hulla sápadt volt és nehezen, reszelősen vette a levegőt. Ahogyan közelebbről megnézte, látszott a kabáton négy, egymás alatt, egyenlő távolságra lévő luk, melyekből szivárgott a vér. Először fel sem fogta, hogy mit is lát. Nem érintette meg a dolog, mintha neki semmi köze sem lenne hozzá, filmen nézné, ami valahol távol történt. Csak mikor közelebb hajolt, megnézni a sebeket akkor csapott az orrába egy furcsa idegen szag – ez vérszag – jutott eszébe, és ez a szag hirtelen, villanásszerűen belehelyezte a helyzetbe. A dolog egyszerre az ő ügye lett és ez kétségbe is ejtette, valami cselekvéskényszer tudatosult benne, azzal a kétségbeejtő felismeréssel, hogy fogalma sincs mit kéne tenni.

– Mi a fene történt itt? – kérdezte emelt hangon – Orvost, mentőt hívtak már? Álljanak messzebb, nem kap levegőt!

– Nem tudtunk – mondta az egyik nagyszájú fejőnő riadt hangon – de a kurblis úgysem működik ilyenkor. – Az egyik istállóban volt kialakítva L. „irodája”, egy pár négyzetméteres helység, itt tartották a fejési naplókat, meg a többi iratot és itt volt egy „kurblis”² telefon is. Ezt a Tsz központjába kötötték be, ahol hét előtt senki sem volt, kár is volt próbálkozni.

– Lajos, fogd a motoromat és menj keresd meg a Mari nénit – Mari néni volt a takarítónő a Tsz irodán – a benti telefonon fel lehet hívni a rendőröket meg a mentőket. – Lajos nyakigláb fiatalember volt, az egyik legmegbízhatóbb az ott dolgozók között és volt jogosítványa is. Lajos el is nyargalt – szeretett motorozni, meg ügyet intézni – és nemsokára hallatszott is ahogyan berúgja a motort és elpöfögött a központ irányába.

– Mi a jó Isten történt? – kérdezte újfent L., miközben vadul gondolkodott, hogy mivel és hogyan lehetne ellátni a sebeket.

– Belevágta a villát a Pisti – mondta a háta mögött valaki – az előbb történt csak.

Ez a Pisti furcsa egy ember volt, kicsit gügye, az a fajta, akit ha oda állítottak valahová és elfeledkeztek róla másnap is ott találták állva. Ehhez képest furcsa módon bőbeszédű is volt, olyannyira, hogy ha nem volt partnere akkor magában beszélt. Megbízható embernek számított a maga módján, amit mondtak neki – és amit megértett – az lelkiismeretesen megcsinálta. Pár héttel azelőtt az utolsó komplikált ellések egyikénél késő estig bennmaradt segíteni, ezért L., hirtelen ötlettől áthatva, neki ajándékozta régi karóráját, amelyiknek eltört a szíjat tartó füle és nem lehetett már rendeltetésszerűen használni. Pisti egy darab bálamadzagot kötött rá és büszkén viselte zsebóraként. Házasember volt, ami szintén meglepő, felesége egy fél, vagy teljesen cigány fiatalasszony aki intézetben nevelkedett – Pisti onnan vette feleségül – és igencsak tüzes vérű menyecske, annyira, hogy Pisti nem is győzte egyedül, de a telepen dolgozó férfiak szívesen segítettek neki. Mert Pisti olyan volt amilyen, szokássá vállt, hogy a feleségével megejtett kalandokkal még ugratták is. „De jól megizéltem a feleségedet!” – mondogatták ilyenkor neki, majd további intim módszertani részletekkel is szórakoztatták. Pisti felesége nem csinált különösebb ügyet a dologból, ha ott volt mikor erről esett szó csak gyöngyözően és jókedvűen nevetett, nem vette túl komolyan a férjét „Te hülye te!” - mondogatta neki évődve, mikor éppen jóba voltak (többnyire fizetéskor). Pisti ilyenkor csak rázta a leszegett fejét és magában motyogva elment – többnyire. Most nem. Úgy tűnik elszakadt a cérna nála és a szokásos „ugratásra” a kezében lévő vasvillával válaszolt.

– Hozza valaki ide a szerszámosból a fáslit – jutott L. eszébe a gyógyászati megoldás – meg a tejházból szűrőruhát, sokat! – A kézi fejésnél a tej szűréséhez használt ritka szövésű vásznat minden nap fertőtlenítővel mosták ki, alkalmasnak látszott kötszernek. – Hozzanak szalmát is, meg pokrócot a szerszámosból, csinálunk valami fekhelyet neki, ne feküdjön itt a földön. – Elsősegély ismeretei kimerültek abban, amit a jogosítvány megszerzéséhez kellett, ott pedig azt mondták, hogy a sérültet nem szabad mozgatni, ezért nem merte bevitetni valahova, hanem közvetlenül mellette szalmából és lópokrócból fekhelyet rögtönöztek, arra emelték át óvatosan és egy másik pokróccal betakarták.

– Semmit sem mondott, egy szót sem szólt – lehelte hirtelen a fekvő áldozat, csodálkozással a hangjában – csak szúrt.

– Jól van! Jól van! – nyugtatta L. szándékai szerint mentőorvosi hanghordozással – Nemsokára itt lesz a mentő. – Közben felültették, leszedték a kabátot róla és L. megpróbált nyomókötést rögtönözi a tejszűrő ruhákból, meg a ló lábára való fásliból. Többé kevésbé elégedett volt az eredménnyel, úgy látszott csökken a vérzés. Ha befelé nem vérzik talán kibírja addig amíg a mentő megjön – gondolta.

– És a Pisti hol van? – kérdezte a gyülekezettől.

– Felment a padlásra és azt mondta, hogy felakasztja magát. – mondta valaki – Azt mondta ne menjünk utána mert mindenkit megöl, aki meg akarja állítani! – és kezével is mutatta, melyik padlásra ment fel a tettes. Mindenki L.-re nézett. Mert bár csak 21 éves volt, de ő volt a főnök – most nem volt tejfelesszájú – neki kellett intézkedni.

A padlásfeljárat egy ajtónyílás volt az istálló bejárata felett, előtte egy kicsi, korlát nélküli erkély-szerű betonlap, hogy könnyebb legyen a terményt felhordani a padlásra. A jókora, széles létra most a földön feküdt, Pisti nyilván ellökte, hogy ne tudjanak utána menni.

– Segítsenek, állítsuk fel – parancsolt L. a férfiakra – maga sem értette miért, de úgy érezte, fel kell másznia és tenni valamit. Hogy mit arról fogalma sem volt. Majdcsak lesz valahogy – gondolta.

A létrát gyorsan felállították és L. – mit volt mit tenni, a közönség érdeklődő tekintetétől kísérve – felmászott rajta, de éppen csak annyira, hogy át tudott lesni a padlásajtó küszöbe fölött. Pisti az ajtótól távolabb egy vödrön állt és megpróbálta a nyakában lévő kötél másik végét az egyik gerendára rögzíteni. Ez nem volt egyszerű, mert a vödör billegett, állandóan felborult és újra kellett kezdeni a műveletet. A tetejébe a szarufa, amire kötni akarta, maga is ferde volt és nem állt meg rajta a kötél. L. szemtanúja volt ahogy kísérletképpen leugrik a vödörről és simán földet ér mert túl hosszúra hagyta a kötelet. Visszamászott a vödörre és kioldotta a kötelet, hogy rövidebbre kösse. A gyilkos eszköz, a vasvilla, kicsit távolabb hevert a földön.

– Pista! – szólította meg L., valahogyan nem érezte az alkalomhoz illőnek a szokásos Pistit. – Ne csináljon marhaságot! Nincs semmi baj, nem szúrta meg nagyon – Ez ugyan nem volt igaz, de gondolta talán megnyugtatja a magán kívül lévő tettest.

– Menjen innen! Menjen innen, mert magát is leszúrom! – ordította fröcsögve Pisti és leugorva a vödörről felkapta a vasvillát. Az izgalomtól nem tudott megállni egy helyben, hanem fel-alá kezdett futkosni és ekkor L. hirtelen kívülről látta a jelenetet. Látta magát, amint a létrán állva aggódva sandít be a padlásajtón és látta Pistit aki, mint egy pórázzal együtt megszökött kutya, szaladgál a homályos padláson. A helyzet minden súlyossága és komolysága ellenére valami alig legyőzhető röhögési roham kapta el. Aztán már legyőzhető sem volt és a létráról majd leesve, fuldokolva röhögni kezdett. Pistit láthatólag meglepte a dolgok ilyetén fordulata, megállt, leeresztette a vasvillát és hirtelen a szokott bávatag, nyugodt tekintetével nézett L.-re.

– Tényleg nem halt meg? – kérdezte hitetlenül – Nagyon vérzett.

– Karcolás! – nyugtatta L. – Már el is láttuk. Hagyja abba ezt a marhaságot, adja ide azt a kurva vasvillát és jöjjön le. Kezdeni kell a fejést. – mondta hirtelen ötlettől áthatva. Fogalma sem volt róla, hogy ez hogy jutott eszébe. Pisti elővette a nadrágja zsebéből az L.-től kapott karórát és megnézte.

 – Tényleg – motyogta – tényleg kezdődik. – és L. teljes megdöbbenésére kilépett a padlásajtón és a nyelével előre átnyújtotta a vasvillát, mint egy lovag, mikor felajánlja kardját a királynak. Leakasztotta a nyakából a kötelet és L. nyomában csodálatosan megnyugodva lemászott a létrán.

L. tisztában volt vele, hogy valami szokásos elfoglaltságot kell adni neki, amit rutinból csinálhat és ami megtartja a szokásos egykedvűségében. Elkalauzolta az istálló háta mögé – ahonnan nem lehetett rálátni a vérbe fagyott áldozatra – és a teljes bizalom jeleként visszaadta neki vasvillát és megbízta a trágyaszarvas megigazításával. Tisztában volt vele, hogy egy ilyen tágas megbízással, mint a „megigazítás” akár egész délelőtt ellesz. Hacsak nem kattan be újra, de remélte, hogy ez nem következik be. Pisti, mintha mi sem történt volna, a szokásos módon, magában motyogva neki is állt a feladatnak. Ezután L. visszament a tett színhelyére és mivel nem nagyon volt mit tenni egy ideiglenesen ápolónőnek kinevezett fejőnő kivételével mindenkit elzavart dolgozni, hogy legalább a tehenek ne vegyenek észre semmit.

Először természetesen a rendőrök érkeztek meg, akiket Lajos riasztott a központból. Megnézték az áldozatot aki egyre rosszabbul nézett ki és s mellette réveteg tekintettel álldogáló fejőnőt, ehhez nem fűztek kommentárt, az idősebbik rendőr csak annyit jegyzett meg együtt érzően: „Ez eléggé szarul néz ki!”. Majd hátramenetek a trágyarakáshoz és letartóztatták Pistit, aki teljesen meghatódott a hatósági fellépéstől és ellenkezés nélkül átadta nekik a corpus delicti-t, a vasvillát, amit azon nyomban le is foglaltak, bár nem sokra mentek vele, mert a tett elkövetése után vagy egy óráig rakta vele a trágyát. Szelíd magatartása eredményeként nem verték vasba, beültették az autóba és elporzottak vele. A vasvilla kilógott hátul a csomagtartóból és csörömpölt. Ezután érkeztek meg a mentők. Szétvágták a nagy műgonddal készített nyomókötést, a traktorost beemelték a kocsiba és ők is elmentek. Még szirénáztak is. Pisti még karácsony előtt három évet kapott, valami hirtelen felindulásban elkövetett dologért, szerencséje volt, mert a traktoros, csodával határos módon tényleg felépült.

Sokkal, vagy tíz évvel később – L. már régen nem élt és dolgozott K.-ban, messzire költözött onnan, csak ritkán járt vissza anyját és húgát meglátogatni – az utcán sétált, mikor elé lépett egy ember és harsány „Jó napot főnök!”-kel üdvözölte, majd teljes meglepetésére lehajolt és kezet csókolt neki. ”Maga mentette meg az életemet!” Ekkor ismerte meg: Pisti volt. Meghízott, kisimult az arca és láthatóan széles jókedve volt, talán volt is benne egy-két maligán, egészen másképpen viselkedett, mint ahogyan L. emlékezett rá. Beinvitálta L.-t a közeli kocsmába – a kocsma a nép nyelvén csak „Koponyalágyító”-ként volt ismert – és meghívta, hogy igyon amit akar, ő fizeti. Ez a minimum azért amit L. tett érte. Mert ő tényleg. Ha akkor le nem hívja felakasztja magát és most már rég halott lenne. Mindezt szinte egy szuszra mondta el és közben hálás szemmel nézett L.-re. Érdeklődésére elmesélte, hogy jó magaviselete miatt csak két évet kellett ülnie, utána visszament a tanyára és ma is ott dolgozik a telepen, amelyik nagyot fejlődött, L. nem ismerne rá.

– És mi van az asszonnyal? – tudakozódott óvatosan L. – Tud róla valamit?

– Hogyne – válaszolta Pisti – „együtt élünk már van két gyerekünk is” – és elővette a személyi igazolványából a gyerekek képét.

– És tudja, olyan problémák nincsenek vele, amilyenek voltak?

– Á, főnök én nagyon intelligens eberekkel voltam a börtönben és azok sok mindenre megtanítottak, arra is, hogyan kell bánni az asszonyokkal.

– Hogyan? – kérdezte kíváncsian L. – én is házas vagyok már, mesélje el had tanuljak én is.

– Hát mikor elfogyott a pénz, amit a börtönben kerestem és a telepen még nem fizettek, akkor az asszony eltűnt egy egész éjszakára. Mikor hazajött, elkaptam levetkőztettem meztelenre, kikötöttem az ágyra és addig vertem a borjú-lánccal amíg be nem pisált. – mesélte tárgyszerű tömörséggel a hüledező L.-nek.

 – De minek kellett levetkőztetni?

Pisti meghökkent és csalódott pillantást vetett L.-re – „hogy lehet ilyen hülyeséget kérdezni?” – ez volt a tekintetében.

– Minek, minek, hát, hogy el ne szakadjon a ruhája. – Válaszolta értetlenül.

Így lett L. ismerője az asszonyokkal való bánás tudományának bár – hasonlóan annyi másikhoz – későbbi életében nem vette ennek sok hasznát. Javíthatatlan teoretikus maradt.

Az „olcsó könyvtár” a világirodalom klasszikusainak a proletariátus számára készült kiadása volt, egy-egy kisméretű, papírkötésű kötet 1-2 forintba volt

A fiatalabbak kedvéért a kurblis telefon olyan készülék volt, melynek oldalán egy kurbli volt fellelhető és a tekerése révén lehetett felhívni a drót túlsó végén lévő készüléket – de csak azt az egyet.   

Tovább folytatjuk L. első munkahely élményeinek elmesélését. 

Mivel a dolog óhatatlanul mezőgazdasági fordulatot vesz igyekszünk több képpel illusztrálni a szöveget urbánus lelkületű olvasóink kedvéért

A képen egy bricska látható

A Tsz tehenészete a tanyaközponttól vagy 4 kilométerre esett, uradalmi központ lehetett azelőtt, két nagy istállóval és a cselédlakásokkal. Az istállók L-alakban két oldalról egy nagy homokos – és gazos – udvart határoltak, ezen az udvaron állt a technikai infrastruktúra, egy régi, fülke nélküli traktor és két lovaskocsi, mert két pár ló is tartozott L. birodalmához. A későbbiekben találtak egy régen használaton kívüli bricskát is, amelyet L. – néhány üveg pálinkáért cserében – felújíttatott és ezt használta szolgálati járműnek, például ezzel járt Klári nénihez ebédelni. Ő nem talált ebben semmi kivetnivalót, ám később megtudta, hogy ezt a szokását Tsz-szerte „gazdatiszti” allűrnek tartották. Az egyik istálló mellett volt a szérűskert a széna és szalmakazlakkal, távolabb egy kis akácos mellett pedig a trágyát tárolták. Ez és még vagy 20 ember – plusz a magyar nóta énekes – alkották L. birodalmát. A magyar nótákat éneklő éjjelnappali őrről egyébként később kiderült, hogy alapvetően fegyelmezett és jóindulatú alkoholista. Történt, hogy valami nagyobb munka volt a telepen, talán vért kellett venni a tehenekből, és L. szólt az őrnek, hogy próbáljon meg józan maradni, mert rá is szükség lesz. – „Meddig maradjak józan?” – kérdezte aggodalmasan, láthatóan tartott tőle, hogy valami túl kései időpontot kap – „Délután négyig.” – saccolta meg a szükséges időt L., talán még rá is hagyott egy kicsit. Láss csodát: Lajos – így hívták valójában, de ez csak jóval később derült ki, mivel a telepen mindenki Szutyoknak hívta, ami ránézéséből is megfelelő névnek tűnt – a munka végéig szinte teljesen józanak tűnt. Hogy milyen beosztó volt és milyen fejlett önismerettel rendelkezett az abból derült ki, hogy a munka befejezte után vagy félórával találkozott vele L. és már olyan részeg volt, hogy menni nem tudott. Nyilvánvaló volt, hogy amíg a felelősség tartott – ő adogatta a kémcsöveket a vérvételnél –pontosan szintig itta magát, mikor végzett csak rá kellett tölteni két-három pohárral és már el is érte a megfelelő állapotot.

Mikor L. odakerült, még kézzel fejtek, az ő feladata volt, hogy felügyelje a gépi fejés bevezetését. Ez azt jelentette, hogy egy csőhálózatot kellett kiépíteni, telepíteni a vákuumszivattyút és megtanítani az embereket a fejőgép használatára. Ez izgalmas feladat volt, különösen annak fényében, hogy L.-nek fogalma sem volt hogyan kell a fejőgépet használni, soha nem csinált olyat. Ezért szabadnapjain elment a régi lovasiskolájába és az ottani tehenészetben továbbképezte magát, így felkészülve nézett szembe az emberei kiképzésében rejlő nehézségekkel. Ezek nem voltak kicsik, mert a fejőgépeken nem volt babos kendő és egyes tehenek, roppant konzervatív módon, nem tűrték az új módit. Ugráltak mikor rájuk tették a fejőkelyheket és néhány ügyesebb, innovatív példány azt is megtanulta, hogy hogyan kell azokat lerúgni magáról. Tudnivaló ugyanis, hogy a tehén – a lóval ellentétben – anatómiailag nem képes hátrafelé rúgni, annál inkább egy kaszáló mozdulattal előre hasa felé. Pontosan arra, ahol fejő ül. L.-t mikor beugrott az egyik fejőnő helyett egy a kiszolgálással elégedetlen állat sajtárostól, fejőszékestől átrúgta a másik tehén alá. A „gépi” fejés azért is izgalmas volt, mert a csapnivaló elektromos hálózat miatt hetente legalább egyszer továbbra is kézzel kellett fejni, mivel nem volt áram; a petróleum lámpa továbbra is napi használatú eszköz maradt. (L.-nek technológiailag sokkal fejlettebb maxim-lámpa jutott, ez elég fényt adott ahhoz, hogy még olvasni is lehetett mellette.)

Mivel a Tsz fejleszteni akarta az állományt ezért vásároltak száz darab vemhes üszőt (első szülése előtt álló ifjú tehenet – urbánus lelkek számára), ezekkel akarván fejleszteni az állományt. A beszerzésbe azonban ütemezési hiba csúszott, mivel a száz állat gyakorlatilag két hónap alatt ellett meg. Az állatorvos értesítése az ellésről nagyon nehéz volt, mivel az állatorvos K.-ból jött ki – már ha járható volt az út – és természetesen valakinek be kellett menni a városba szólni neki, ez pedig éjszaka nem volt egyszerű, különösen mert két-három éjszakai alkalom után már letagadtatta magát a feleségével. Az ellések egy-két hónappal azután kezdődtek, hogy L. átvette az irányítást és az éjszakák hamarosan rémlátomássá váltak. A tehén nehezen ellő állat, túl nagy a borjú és szeret éjszaka megszületni. Így azután L. nappal próbálta irányítani az embereit, éjjel pedig tehenet elletett Szutyok segítségével, mert csak ő volt kéznél. Ő szívesen segített, de elvárta, hogy szolgálataiért ellássák innivalóval; szerencsére ebben nem volt válogatós. L. éjjel is és nappal is csak kóválygott és úgy érezte időtlen idők óta nem aludt. A borjú születésének csodálatos élménye hamar elmúlt, gépiesen tette a dolgát és közben többnyire aludt.

Pedig nincs csodálatosabb dolog a születésnél. Ahogyan a véres magzatburokkal borított, leginkább alienre emlékeztető valaminek az orráról és szájából kitöröljük a magzatburkot, közben ijedten rántjuk ki a kezünket a szájából, mert meglepő erővel szopni akarja az ujjunkat, érezzük a meleg leheletét és hirtelen átéljük a csodát: élet született. Odatesszük az anyja elé, hogy lenyalhassa, megtisztogassa és a kis szörnyetegből vörös-fehér tarka, méla tekintetű valódi élőlény lesz, amelyik fél-egy óra után megpróbál hosszú remegő lábaira állni, hogy először életében egyen. Segíteni kell neki persze, az anyja is segíteni akar, de többnyire csak fellöki, odavinni a tőgyhöz, hogy szopni tudjon. Normális esetben – ha nem alszik az ember – valami csodás, semmihez sem hasonlítható befejezettség-érzés vesz erőt azon aki ezt végig segítette. Megéli, hogy íme tettem valamit, valami jót és ami történt valamiképpen örökre hozzám kötődik. Később, értelmiségi léte során, L. sokszor hiányolta ezt az érzést, kitörni vágyott a teljesítmények relativitásából a van akinek tetszik, van akinek nem ambivalenciájából és újra érezni akarta a jó bizonyosságát, a tett, a cselekedet valódi voltát. De az az idő mindörökre elmúlt és ami maradt: szó, szó, szó.

Az alvási helyzetet tovább nehezítette a Tsz-elnök. Alacsony, kövér ember volt, állandóan stüszi kalapot viselt, talán az ágyban sem vette le. Nem sokat beszélt, azt is tőmondatokban. Súlya miatt járás közben hangosan szuszogott, de ami legrosszabb volt benne: álmatlanságban szenvedett. Ezért hajnalonta meglátogatta L.-t – aki pár perccel előtte ájult az ágyba – és ellenőrzésként együtt végigjárták a telepet. Ez azt jelentette, hogy végigmentek a hosszú, rosszul világított istállókon, minden tehén faránál megálltak és elolvasták a felette lévő táblát, melyre krétával fel volt írva a tehén neve és az előzőnapi tejmennyisége. L.-nek nem kellett elolvasni, néhány nap után tudta kívülről. Miután elolvasták a Tsz-elnök hümmögött egyet és válaszként L. bólogatott, a következő tehénnél cseréltek: L. hümmögött és az elnök bólogatott. Nem nagyon szóltak egymáshoz a köszönésen és kötelező „Mi újságon?” kívül. Mikor az istálló végére értek, kezet fogtak és az elnök elment az vezérkari UAZ-zal. Ez pontosan addig tartott, hogy már nem volt érdemes visszafeküdni, pár perc múlva jöttek az emberek és kezdődött a munka.

A tehenészeten kívül L. fennhatósága alá tartozott még két juhász is. Velük kezdődött az L. egész mezőgazdasági karrierjén vörös fonalként végighúzódó küzdelem a juhászokkal. Később L. valóságos szaktekintély lett a kérdésben, ekkoriban azonban még tapasztalatlan volt és mit sem sejtő. A juhászok főhadiszállása a telep két ellentétes oldalán álló két hodályban volt, itt éltek két kiselejtezett katonai Robúrból kialakított apartmanjaikban, kutyáikkal és fejenként egy szamárral. A szamarak különösen felejthetetlenek voltak, lévén az egyik kanca, a másik csődör és hajnalonta beszélgettek egymással – valószínűleg a randit beszélték meg – aki hallott már szamarat ordítani és ébredt már kora hajnalban szamárordításra az tudja miről beszélek. A juhásznak együtt kell laknia a birkáival: ez örök és áthághatatlan szabály. A juhokkal magányosan töltött idő azután sajátos, semmivel össze nem téveszthető jellemet fejleszt ki a juhászokban és aki nem ismeri ezt, azt kínos meglepetések érhetik.

Egy forró nyár végi napon Elemér bácsi látogatta meg L.-t és azt a hírt hozta, hogy a birkák a kukoricában legelnek és a juhászokat pedig elvitte a rendőr. A juhászok – a rendes fizetésükön túl – még különböző jogcímeken is kaptak pénzt. Járt nekik a „benntartás” után – ez azt jelentette, hogy a Tsz birkái között meghatározott számban tarthatott saját birkákat is, ezek gyapját és bárányait a Tsz-ével együtt értékesítették és az árukat külön megkapták, továbbá a Tsz juhai után is kaptak báránypénzt és gyapjúpénzt. L. nem tudta, hogy régi népi szokás volt juhászai között, hogy az ilyen különleges kifizetés után betértek az italboltba, villámgyorsan berúgtak és összeverekedtek bárkivel aki az útjukba került. Ha végképp nem akadt ellenfél, akkor egymással verekedtek össze, olyannyira, hogy csak a rendőrök tudták őket szétválasztani. Mivel a közlekedés nehézkes volt, a rendőrök is csak későn értek ki K.-ból, ezért a tapasztalt kocsmáros már akkor telefonált a rendőröknek mikor látta, hogy a két juhász megy a pénzért a Tsz-irodára. Mindezt L. az első alkalommal nem tudta ezért felkészületlen volt és improvizálni volt kénytelen. Szutykot, aki univerzálisan bevethető volt, elküldte a birkák után, hogy hajtsa ki őket a kukoricából, már ha ki tudja cselezni a kutyákat; maga pedig bement az irodára tájékozódni. Odabent, mindjárt az ajtóban az elnökkel futott össze aki flegmán reagált a dologra és megkérdezte – „Tud vezetni?” – „Igen, tudok” – válaszolta büszkén L., nemrég szerzett jogosítványt – „Akkor itt a kulcs, én nem érek rá, maga megy be értük a rendőrségre. Mire beér én beszélek a rendőrkapitánnyal, vadásztársam és maga visszahozza a két csirkefogót. Küldenek majd két szép bárányt a kapitánynak hálából a sajátjukból, az Elemér pedig csinál jegyzőkönyvet, hogy mennyi kárt tettek a birkák és azt levonja a fizetésükből” – azzal odaadta az UAZ kulcsait és visszament az irodájába. A lecke fel volt adva. L-be felmerült, hogy megkeresi Elemér bácsit és a tanácsát kéri, de nem tudta, hogy hol találja az öreget, ezért elindult egyedül. Előtte még megnézte, hogy hogyan boldogulnak a birkák, de mindent rendben talált, Szutyok hangos kiáltozással kergette a juhokat, a juhászok kutyái ezt remek szórakozásnak tekintették és hangosan csaholva rohangáltak össze-vissza, fokozva a káoszt. Otthagyta a mozgalmas látványt és a K.-i rendőrségre hajtott. Már várták. Elővezették a két embert és levették róluk a bilincset, amit – úgy látszik a cellában is rajtuk hagytak és átadták őket L.-nek. Meghökkentő látványt nyújtottak. Sovány csontos napszítta bőrű volt mindkettő, eredetileg is hasonlítottak egymásra, de így, összevert ábrázattal a látvány egészen kísérteties volt. Mindkettőnek ugyan az a szeme volt bedagadva és a szájuk is egyformán repedt fel – megkülönböztethetetlenek voltak. Szótlanul követték L.-t és beszálltak az autóba. Egész úton mogorván hallgattak. Mire visszaértek – a birkafronton a helyzet nem változott – Szutyok továbbra is körbe kergette őket, bár már kifulladva és sokkal kisebb lelkesedéssel és a kutyák már nem szaladgáltak, elunták az egészet és egy falkába lihegtek az árnyékban. Mikor kiszálltak az autóból, az egyik dagadt képű a másikhoz fordult és kezet nyújtott – „Azért nincs harag?” – kérdezte békülékenyen – „Nincs” – fogadta el a kinyújtott kezet a másik. Egyszerre füttyentettek és az összekeveredett kutyafalka kettévált, futott ki-ki a gazdájához. – „A kolompost!” – hangzott a parancs és a kutyák elkezdték kétfelé terelni a két nyáj kolomposát. A többi birka követte az ismert kolomp hangját néhány perc és a két nyáj különvált, elindultak vissza a hodály felé. Szutyok, aki közbe lihegve odaért L.-mellé, elképedve nézte a mutatványt, rámutatott a kutyákra és az mondta – „A kurva anyjukat, ezeknek több esze van mint nekem!” – nem volt ellenvélemény. Így ismerkedett meg L. a juhtenyésztés legnagyobb termelési kockázatával: a juhásszal.

Hősünk kilépett a nagybetűs életbe és ott is különös kalandok történtek vele. Alább ezekből mesélünk el néhányat.

A képen egy szamócaföld látható. (Urbánus lelkek számára)

Miután kivágták az egyetemről L. hazatért és megpróbált munkát keresni magának. Ez nem volt olyan egyszerű, mint gondolta volna, mert egyetemi jóakaróinak keze igen messzire elért. Sok helyen járt, mindenütt lelkesen fogadták – munkaerő hiány volt – ám mikor visszament véglegesíteni a dolgot, azzal fogadták, hogy az állást már betöltötték. Sokadik alkalommal végül elszegődött egy közeli faluba – igazából még csak falu sem nagyon volt inkább afféle tanyaközpont – ahol hajlandóak voltak alkalmazni. A tanyaközpont pár kilométerre feküdt K.-tól, a homokhátság peremén. A Tsz földjeinek nagyobb része sívó homok, ahol nyaranta a szárazságban – ahogyan a helybeliek mondták - „feláradt” a futóhomok a földutak egy része csak lánctalpassal volt járható. A tájban mégis valami kietlen, vad szépség feszült; hasonlított L. nyári munkáinak vidékére. A végtelen, horizonttól horizontig nyúló bokrokkal, nyírfákkal tarkított síkság már-már kézzelfogható tágassága nyílt őszinteséget sugallt, nem ígért sokat, de sokat követelt. Tavasszal minden zöld volt és mindenfelé belvizek, apró tavak tarkították, vízimadarak csapatai költöttek körülöttük. Azután nyáron mindez eltűnt és a sárgásbarna lett a domináns szín. Még a fák, a csenevész bokrok levelei is sárgászöldre fakultak a kíméletlen napsütésben. Ilyenkor a szél szabályos szaharai homokviharokat produkált, égig emelkedő fenyegető, tömörnek látszó vöröses homokfalakat kergetve maga előtt, melyeket belűről ijesztő villámok világítottak meg. Az ilyen viharok kitörését mindig félelmetes csönd előzte meg. Elhallgattak a madarak, de még a rovarok zümmögése is megszűnt az égen torlódó fekete-ezüst fellegek láttán, a tanyasi kutyák búvóhelyet kerestek maguknak, az istállókban nyugtalanul toporogni kezdtek az állatok, a levegőben szinte tapintható volt a várakozás feszültsége, amit az első harsány mennydörgés oldott fel. A tél viszont a jeges fehérség örökkévalóságát hozta el. Az akadálytalanul süvítő jeges szél furcsa, futurista alakzatokba hordta össze a havat, betakarta az utakat, csak tanyák felé a hóba taposott ösvények mutatták az ember jelenlétét. A szétszórt tanyák népe ekkorra már kicserélődött L. gyermekkorához képest, többségbe kerültek azok, akik csak azért laktak ott, mert nem volt más választásuk, vagy mert sokra becsülték a törvényenkívüliséget. Furcsa népség volt. Többnyire darabos, kevés beszédűek és csapnivaló, makacs, megbízhatatlan munkások. Miután L. nem rendelkezett semmilyen járművel, szállást is biztosítottak számára, a tehenészet mellett egy munkásszállásnak használt uradalmi épületben, ami a cselédek lakóháza volt. Ketten laktak a hosszú épületben, – később már hárman, mert L. kiköltöztette a kutyáját is – az egyik végén lakott L., a másikon pedig egy alkoholista éjjeli, vagy nappali őr; hogy mikor őrködött az változó volt, ám ettől függetlenül megbízhatóan részeg volt éjjel nappal. Ennek legkínosabb következményeként, estefelé, menetrendszerű pontossággal, de ijesztően hamisan, magyar nótákat adott elő. A nótaest nem volt túl változatos 5-6 számból állt és pár nap múlva L. pontosan tudta, hogy melyik fog következni. Érdekes módon a kutya szerette ezeket az esti koncerteket, mikor az ittas őr rázendített fejét az égnek szegte és kíséretképpen vonyítani kezdett. A „lakás”, amit L. kapott némi túlzással mondhatjuk, hogy spártaian volt berendezve. Volt egy katonai jellegű vaságy és egy állványos lavór a higiénia kedvéért. Az udvarban volt egy budi, ez különösen télen volt nagy megpróbáltatás, nyáron még csak elment a büdös, de télen befagyott benne a páciens. Volt konyha is ez egy sparhelttel és egy fali csappal volt lakályosan berendezve, ennek azonban L. nem sok hasznát vette, mivel nem tudott főzni. Az ott töltött idő első hónapjaiban ezért hideg élelmen tengődött és csak a hétvégeken, mikor hazament evett főtt ennivalót. Ez egészen addig tartott, amíg meg nem ismerte Klári nénit. Klári néni egy nagy, történelmi családból származott és annak idején a férjével együtt az egyik tanyát – ami az övék volt – jelölték ki nekik kényszerlakhelyül. A férje pár évvel később meg is halt – „Elkényeztetett ember volt, nem bírta a nélkülözést” – emlékezett rá Klári néni, aki sok más özvegyhez hasonlóan cserbenhagyásként élte meg férje halálát. Kicsi, töpörödött öregasszony volt, kékesfehér hajjal, de élénk tekintetű és igen beszédes. Sokat olvasott, ám a jelen dolgaiban elképesztően tájékozatlan volt. Tulajdonképpen abból élt, amit az emigráns rokonok küldtek neki, meg amit a tanya kertjében maga termelt. Miután összeismerkedtek, szárnyai alá vette L.-t és főzött rá. A továbbiakban L. az ebédeket a Klári néni tanyájának pici konyhájában, vagy nyáron az udvarban álló fa árnyékában költötte el és közben az orosz klasszikusokról beszélgettek, akiknek Klári néni nagy rajongója és ismerője volt. L. tudatában örökre összekapcsolódott Dosztojevszkij és Klári néni káposztás cvekedlijének íze.

A tehenészeti telep vezetésével bízták meg, ám a telep régi vezetője még dolgozott egy darabig, így kezdetnek és talán kipróbálás végett, L.-t a szamóca ültetvényre küldték, ahol nem volt éppen ember aki szedést felügyelje. A TSZ jókora szamócaültetvénnyel rendelkezett, volt vagy 10 hektár és a szedés nehezen szervezhető volt, mivel – a logikus tervezésnek köszönhetően – az egész egyszerre érett be és 1-2 hét alatt le kellett szedni, mert különben megrohadt. A szedéshez K.-ból szerződtettek cigányokat – csak a cigánytelepen, a „Muszályban” ahogyan nevezték – volt „szabad” munkaerő, akiket azután busszal szállítottak a tett színhelyére. Sokan voltak jobbára nők, L. csodálkozott is ezen, nem tudta, hogy a cigányoknál a munka a nők dolga, csak néhány férfi volt velük, valószínűleg felügyelőnek, mert dolgozni nem nagyon dolgoztak.

A dolog – látszólag – rém egyszerű volt. A szamócát lapos faládákba szedték ezeket kivitték a tábla szélére, ahol L. lemérte és hozzáírta súlyt az illető teljesítményéhez. A munkanap végén, mielőtt a busz visszavitte volna őket, kijött egy szigorú tekintetű pénztárosnő a központból és felírt kilókat – L. kimutatása alapján – kifizette annak akinek járt. A probléma az volt, hogy miközben L. az alkalomhoz illő komolysággal mérte a ládákat a cigány lányok elé álltak és felhúzták a szoknyájukat – bugyit nem viseltek – és ajánlatokat tettek, hogy mit tehet velük, ha beír plusz néhány ládát. Hatalmasakat nevettek L. zavarán és még gyakrabban heccelték. Ez – önmagában – nem lett volna nagy baj, a baj az volt, hogy miközben L.-t lefoglalta az ajánlatok zavart elhárítása, a mögötte lévő teleszedett és már megmért ládahalomból a többiek elemeltek párat és újra megmérették, mintha most szedték volna. Miután az elszállított árút az átvevőhelyen a „Zöldértnél” újra megmérték a második nap végére L. tekintélyes mínuszt szedett össze, melynek mértéke, átszámítva, már meghaladta a havi fizetését. Bánatában a közelgő katasztrófa előérzetét megosztotta Elemér bácsival, aki brigádvezető volt a növénytermesztésben és egyben a szakértői tanácsát kérte, hogy mit lehetne tenni. Elemér bácsi idősödő, hatalmas nagydarab sváb ember volt, aki házasság révén keveredett a tanyavilágba – „Tudja a pina miatt van minden” - mondta mély átérzéssel L.-nek – „Én is így kerültem ide Soltvadkertről” Meghallgatta L.-t, rosszallóan megrázta a fejét – „Maguk is mindenféle hülyeséget tanulnak az iskolában de ami fontos azt nem” – morogta – „jöjjön ki kezdés előtt egy fél órával, megmutatom hogyan kell csinálni.” – azzal elporzott a Pannóniával.¹ Másnap L. 5-kor kint volt a föld szélén – a cigányokat 6-ra hozták, akkor volt a munkakezdés – és várta Elemér bácsit. Az öreg meg is érkezett és elsőnek megkínálta L.-t pálinkával a hűvös nyári hajnalban – „Magam főztem!” – a második lépés az volt, hogy jócskán, mint kiderült pontosan másfél kilóval, megbolondította a mérleget, így minden ládát pont ennyivel könnyebbnek mért. – „Magának hiánya van azt be kell hozni, utána állítsa vissza fél kilóra. Annyi mindig kell, mert ahogyan elnézem, magát úgyis átverik valahogyan.” – mondta mély emberismeretről téve tanúbizonyságot. Elővett ezen kívül egy jókora doboz kék festéket – ilyennel festették a gépeket a műhelyben – meg ecsetet hozzá. Ittak még egyet és így felkészülve várták a cigányokat. A dolog olajozottan működött. A mérleg minden ládánál másfél kilóval csökkentette L. hiányát, a megmért ládákra pedig kék jel került, hogy ne lehessen visszahozni újra. Az elsőnek, akit az öreg elkapott, hogy mégis újra akarja méretni a ládát, a gyengébb nemre való tekintet és szó nélkül lekevert egy pofont. Az áldozat különösebben nem zavartatta magát, futólag ugyan megátkozta – „A rák egye ki a májadat!” - de más nem történt, csak megszűntek az ez irányú kísérletek. A kampány végére L.-nek pár száz kiló többlete lett a tanult módszer alkalmazása révén és a vezetőség is elégedett volt a munkájával. Bevált, tehát semmi akadálya nem volt, hogy megkezdje tehenész karrierjét.

Miután a nagy történet befejeződött, a későbbiekben kisebb nagyobb nem összefüggő történeteket mesélünk el L. életéből.

ezek egyike az alábbi. mely L. lovaglócsizmájának történetét meséli, amelyik hasonló volt a képen láthatóhoz, bár annál sokkal jobb.

Harmadikos gimnazista korára L.-nek sikerült a nyári munkák jövedelméből annyi pénzt félretennie, hogy végre módja lett egy igazi lovaglócsizmát csináltatni magának. Eddig is volt csizmája, egy jó minőségű tucattermék, puhaszárú parasztcsizma, amelyik kitűnő szolgálatot tette a mindennapokban, ám nem volt igazi a lovagláshoz. Az igazi lovaglócsizma „magaskérgű” - gyalogolni nemigen jó benne – viszont van rajta hely a sarkantyúnak. L. a versenyeken sokakon látott ilyet és mindig vágyott rá, hogy neki legyen egy. Az előző években már vett nyerget és kantárt magának – azok már a saját igényei szerint valóak voltak – már csak a csizma hiányzott a felszerelésből. Mint minden hasonló kérdésben ezúttal is M.-hez az edzőjéhez fordult, aki kimeríthetetlen tárháza volt a lovakkal és a lovaglással kapcsolatos tudásnak. – „Rendben van mondta M., utána nézek és keresek valakit magának” – mindenkit magázott, nem csak L.-t, hanem a tizenéves lovászfiúkat is – „és szólok, hogy mit találtam. Tudja nagyon régen nem volt szükségem lovaglócsizmára.” – Mikor M. hazatért a hadifogságból több beadványt is írt, hogy engedjék valamiféle lovakkal kapcsolatos állásba, de a fensőbbség – Horthy-fasiszta katonatiszti múltja miatt ezt nem engedte. Hogy miért nem az tulajdonképpen rejtély volt, attól talán még ezek sem tartottak, hogy a lovakat fasizálja, valószínűbb volt, hogy csak élvezték, hogy megtagadhatják tőle. Raktáros volt – mint Hamvas Béla – a Zöldségtermesztési Kutatóintézetnél, és a háború óta nem nagyon járt lovak közelébe, hogy ne szakítsa fel a sebeket; a mentorkodást – mert sokkal több volt ez edzőségnél – L. nagyapjára tekintettel vállalta, akivel katonatársak voltak az első háborúban. A következő edzések valamelyikén örömhírrel állított be. Megtudta, hogy Pesten még működik egy bizonyos Farkas nevű suszter, aki már a háború előtt is a legjobb csizmákat készítette. – „Hozzá kell menni, ha igazán jót akar magának. Rokonai élnek külföldön és igazi francia csikóbőrből dolgozik” – A „francia csikóbőrt” olyan áhítattal említette, hogy L. – bár még életében nem látott francia vagy bármilyen csikóbőrt – meg volt győződve róla, hogy valami egészen különleges anyagról van szó.

Vonattal utaztak Pestre – M. valami pesti ismerősén, barátján keresztül időpontot egyeztetett – egy tavaszi esős napon, iskola szünetben. A vonat, bár „gyors”-nak hívták, majd két óra alatt tette meg a 80 kilométernyi utat. A vonaton zötykölődve M. történeteket mesélt L.-nek, melyek a háborúban és a hadifogságban estek meg vele. Köztük azt is, hogy a hadifogságba vivő vonatuk megállt Kijevben a pályaudvaron és kiengedték inni őket, meg kiüríteni a vödröket, amik a WC-t pótolták. Ekkor a szomszéd sínen álló vonatból lovak dobogása, prüszkölése hallatszott a huszárokat természetesen odavitte a kíváncsiság, belestek a vagonokba és így találkoztak a németek által elhajtott bábolnai ménessel, úgy látszik – mondta M. - ezek a hülye németek rossz irányba indultak el.

Csöpögő esőben értek Pestre és sokat villamosoztak mire elértek a céljukhoz. A Farkas suszter laboratóriuma valahol a zsidónegyedben volt egy szűk utcában az alagsorban. Velük egy időben ért az ajtóhoz egy köpcös férfiú is, aki egy állami rendszámú Volgából szállt ki, amelyik pár méterrel följebb állt meg és a vezetője – nyilván a sofőr – benne is maradt. A köpcös felnézett és meglátta M.-et, megmerevedett és furcsán, mintegy vonakodva, kicsit meghajtotta magát, a sarkait meg egymáshoz igazította, épen-hogy össze nem csapta. – „Ööö jó napot...” – mondta furcsán befejezetlenül a Miska nevű, mintha még mondani akart volna valamit, csal lenyelte. M. barátságosan nézett rá – „Jó napot Miska” – mondta és kezet nyújtott neki. Miska udvariasan intett és újabb apró merev meghajlással előreengedte M.-et az ajtóban. A Miska név juttatta L. eszébe, hogy kivel állnak szembe: az Országos Lótenyésztési Felügyelőség nagy hatalmú és rettegett urával V.-vel. A műhely mélyen az utcaszint alatt volt, sötét és meglehetősen büdös lyuknak bizonyult. Bőrök, csiriz és – igen – átható húgyszag lengte be. Ennek eredetére fény derült, mert L. a saját szemével látta, hogy a suszter a falikútba vizel. A Farkas nevű suszter nagyon alacsony csúf, elállófülű zsidó ember volt kirívóan rossz modorral, ami igencsak szokatlan volt a kisiparosok között. Például nem nagyon köszönt vissza, mikor a belépők köszöntötték. – „Kinek lesz csizma?” – állt fel a suszter-székről ahol egy csizmán bütykölt éppen valamit. L. -s V. egyszerre léptek előre –„Nekem” – „Akkor kettő” – morogta az orra alá – „Vegyék le a cipőjüket” – és egy darab zsírkrétát vett elő a zsebéből. Mindenféle méréseket eszközölt a lábukon és egy darab kartonpapírra körbe is rajzolta a lábukat, mint L. anyja tette mikor cipőt venni ment L.–nek. A papírokra gondosan ráírta a kuncsaft méreteit és nevét is. Megállapodtak, hogy három hét múlva lehet jönni felpróbálni a csizmát, ha jó mindjárt vihetik is. Előleget fizettek és az audienciának ezzel vége is volt. Az ajtóban elköszöntek egymástól, V. beült a várakozó autóba – előtte felajánlotta, hogy elviszik őket a pályaudvarra – de M. elhárított mondván így is sok idejük van a vonatig, csapnak egy kis városnézést.

A vonaton L. megkérdezte: – „Zoli bácsi maga ismerte ezt az embert? Mert nagyon úgy tűnt.” – „Hogyne ismerném a Miska gyereket, tisztiszolgám volt két évig Dabason a tényleges katonaideje alatt, aztán tisztes iskolára ajánlottam és méneskari altiszt lett belőle. A háború alatt ő kérte magát a zászlóaljamba, nálam szolgált a háború végéig, azóta nem találkoztam vele. Egyébként ő volt az, akinek levelet írtam, hogy engedjenek lovakkal foglalkozni, állami méneshez akartam menni, valamikor 51-ben vagy 52-ben. Azt írta vissza, hogy nem áll módjában – kikupálódott erősen.” – mondta és elmosolyodott.

V.-vel a csizma-próbálás napján találkoztak újra. L. csizmája nagyszerűen sikerült, kicsit talán nagy volt, de a suszter – mit suszter, csizmadia – kijelentette, hogy – „Maga még fiatal ember, nőni fog a lába” – mindezt a szaktekintélyek ellentmondást nem tűrő hangsúlyával tette, úgyhogy nem vitatkoztak, kifizették és a mester – nagylelkűségi rohamában – megajándékozta őket a egy doboz csizma-ápoló krémmel és egy kartondobozzal, hogy abban vigyék el. A göngyöleg eredetileg nem volt az árban. Miközben ezek zajlottak V. is próbálgatta a csizmáját, felállt és járkált is benne, de savanyú arca mutatta, hogy nemigen tetszik neki. Miközben L.-ék elköszöntek és indultak kifelé a műhelyből valóságos panaszáradatot zúdított a mesterre, hogy hol szorít, tör az új lábbeli. L.-ék még az ajtóban hallották a szakértői magyarázat első felét : – „Tudja ilyen bütykös lábú parasztra nagyon nehéz csizmát csinálni ….” – kezdte a magyarázatot a csizmakészítő.

Elérkeztünk L. tárgyalásának utolsó felvonásához, melyben megtudhatjuk, hogyan szolgáltattak igazságot akkoriban.

A képen az agrárszocialista-ügyben érintett Botka család címere látható

A téglalap alakú szemináriumi terem végében volt az ajtó, amin belépett, a terem túlsó végében, a tábla alatt összetoltak három asztalt, azok mögött trónolt a bizottság. Már feldíszítették a párt-rendezvények elmaradhatatlan vizeskancsó-vörös terítő kombinációjával is. Az egész azt sugallta, hogy itt bizony komoly előkészületek történtek olyasvalakik részéről akik adtak a méltó külsőségekre. L. belépett, köszönt és leült a bizottság előtti asztalhoz. Zavart csend volt, megfélemlítő jellegű. A bizottság tagjai körülményesen matattak a papírjaikkal, lapozgattak, mintha most keresnének valami rendkívül fontos információt, ami elengedhetetlen a tárgyalás megkezdéséhez. H. docens, a bizottság elnöke elégelte meg először a kínos csendet és vaskos szemüvegét teátrális mozdulattal az előtte lévő papírokra téve megnyitotta az tárgyalást. Kötelességtudóan elmondta, hogy kik vannak jelen, milyen célból és mikor, valamint megbízta a jegyzőkönyv vezetésével Marika nénit a tanulmányi osztályról.

– Én ismerem magát – ezzel a meghökkentő kijelentéssel kezdte L. felé fordulva, a vádbeszédet – már tavaly is láttam magát a városban, hosszú hajjal és kifordított állatbőrökbe öltözve, hasonszőrű cimboráival, mint egy galeri, olyanok voltak.

A történethez hozzátartozik, hogy L.-nek volt egy télikabátja, amelyik egy kivehető báránybőr béléssel rendelkezett. Ez a kabát tavasszal, egy sürgősen abszolválandó kifizetés kapcsán, a zálogházba került „Legalább vigyáznak rá nyáron” – hangzott a praktikus indoklás. Ám – ahogyan az lenni szokott – a hűvös napok nem javítottak az anyagi kondíciókon, a kabát a zaciban maradt, L. pedig elkezdte viselni a puszta bélést a hideg ellen. A birkabőrt pedig szőrével kifelé kell viselni – mint a subát – hogy a szőrről leperegjen a víz, a bőr ugyanis nem bírja, repedezik tőle. L. elgondolkodott és magában kénytelen volt igazat adni H.-nak, tényleg leírható volt úgy is öltözéke mint kifordított állatbőrök. Azt azonban sehogy sem értette, hogy jön ez ide.

– Én már akkor láttam – folytatta H. – hogy maga nem alkalmas egy szocialista nagyüzem vezetésére. – A „szocialista nagyüzem” kifejezést áhítatosan ejtette ki, éppen csak a szemét nem emelte az égre. – Maga szerint maga alkalmas egy szocialista nagyüzem vezetésére? – tette fel a költőinek szánt kérdést.

– Igen – mondta L. határozottan. Nem tudta ugyan hogy milyen készségek is szükségesek egy szocialista nagyüzem vezetéséhez, ám eleget látott már belőlük és elég vezetőt is ismert, hogy joggal gondolja: erre ő is képes. A docenst szemmel láthatóan meglepte és meg is zavarta a határozott „igen”.

– Szerintem pedig nem – piszkálta meg összeráncolt homlokkal az előtte lévő papírokat, úgy meredve rájuk, mintha ott lenne leírva ennek a kijelentésnek a bizonyítéka. Lehet, úgy is volt. – Maga szégyent hoz az egyetemre és ezt nem tűrhetjük, ezért büntetést érdemel. Maga nem való ide, – mondta ki a végső ítéletet.

– Elnézést – kapott a szüneten L. – de nem az a fontos itt, hogy ki hogyan tanul? 4,7-es átlagom volt az előző félévben – mutatott rá önérzetesen – nem tanulok rosszul, tehát miért ne lehetnék itt egyetemista?

– Neked túlságosan könnyű – vetette váratlanul közbe N. a KISZ-titkár – neked nem kell megerőltetni magad a jó jegyekhez. Én többre becsülöm másnak a kettesét, mert az megdolgozik érte.

– Te semmibe veszed Kádár elvtárs útmutatását? – kérdezte L. mire dermedt csend támadt. – Kádár elvtárs azt mondta, hogy véget kell vetni a verejték végtermékként való elfogadásának. Csak az eredmények számítanak. – Példátlan jóltájékozottságnak az volt az előzménye, hogy amíg a tárgyalásra várt, az idegességtől görcsölni kezdett a hasa, ezért felkapott a folyosón lévő asztalról egy újságot – a Népszabadság volt természetesen – és visszavonult vele a mellékhelyiségbe, ahol időtlen idők óta nem volt WC-papír. Az újság tele volt az MSZMP akárhanyadik kongresszusának híreivel és első négy oldalán Kádár nagy, nyitó beszédét közölte. L.-nek volt ideje elolvasni az egészet és ott találta ezt a kitűnő szemelvényt.

– Ne szórakozzon velünk – csapott a papírjaira H. docens – nem azért vagyunk itt, hogy idézetekkel traktáljon bennünket. – nézett szigorúan L.-re.

Majd egy papírlapról elkezdte felolvasni L. bűnlajstromát. A legtöbbet emlegetett bűnök az egyetemi klub vitaestjein történtek meg. Ilyen volt például a Jancsó-vita pár hónappal a tárgyalás előtt. Úgy esett, hogy a neves filmes valami filmet forgatott a környéken és ennek alkalmából – ha már kéznél volt – meghívták a klubba is. El is jött, népes szereplőgárdát is magával cipelve, az esti órákra tekintettel némileg bemelegített állapotban. Sajnos ugyanez L.-ről is elmondható volt, így hát heves vita robbant ki közöttük. A filmesek azon kijelentése provokálta L.-t, mely szerint a most forgatott filmmel emléket akartak állítani a századelő évek hatalmas – igen így mondták: hatalmas – agrárszocialista mozgalmainak. Ezekben az agrárszocialista mozgalmakban azonban  L. családilag is érintett volt.

A Torontál megyei „tóbai zendülés” idején a vármegye főszolgabírája Botka Béla volt L. dédapjának a testvére volt a felesége és két család szoros és jó kapcsolatot ápolt egymással talán mert az egyik Zemplénben, a másik meg Torontálban élt. Az egyik Botka aztán – már a háború után – S.-ben telepedett le, ott ahol L. nagyszülei is éltek. Rendszeres vendég volt a háznál és L. nagyanyjával együtt valami fontos, ám L. által nem ismert világi funkciót töltött be a helyi plébánián. Csendes magának való apró emberke volt, agglegény, a nagy porcelán csésze, amiből a teát itta, majdnem az egész fejét eltakarta. Egy alkalommal a mise után L.-t rábízták – nagyapja és nagyanyja elmentek valahová – kiültek hát a nyári napon a templom melletti fák árnyékában álló padra és gyanakvóan nézték egymást – nem tudva mit várhatnak a másiktól. Ünnep volt, augusztus 20-a talán, és nagy tömeg vonult a főutcán a templomot két oldalról is körülfolyva, mint egy vörös zászlókat sodró folyó. „Ezekre is lövetni kéne, mint odalent Torontálban.” Morogta maga elé az öregúr és L. kérdéseire elmesélte, hogy a Torontál megyei Tóbán a feldühödött csőcselék megtámadta a csendőröket, akik a községházán elbarikádozták magukat és álló nap védték azt, amíg a főszolgabíró és katonai alakulatok nem érkeztek és le nem verték a "lázadást" – így mondta.

L.-ben megmaradt ez az emlék és később utánaolvasott az agrárszocialista mozgalmaknak, ám valószínűleg nem jó könyvekből tette ezt. Ezért aztán vad vita támadt a filmesekkel, mikor L. „jelentéktelen közjátéknak” minősítette a történteket, hozzátéve, hogy a helyzet végül is a kormányzati intézkedések hatására normalizálódott és hogy szerinte semmi romantikus, vagy hősies nem volt ezekben a dolgokban, mindenki a dolgát tette. A legnagyobb hiba azonban az volt, hogy mindezt a jobbágy-felszabadítás káros mellékhatásának titulálta. Ez kivágta a biztosítékot és az este vad üvöltözéssel ért véget. Másnap N., a KISZ-titkár, komoly beszélgetést folytatott L.-el, kifejtve, hogy ő tudja, hogy „nem úgy gondolta” de azért jobb lenne, ha vigyázna a szájára, mert – mint mondta – nem tudja mindig „megvédeni”.

– Maga már akkor is megvetően nyilatkozott a dolgozó parasztságról – mondta emelt hangon H. docens – és erre nincs mentség egy agráregyetemen. Nekünk az a dolgunk, hogy utat mutassunk a parasztságnak, ezért mindig úgy kell viselkednünk, mintha a képviselői itt ülnének közöttünk – mondta költőien.

„Mintha itt ülne közöttünk” visszahangoztak a szavak L.-ben és ebben a pillanatban bizonyossággá, érett az a furcsa meghatározatlan hiányérzet ami azóta bujkált benne, mióta a bizottság elé járult. „Nincs itt a háziúr!” – Döbbent rá – vajon akkor ki képviseli most a vádat? Később kiderült, hogy mikor a háziúr megtudta, hogy az egyetem fegyelmi bizottsága semmiképpen sem tudja L.-t arra kényszeríteni, hogy a követelt pénzt megfizesse neki; bejelentette, hogy nem megy el a fegyelmi tárgyalásra, mert így már nem érdekli a dolog. Míg a háziúr távolmaradásán gondolkodott Marika néni ragadta magához a szót és éppen azt ecsetelte hosszasan, hogy mennyi erőfeszítést tett azért, hogy L.-t megpróbálja a jó útra téríteni és hogy L. milyen megátalkodottan állt ellent ennek.

– Magán L. elvtárs hálásnak kellene lennie a dolgozó népnek, hogy egyáltalán egyetemre járhat! Maga ehelyett mindenkivel csak vitatkozik és még érteni sem lehet amit beszél – tette hozzá váratlanul. – Maga bemagolt egy csomó idegen szót és azokat használja, hogy ne értsék amit mond. Én sem értem. – tette hozzá váratlan őszinteséggel; bizonyára az „individuális” járt az eszébe. H. docens rápillantott és alig bírta elfojtani a mosolyát.

–Kérdezni szeretném – ragadta magához a szót L. kihasználva a Marika néni kijelentését követő csendet – hogy ki és mivel vádol? Mert arról eddig nem esett szó, hogy mit is csináltam, amiért a tisztelt bizottság összeült. – L. az előző napon kivette a könyvtárból az egyetem fegyelmi szabályzatát és alaposan tanulmányozta, mi több meg is vitatta a barátaival. Megpróbáltak védekezési stratégiát kialakítani, mérsékelt sikerrel, hiszen nem tudták pontosan, hogy mi lesz a vád. Az adott helyzetben – úgy tűnt – ez nem is volt akkora probléma, hiszen láthatóan változtak a dolgok.

– Az egyetem fegyelmi szabályzata szerint – szedte elő a papírt a zsebéből, ahová felírta – a fegyelmi eljárás alá vont hallgatóval a bizottság elnöke ismerteti a vádat és a tárgyaláson jelen van az akinek az indítványára az eljárás megindult. – idézte hivatalos hangon.

– Mi vádoljuk magát – emelte fel hangját H. docens – mindazért amit az elmúlt évek alatt csinált.

– Ezt az egyetem fegyelmi szabályzata nem engedi meg – mondta L. jogászinak szánt hanghordozással és arckifejezéssel – nem lehet, hogy a vádló és a bíró ugyanaz legyen, az nem igazságos. „Tudjátok is ti, hogy mi az igazságos” tette hozzá magában.

– Ez most valami jogi stílusgyakorlat volt? – kérdezte H. docens komor hangon – maga tényleg szórakozik velünk!

– Nem kell vádló ide, mindannyian ismerjük magát! - szúrta közbe P. az almaszedőgép feltalálója és nagy varázsló – volt módunk megismerni.

– Van még valami mondanivalója? – kérdezte H. mint elnök – mert ha nincs akkor döntést kell hoznunk.

– Szeretném, ha jegyzőkönyvbe vennék, hogy nem értek egyet a fegyelmi bizottság eljárásával és szabályellenesnek tartom. – állt fel L. és majdnem megfulladt attól, amit nem mert kimondani.

– Jó, majd belevesszük – mondta gúnyosan H. – most várjon kint, amíg döntést hozunk.

A felháborodott L. kiment és a kelleténél talán hangosabban csukta be az ajtót maga után. A folyosón Sz. várta, eljött drukkolni neki, mivel nem lehetett fellépnie a bizottság előtt ezért nem öltött kultúrzsidó formát, nagy hajjal és szakállal, meglehetősen ágrólszakadt formán ült a széken, eleven antireklámjaként L.-nek.

– Vigyázz, mert ilyen külsővel téged is kivágnak egy füst alatt – rogyott mellé L.

– Nem vagyok egyetemista – mondta indignálódva – hogy ment? – kérdezte.

L. csak legyintett.

–Menj át Gyuri bácsihoz és kérjél nekem is valami erőset, szükség lesz rá – tért rá a gyakorlatias ügyekre L. - R. biztosan ott lesz, neki talán van pénze is.

– Oké – Sz. elügetett a feladat teljesítésére és L. újra egyedül maradt a hosszú üres folyosón, sötét gondolatok között a lassan vánszorgó időben. Egy örökkévalóság elteltével ismét N. dugta ki a fejét az ajtón és szótlanul intett, hogy bemehet.

A bizottság ünnepélyes arccal ült a helyén, L. elébük járult, nem ült le, igaz nem is mondták, állva hallgatta az ítéletet.

– A bizottság egyhangúlag úgy döntött, hogy maga nem méltó arra, hogy egyetemista legyen, ezért javasolni fogjuk, hogy zárják ki az ország összes felsőoktatási intézményéből. A döntést meg fogja kapni, indoklással együtt írásban is.

Néhány nap múlva meg is érkezett az írásos indoklás, az állt benne, hogy L. „egyetemistához nem méltó” magatartást tanúsított, „szélsőséges életszemlélettel” bír és „ismereteit nem a marxizmus-leninizmus klasszikusaiból meríti”. Mindezekért kizárják az ország összes felsőoktatási intézményéből mindörökre.

– Ez szemétség, szemétség és szabálytalan is – mondta ki hangosan amit gondolt. Hátat fordított a bizottságnak és – úgy gondolta az értelmiségi életpályának is – és köszönés nélkül kilépett a barnára festett ajtón a nagybetűs Életbe.

Visszatérünk L. eredeti kalandjának elmeséléséhez, ezúttal magát a tárgyalást meséljük el, ahogyan arra L. manapság emlékezni képes.

A képen a P.-féle almaszedő tökéletlen őse látható.

Ott hagytuk el hősünket, hogy nemet mondott a felkérésre és elutasította, hogy besúgó legyen. Az elkövetkező napokban L. sokat gondolt erre a beszélgetésre, sokszor megjelent előtte Lali elvtárs meglepett arca és arra gondolt, micsoda bosszúterveket forralhatnak most ellene. Furcsa módon nem félt, még csak nem is szorongott. Tudta ugyan, hogy minden bizonnyal kicsapják az egyetemről, azonban ezzel kapcsolatban is felemás érzései voltak, nem tudta eldönteni, hogy örüljön ennek, vagy féljen tőle. Inkább valamiféle megkönnyebbülés vett erőt rajta, könnyű érzés, amit azok éreznek, akik rákényszerülnek valami súlyos döntésre és meghozzák azt. Azt hitte – ó naiv ifjúság – hogy egyszer s mindenkorra elrendezte ügyeit a Lali elvtárs-félékkel és innentől senki nem háborgatja tovább ilyen ajánlatokkal; tudomásul veszik, hogy ő „nem olyan”. Nagyobbat nem is tévedhetett volna. Mielőtt végképp bealkonyult volna nekik még sokszor megkeresték, mintha nem tudnának beletörődni az elutasításba, vagy csak abban reménykedtek, hogy „megjön az esze”. Sokszor volt később tanúja, hogy valakinek „megjött az esze” ám az ilyenek automatikusan elvesztették érdeklődését. Lehet, sőt többnyire igaz, hogy a felnőttkor nem más az ifjúságunk elárulása, ám ezt akkor – és később is – megbocsáthatatlannak tartotta; az ember fiatalon, ha nem is a legokosabb, de bizonnyal a legbecsületesebb.

Hosszan töprengett rajta, de végül nem mondta el a barátainak ami történt. Arra gondolt, nem kéne – még ennyire sem – belekeverni őket ebbe az ügybe, mert aki belekeveredik az sajnos nem nagyon jöhet ki jól belőle. Barátai azonban, láthatóan, éppen ellenkezően gondolták és igyekezetek minél többféle módon belekeveredni a dologba – segíteni akartak. Ezt a segítséget persze a legkülönbözőbb módokon képzelték el. B. például azt javasolta, hogy disszidáljanak és kezdjenek új életet nyugaton. Praktikus ember lévén listákat is kezdett gyártani a szükséges holmikról, melyek szerinte elengedhetetlenek egy szökés sikeréhez, a rohamkéstől a konzervekig. (Később, mikor a sors L.-t a déli országhatárra vetette dolgozni, gyakran lejárt a határfolyóra horgászni és ilyenkor elgondolkodott azon, hogy hogyan úszták volna át a folyót – hálózsákkal – miközben a határőrök lőnek rájuk. )Egyik barátja később megpróbálkozott Jugoszlávián át Olaszországba szökni – valami öblöt kellett volna átúszni, de kihalászták eközben és haza zsúpolták, mint mondta egy egész buszra való magyart küldtek vissza ugyanezért – két évet ült érte. Később sikerült megszöknie az országból, a lehető legtriviálisabb módon, valami meccs volt Bécsben és a magyar szurkolókat un. csoportos útlevéllel, különvonattal vitték ki, erre váltott jegyet és miután megnézte a meccset – elvégre befizetett vett rá – meg sem állt Angliáig. Ott – megélhetési okokból – profi pankrátor lett, nagy, erős sportos srác volt, mikor legközelebb, több év múlva, találkoztak az arca, a fülei eléggé megviseltek voltak, de fájdalomdíjul volt vagy három benzinkútja, felhagyott a sporttal és gondtalanul élt.

Másik barátja Z. felajánlotta, hogy elmegy a tárgyalásra és tanúskodik mellette, függetlenül attól, hogy egyenlőre nem tudták pontosan, hogy mi a vád, ám biztos volt abban, hogy azt L. nem követte el. Z. hosszú hajú, szakállas, szemüveges zsidó fiú volt és mikor L. rámutatott, hogy az egyetemen puszta megjelenése miatt is rendőrt képesek hívni, sértődötten ránézett és azt mondta: „Ha lenyíratom a hajamat meg a szakállamat kifogástalan kultúrzsidó kinézetem lesz.” – mondta, mintha a kultúrzsidó kinézet valamiféle enyhítő körülmény lett volna. L.-nek fogalma sem volt arról hogyan néz ki egy kultúrzsidó ám azóta is, ha ez a fogalom – nem túl gyakran – de eszébe jut, akkor egy gondosan borotvált és oldalra fésült frizurájú Z. jelenik meg lelki szemei előtt. Z. révén – aki pesti volt – ismerkedett meg a későbbi „demokratikus ellenzék” sok kulcsfigurájával és az egész belterjes világgal, ami körülvette ezeket az embereket. Ezekről majd később mesélünk még.

Ezenközben B. – akinek mindenütt voltak barátai – kiderítette, hogy kik alkotják a fegyelmi bizottságot, kik döntenek L. sorsáról. A bizottság elnöke H. elvtárs volt egyetemi docens, közel a nyugdíjhoz, L. nem ismerte, nem volt dolga vele a felsőbb évfolyamosokat tanította. Nagydarab, puha-kövér ember volt, hájas testét hatalmas, ormótlan fej koronázta, egészében igencsak taszító benyomást keltett; ezzel azonban nem nagyon lógott ki a sorból. A következő tag P. volt, akit elterjedten csak nagy varázslónak neveztek, mivel labor-gyakorlat vezetőként híres volt arról, hogy szinte sohasem sikerültek a kísérletei. Ha összekeverve az összekeverendőket azt mondta: „Az oldat kék színű lesz!” – szinte biztos volt, hogy bármilyen színű lehetett, kivéve a kéket. Továbbá feltalálója volt a P.-féle almaszedőnek is, ez egy roppant elmés szerkezet, gondolati alapját a templomi rúdra szerelt perselyhez hasonló almaszedő adja, ez egy korona szerű fém karikából és az ahhoz erősített vászonzacskóból áll, melyet nyelénél fogva az almához emelünk, megpiszkáljuk vele mire az alma a kis vászonzacskóba esik. Az így megszerzett almát azután kézzel kell a ládában elhelyezni. Mármost a találékony P. a vászon zacskót egy ugyancsak vászonból készült csővel helyettesítette amelyen keresztül a gyümölcs egyenesen a ládába gurult. Arra, hogy gurulás közben letörlődött róla védő viaszréteg, valamint a ládába zuhanva megütődött akkoriban nem volt megoldás.

Tag volt még a tanulmányi osztály vezetőnője – Marika néni – N. a KISZ-titkár és az egyetem pártitkára is. Ez utóbbi egy kancsal és tar-kopasz ember volt, aki politikai gazdaságtant tanított és veszett ellensége volt az imperialistáknak és az imperializmusnak magának is; minden órán szót ejtett róluk, elmarasztalólag. Ez idő tájt már látható volt – a szocialista sajtó szerint különösen – hogy az USA elveszíteni készül a vietnami háborút. A haladó erők világszerte hatalmas megmozdulásokon tettek hitet a béke mellett és az „imperializmus” ellen. Vietnamiak jártak az egyetemre is, bár az orvosira többen jártak, az, hogy mit tanultak egy magyar agráregyetemen, illetve mire tudták otthon, a trópusokon használni az itt tanultakat – az rejtély volt. Maguk a vietnamiak is nagyon rejtélyesek voltak, L. például képtelen volt a korukat megállapítani, mikor szóba elegyedett az egyikkel – akit a maga korabelinek gondolt – kiderült, hogy 46 éves és az egyik lába fából van, mert ellőtték az imperialisták, vagy valaki. Rengeteg fura, harmadik világbeli figura mászkált egyébként is az egyetemen; ott volt mindjárt egy Rasid Gupta nevű (ha jól írom a nevét) állítólag egy nepáli herceg fia, neki L. egyszer gyakorlatilag az életét mentette meg, mikor kiszedte a kocsmában a fuvarosok kezei közül akik meg voltak róla győződve, hogy cigány csak megjátssza magát és le akarták erről szoktatni a maguk egyszerű eszközeivel. Aztán ott volt például egy Ahmed nevű jemeni, aki meg is sebesült az angol kolonialisták elleni hősies partizánháborúban. Meg is mutatta a zuhanyzóban a dicső sebhelyet, amely a fenekén volt hátul, nyilván akkor szerezte mikor hátrafordult, hogy rohamot vezényeljen. Arabból egyébként is mindenütt nyüzsögtek, bár később kiderült, hogy ezek igazából palesztinok voltak – akik tulajdonképpen nem arabok – de L. akkoriban nem mutatott fogékonyságot az ilyen finomságok iránt. Cimborája Ö. egyszer, mikor sorban álltak a büfénél és körbe mindenütt arabok fecsegtek, azzal a meghökkentő kijelentéssel állt elő, hogy „Tudod most már megértem az izraelieket.” – L. meglepetten nézett rá – „Én még csak pár perce hallgatom őket, de már most nagyon idegesítenek, azok meg már évek óta hallgatják őket...” L. igazat adott neki – őt is nagyon idegesítették.

Miután a fegyelmi bizottság tagjai közül ketten is – H. az elnök ép P. a nagy varázsló is M. professzor tanszékén dolgoztak, L. elment a professzorhoz, hogy érdeklődné meg mire is számíthat a tárgyaláson, illetve mennyire lehetne a nevezetteket a pártjára állítani. Mikor H. nevét említette M. professzor lemondóan legyintett – „Az én szavam inkább hátrányára válna” – mondta őszintén – „nem vagyunk éppen jó viszonyban.” – Mióta M. az egyetemre érkezett azóta fúrták. Bár semmi konkrét vád nem volt ellene mégis valamiféle gyanú lengte körül. Egyszerűen nem volt odavaló. Túl művelt, túl okos és mindenek előtt túl finom ember volt ahhoz, hogy befogadják. Azt azonban megígérte, hogy P.-vel megpróbál beszélni. Pár nap múlva összefutottak a menza előtt – L. a kutya kajájáért ment – és azt mondta „Beszéltem vele, de túl hülye.” Ez a tömör összefoglaló pontosan megfelelt annak, amit L. amúgy is gondolt a nagy varázslóval kapcsolatban.

A napok lassan, vontatottan teltek a kitűzött napig, L. többnyire a könyvtárban ült és R. olvasójegyével – nem lehetett csak úgy hozzájutni – Schopenhauert olvasott, aki szintén utálta a világot. Vonzónak és alkalomhoz illőnek találta a mester arisztokratikus pesszimizmusát, és kétségbeesését afölött, hogy már nem is esik kétségbe. Ez a kor L. életében egyébként is a biológia kora volt, érdeklődését az élet fogalma, annak megjelenési formái kötötték le és ideillő volt Schopenhauer, aki a nyers akaratot – végső soron az élet akaratát leplezte le, mint minden dolgok alapját és mozgatóját. Ez persze meglehetősen materialista és mechanisztikus élet-elképzelés volt, ám pontosan megfelelt annak a hányavetiségnek amivel a világot szemlélte. Az intellektus bűvöletében élt, mint annyi kortársa és úgy találta, ha az élőt, az életet valami gépként fogjuk fel akkor könnyebb távolságot tartani tőle és magunkat a kívülálló, hideg tekintetű tudósnak tartani, ami hízeleg az önbecsülésünknek. Ez idő tájt – valamiért – előkelő dolognak gondolta az érzelem-mentességet és azzal áltatta magát, hogy képes kizárólag az ésszerűség alapján viszonyulni a dolgokhoz. Ezt elfogulatlannak, ezért helyesnek is látta. Az élőben lenyűgözte a végtelen sokszínűség, ami valami nagyon egyszerűből, a négy szerves bázisból, egy kis cukorból és foszfátból áll. Az élet jelensége igazán a kíváncsi embereknek való, kimeríthetetlen és – ami talán a legfontosabb – tág teret enged a fantáziának, annyira keveset tudunk belőle. Roppantul izgatta az is, hogy a fizika, a kémia és biológia megközelítésén túl milyen képet nyújthat a fogalmi leírás, hogyan illeszthető a filozófia birodalmába az élettel kapcsolatos kérdés, az a kérdés, amelyik a maga radikális módján csak az élet tagadásában, a halálban lenne megragadható, arról viszont semmit, vagy nagyon keveset, tudunk mondani és azok is közhelyek. Saját álláspontja igencsak kétséges volt, inkább csak arra szorítkozott, hogy éppen annak adjon igazat, akit éppen olvasott, illetve kivel vitatkozott éppen. Hajnalig tartó vad, csapongó és többnyire alkoholgőzös viták alakították a világról vallott nézeteit, talán sokkal inkább, mint a könyvek lapjaiból szóló filozófusok. Ahogyan szinte mindenki – kivéve a brancsbeli bölcselkedőket – ő is a „mit kell tennem” kérdésre kereste a választ a filozófiában. A válasz helyett ő is szabadság absztrakt fogalmát kapta, aminek akkoriban örült: végtelen lehetőségnek látta, csak később döbbent rá, hogy tulajdonképpen magára hagyták.

Azután, ahogyan kell, felvirradt a nagy nap. Az idézés valamelyik tanszék szemináriumi termébe szólt, ahol a bizottság teljes terjedelmében fel tudott vonulni. Az esemény tiszteletére elkérte Gy. öltönyét – neki volt – amelyikben vizsgázni is szokott. Gy. egy fejjel volt nála magasabb – majd két méter – széltében viszont jóval keskenyebb. Így mikor magára öltötte kerülni kellett a hevesebb mozdulatokat, mert azoknál az öltöny hangos reccsenésekkel tiltakozott és félő volt, hogy elszakad. 9 órakor kezdődött a tárgyalás és ő pontosan meg is jelent, az öltöny miatt óvatosan ült egy padon a folyosón és várt. A bizottság késett, így át kellett esnie azon a megaláztatáson, hogy egyenként elvonulnak előtte, végigmérik, foghegyről fogadják a köszönését és bevonulnak. Egyszerre érkeztek, nyilván előtte is együtt voltak valahol – talán az ítéletet fogalmazták. Vagy tíz perccel azután, hogy eltűntek a barnára mázolt ajtó mögött N. kidugta a fejét az ajtórésen – nyilván ő volt a legfiatalabb – és így szólt: „Bejöhet L. elvtárs!” - mintha annyira be akart volna menni. Nem volt mit tenni, az öltöny halk tiltakozása mellett felállt és N. intésére belépett az ajtón.