Visszatérünk L. eredeti kalandjának elmeséléséhez, ezúttal magát a tárgyalást meséljük el, ahogyan arra L. manapság emlékezni képes.

A képen a P.-féle almaszedő tökéletlen őse látható.

Ott hagytuk el hősünket, hogy nemet mondott a felkérésre és elutasította, hogy besúgó legyen. Az elkövetkező napokban L. sokat gondolt erre a beszélgetésre, sokszor megjelent előtte Lali elvtárs meglepett arca és arra gondolt, micsoda bosszúterveket forralhatnak most ellene. Furcsa módon nem félt, még csak nem is szorongott. Tudta ugyan, hogy minden bizonnyal kicsapják az egyetemről, azonban ezzel kapcsolatban is felemás érzései voltak, nem tudta eldönteni, hogy örüljön ennek, vagy féljen tőle. Inkább valamiféle megkönnyebbülés vett erőt rajta, könnyű érzés, amit azok éreznek, akik rákényszerülnek valami súlyos döntésre és meghozzák azt. Azt hitte – ó naiv ifjúság – hogy egyszer s mindenkorra elrendezte ügyeit a Lali elvtárs-félékkel és innentől senki nem háborgatja tovább ilyen ajánlatokkal; tudomásul veszik, hogy ő „nem olyan”. Nagyobbat nem is tévedhetett volna. Mielőtt végképp bealkonyult volna nekik még sokszor megkeresték, mintha nem tudnának beletörődni az elutasításba, vagy csak abban reménykedtek, hogy „megjön az esze”. Sokszor volt később tanúja, hogy valakinek „megjött az esze” ám az ilyenek automatikusan elvesztették érdeklődését. Lehet, sőt többnyire igaz, hogy a felnőttkor nem más az ifjúságunk elárulása, ám ezt akkor – és később is – megbocsáthatatlannak tartotta; az ember fiatalon, ha nem is a legokosabb, de bizonnyal a legbecsületesebb.

Hosszan töprengett rajta, de végül nem mondta el a barátainak ami történt. Arra gondolt, nem kéne – még ennyire sem – belekeverni őket ebbe az ügybe, mert aki belekeveredik az sajnos nem nagyon jöhet ki jól belőle. Barátai azonban, láthatóan, éppen ellenkezően gondolták és igyekezetek minél többféle módon belekeveredni a dologba – segíteni akartak. Ezt a segítséget persze a legkülönbözőbb módokon képzelték el. B. például azt javasolta, hogy disszidáljanak és kezdjenek új életet nyugaton. Praktikus ember lévén listákat is kezdett gyártani a szükséges holmikról, melyek szerinte elengedhetetlenek egy szökés sikeréhez, a rohamkéstől a konzervekig. (Később, mikor a sors L.-t a déli országhatárra vetette dolgozni, gyakran lejárt a határfolyóra horgászni és ilyenkor elgondolkodott azon, hogy hogyan úszták volna át a folyót – hálózsákkal – miközben a határőrök lőnek rájuk. )Egyik barátja később megpróbálkozott Jugoszlávián át Olaszországba szökni – valami öblöt kellett volna átúszni, de kihalászták eközben és haza zsúpolták, mint mondta egy egész buszra való magyart küldtek vissza ugyanezért – két évet ült érte. Később sikerült megszöknie az országból, a lehető legtriviálisabb módon, valami meccs volt Bécsben és a magyar szurkolókat un. csoportos útlevéllel, különvonattal vitték ki, erre váltott jegyet és miután megnézte a meccset – elvégre befizetett vett rá – meg sem állt Angliáig. Ott – megélhetési okokból – profi pankrátor lett, nagy, erős sportos srác volt, mikor legközelebb, több év múlva, találkoztak az arca, a fülei eléggé megviseltek voltak, de fájdalomdíjul volt vagy három benzinkútja, felhagyott a sporttal és gondtalanul élt.

Másik barátja Z. felajánlotta, hogy elmegy a tárgyalásra és tanúskodik mellette, függetlenül attól, hogy egyenlőre nem tudták pontosan, hogy mi a vád, ám biztos volt abban, hogy azt L. nem követte el. Z. hosszú hajú, szakállas, szemüveges zsidó fiú volt és mikor L. rámutatott, hogy az egyetemen puszta megjelenése miatt is rendőrt képesek hívni, sértődötten ránézett és azt mondta: „Ha lenyíratom a hajamat meg a szakállamat kifogástalan kultúrzsidó kinézetem lesz.” – mondta, mintha a kultúrzsidó kinézet valamiféle enyhítő körülmény lett volna. L.-nek fogalma sem volt arról hogyan néz ki egy kultúrzsidó ám azóta is, ha ez a fogalom – nem túl gyakran – de eszébe jut, akkor egy gondosan borotvált és oldalra fésült frizurájú Z. jelenik meg lelki szemei előtt. Z. révén – aki pesti volt – ismerkedett meg a későbbi „demokratikus ellenzék” sok kulcsfigurájával és az egész belterjes világgal, ami körülvette ezeket az embereket. Ezekről majd később mesélünk még.

Ezenközben B. – akinek mindenütt voltak barátai – kiderítette, hogy kik alkotják a fegyelmi bizottságot, kik döntenek L. sorsáról. A bizottság elnöke H. elvtárs volt egyetemi docens, közel a nyugdíjhoz, L. nem ismerte, nem volt dolga vele a felsőbb évfolyamosokat tanította. Nagydarab, puha-kövér ember volt, hájas testét hatalmas, ormótlan fej koronázta, egészében igencsak taszító benyomást keltett; ezzel azonban nem nagyon lógott ki a sorból. A következő tag P. volt, akit elterjedten csak nagy varázslónak neveztek, mivel labor-gyakorlat vezetőként híres volt arról, hogy szinte sohasem sikerültek a kísérletei. Ha összekeverve az összekeverendőket azt mondta: „Az oldat kék színű lesz!” – szinte biztos volt, hogy bármilyen színű lehetett, kivéve a kéket. Továbbá feltalálója volt a P.-féle almaszedőnek is, ez egy roppant elmés szerkezet, gondolati alapját a templomi rúdra szerelt perselyhez hasonló almaszedő adja, ez egy korona szerű fém karikából és az ahhoz erősített vászonzacskóból áll, melyet nyelénél fogva az almához emelünk, megpiszkáljuk vele mire az alma a kis vászonzacskóba esik. Az így megszerzett almát azután kézzel kell a ládában elhelyezni. Mármost a találékony P. a vászon zacskót egy ugyancsak vászonból készült csővel helyettesítette amelyen keresztül a gyümölcs egyenesen a ládába gurult. Arra, hogy gurulás közben letörlődött róla védő viaszréteg, valamint a ládába zuhanva megütődött akkoriban nem volt megoldás.

Tag volt még a tanulmányi osztály vezetőnője – Marika néni – N. a KISZ-titkár és az egyetem pártitkára is. Ez utóbbi egy kancsal és tar-kopasz ember volt, aki politikai gazdaságtant tanított és veszett ellensége volt az imperialistáknak és az imperializmusnak magának is; minden órán szót ejtett róluk, elmarasztalólag. Ez idő tájt már látható volt – a szocialista sajtó szerint különösen – hogy az USA elveszíteni készül a vietnami háborút. A haladó erők világszerte hatalmas megmozdulásokon tettek hitet a béke mellett és az „imperializmus” ellen. Vietnamiak jártak az egyetemre is, bár az orvosira többen jártak, az, hogy mit tanultak egy magyar agráregyetemen, illetve mire tudták otthon, a trópusokon használni az itt tanultakat – az rejtély volt. Maguk a vietnamiak is nagyon rejtélyesek voltak, L. például képtelen volt a korukat megállapítani, mikor szóba elegyedett az egyikkel – akit a maga korabelinek gondolt – kiderült, hogy 46 éves és az egyik lába fából van, mert ellőtték az imperialisták, vagy valaki. Rengeteg fura, harmadik világbeli figura mászkált egyébként is az egyetemen; ott volt mindjárt egy Rasid Gupta nevű (ha jól írom a nevét) állítólag egy nepáli herceg fia, neki L. egyszer gyakorlatilag az életét mentette meg, mikor kiszedte a kocsmában a fuvarosok kezei közül akik meg voltak róla győződve, hogy cigány csak megjátssza magát és le akarták erről szoktatni a maguk egyszerű eszközeivel. Aztán ott volt például egy Ahmed nevű jemeni, aki meg is sebesült az angol kolonialisták elleni hősies partizánháborúban. Meg is mutatta a zuhanyzóban a dicső sebhelyet, amely a fenekén volt hátul, nyilván akkor szerezte mikor hátrafordult, hogy rohamot vezényeljen. Arabból egyébként is mindenütt nyüzsögtek, bár később kiderült, hogy ezek igazából palesztinok voltak – akik tulajdonképpen nem arabok – de L. akkoriban nem mutatott fogékonyságot az ilyen finomságok iránt. Cimborája Ö. egyszer, mikor sorban álltak a büfénél és körbe mindenütt arabok fecsegtek, azzal a meghökkentő kijelentéssel állt elő, hogy „Tudod most már megértem az izraelieket.” – L. meglepetten nézett rá – „Én még csak pár perce hallgatom őket, de már most nagyon idegesítenek, azok meg már évek óta hallgatják őket...” L. igazat adott neki – őt is nagyon idegesítették.

Miután a fegyelmi bizottság tagjai közül ketten is – H. az elnök ép P. a nagy varázsló is M. professzor tanszékén dolgoztak, L. elment a professzorhoz, hogy érdeklődné meg mire is számíthat a tárgyaláson, illetve mennyire lehetne a nevezetteket a pártjára állítani. Mikor H. nevét említette M. professzor lemondóan legyintett – „Az én szavam inkább hátrányára válna” – mondta őszintén – „nem vagyunk éppen jó viszonyban.” – Mióta M. az egyetemre érkezett azóta fúrták. Bár semmi konkrét vád nem volt ellene mégis valamiféle gyanú lengte körül. Egyszerűen nem volt odavaló. Túl művelt, túl okos és mindenek előtt túl finom ember volt ahhoz, hogy befogadják. Azt azonban megígérte, hogy P.-vel megpróbál beszélni. Pár nap múlva összefutottak a menza előtt – L. a kutya kajájáért ment – és azt mondta „Beszéltem vele, de túl hülye.” Ez a tömör összefoglaló pontosan megfelelt annak, amit L. amúgy is gondolt a nagy varázslóval kapcsolatban.

A napok lassan, vontatottan teltek a kitűzött napig, L. többnyire a könyvtárban ült és R. olvasójegyével – nem lehetett csak úgy hozzájutni – Schopenhauert olvasott, aki szintén utálta a világot. Vonzónak és alkalomhoz illőnek találta a mester arisztokratikus pesszimizmusát, és kétségbeesését afölött, hogy már nem is esik kétségbe. Ez a kor L. életében egyébként is a biológia kora volt, érdeklődését az élet fogalma, annak megjelenési formái kötötték le és ideillő volt Schopenhauer, aki a nyers akaratot – végső soron az élet akaratát leplezte le, mint minden dolgok alapját és mozgatóját. Ez persze meglehetősen materialista és mechanisztikus élet-elképzelés volt, ám pontosan megfelelt annak a hányavetiségnek amivel a világot szemlélte. Az intellektus bűvöletében élt, mint annyi kortársa és úgy találta, ha az élőt, az életet valami gépként fogjuk fel akkor könnyebb távolságot tartani tőle és magunkat a kívülálló, hideg tekintetű tudósnak tartani, ami hízeleg az önbecsülésünknek. Ez idő tájt – valamiért – előkelő dolognak gondolta az érzelem-mentességet és azzal áltatta magát, hogy képes kizárólag az ésszerűség alapján viszonyulni a dolgokhoz. Ezt elfogulatlannak, ezért helyesnek is látta. Az élőben lenyűgözte a végtelen sokszínűség, ami valami nagyon egyszerűből, a négy szerves bázisból, egy kis cukorból és foszfátból áll. Az élet jelensége igazán a kíváncsi embereknek való, kimeríthetetlen és – ami talán a legfontosabb – tág teret enged a fantáziának, annyira keveset tudunk belőle. Roppantul izgatta az is, hogy a fizika, a kémia és biológia megközelítésén túl milyen képet nyújthat a fogalmi leírás, hogyan illeszthető a filozófia birodalmába az élettel kapcsolatos kérdés, az a kérdés, amelyik a maga radikális módján csak az élet tagadásában, a halálban lenne megragadható, arról viszont semmit, vagy nagyon keveset, tudunk mondani és azok is közhelyek. Saját álláspontja igencsak kétséges volt, inkább csak arra szorítkozott, hogy éppen annak adjon igazat, akit éppen olvasott, illetve kivel vitatkozott éppen. Hajnalig tartó vad, csapongó és többnyire alkoholgőzös viták alakították a világról vallott nézeteit, talán sokkal inkább, mint a könyvek lapjaiból szóló filozófusok. Ahogyan szinte mindenki – kivéve a brancsbeli bölcselkedőket – ő is a „mit kell tennem” kérdésre kereste a választ a filozófiában. A válasz helyett ő is szabadság absztrakt fogalmát kapta, aminek akkoriban örült: végtelen lehetőségnek látta, csak később döbbent rá, hogy tulajdonképpen magára hagyták.

Azután, ahogyan kell, felvirradt a nagy nap. Az idézés valamelyik tanszék szemináriumi termébe szólt, ahol a bizottság teljes terjedelmében fel tudott vonulni. Az esemény tiszteletére elkérte Gy. öltönyét – neki volt – amelyikben vizsgázni is szokott. Gy. egy fejjel volt nála magasabb – majd két méter – széltében viszont jóval keskenyebb. Így mikor magára öltötte kerülni kellett a hevesebb mozdulatokat, mert azoknál az öltöny hangos reccsenésekkel tiltakozott és félő volt, hogy elszakad. 9 órakor kezdődött a tárgyalás és ő pontosan meg is jelent, az öltöny miatt óvatosan ült egy padon a folyosón és várt. A bizottság késett, így át kellett esnie azon a megaláztatáson, hogy egyenként elvonulnak előtte, végigmérik, foghegyről fogadják a köszönését és bevonulnak. Egyszerre érkeztek, nyilván előtte is együtt voltak valahol – talán az ítéletet fogalmazták. Vagy tíz perccel azután, hogy eltűntek a barnára mázolt ajtó mögött N. kidugta a fejét az ajtórésen – nyilván ő volt a legfiatalabb – és így szólt: „Bejöhet L. elvtárs!” - mintha annyira be akart volna menni. Nem volt mit tenni, az öltöny halk tiltakozása mellett felállt és N. intésére belépett az ajtón.