Aristo az emberarcú szocializmusban

A blog egy nem odaillő figura botladozásairól szól az emberarcú szocializmus útvesztőjében. A valósággal való minden egyezőség a véletlen játéka csupán.

Friss topikok

L. az élet sűrűjében: tehenek és emberek

2013.04.10. 15:07 aristo

bricska.jpg

Tovább folytatjuk L. első munkahely élményeinek elmesélését. 

Mivel a dolog óhatatlanul mezőgazdasági fordulatot vesz igyekszünk több képpel illusztrálni a szöveget urbánus lelkületű olvasóink kedvéért

A képen egy bricska látható

 

 

  

A Tsz tehenészete a tanyaközponttól vagy 4 kilométerre esett, uradalmi központ lehetett azelőtt, két nagy istállóval és a cselédlakásokkal. Az istállók L-alakban két oldalról egy nagy homokos – és gazos – udvart határoltak, ezen az udvaron állt a technikai infrastruktúra, egy régi, fülke nélküli traktor és két lovaskocsi, mert két pár ló is tartozott L. birodalmához. A későbbiekben találtak egy régen használaton kívüli bricskát is, amelyet L. – néhány üveg pálinkáért cserében – felújíttatott és ezt használta szolgálati járműnek, például ezzel járt Klári nénihez ebédelni. Ő nem talált ebben semmi kivetnivalót, ám később megtudta, hogy ezt a szokását Tsz-szerte „gazdatiszti” allűrnek tartották. Az egyik istálló mellett volt a szérűskert a széna és szalmakazlakkal, távolabb egy kis akácos mellett pedig a trágyát tárolták. Ez és még vagy 20 ember – plusz a magyar nóta énekes – alkották L. birodalmát. A magyar nótákat éneklő éjjelnappali őrről egyébként később kiderült, hogy alapvetően fegyelmezett és jóindulatú alkoholista. Történt, hogy valami nagyobb munka volt a telepen, talán vért kellett venni a tehenekből, és L. szólt az őrnek, hogy próbáljon meg józan maradni, mert rá is szükség lesz. – „Meddig maradjak józan?” – kérdezte aggodalmasan, láthatóan tartott tőle, hogy valami túl kései időpontot kap – „Délután négyig.” – saccolta meg a szükséges időt L., talán még rá is hagyott egy kicsit. Láss csodát: Lajos – így hívták valójában, de ez csak jóval később derült ki, mivel a telepen mindenki Szutyoknak hívta, ami ránézéséből is megfelelő névnek tűnt – a munka végéig szinte teljesen józanak tűnt. Hogy milyen beosztó volt és milyen fejlett önismerettel rendelkezett az abból derült ki, hogy a munka befejezte után vagy félórával találkozott vele L. és már olyan részeg volt, hogy menni nem tudott. Nyilvánvaló volt, hogy amíg a felelősség tartott – ő adogatta a kémcsöveket a vérvételnél –pontosan szintig itta magát, mikor végzett csak rá kellett tölteni két-három pohárral és már el is érte a megfelelő állapotot.

fejés.jpgMikor L. odakerült, még kézzel fejtek, az ő feladata volt, hogy felügyelje a gépi fejés bevezetését. Ez azt jelentette, hogy egy csőhálózatot kellett kiépíteni, telepíteni a vákuumszivattyút és megtanítani az embereket a fejőgép használatára. Ez izgalmas feladat volt, különösen annak fényében, hogy L.-nek fogalma sem volt hogyan kell a fejőgépet használni, soha nem csinált olyat. Ezért szabadnapjain elment a régi lovasiskolájába és az ottani tehenészetben továbbképezte magát, így felkészülve nézett szembe az emberei kiképzésében rejlő nehézségekkel. Ezek nem voltak kicsik, mert a fejőgépeken nem volt babos kendő és egyes tehenek, roppant konzervatív módon, nem tűrték az új módit. Ugráltak mikor rájuk tették a fejőkelyheket és néhány ügyesebb, innovatív példány azt is megtanulta, hogy hogyan kell azokat lerúgni magáról. Tudnivaló ugyanis, hogy a tehén – a lóval ellentétben – anatómiailag nem képes hátrafelé rúgni, annál inkább egy kaszáló mozdulattal előre hasa felé. Pontosan arra, ahol fejő ül. L.-t mikor beugrott az egyik fejőnő helyett egy a kiszolgálással elégedetlen állat sajtárostól, fejőszékestől átrúgta a másik tehén alá. A „gépi” fejés azért is izgalmas volt, mert a csapnivaló elektromos hálózat miatt hetente legalább egyszer továbbra is kézzel kellett fejni, mivel nem volt áram; a petróleum lámpa továbbra is napi használatú eszköz maradt. (L.-nek technológiailag sokkal fejlettebb maxim-lámpa jutott, ez elég fényt adott ahhoz, hogy még olvasni is lehetett mellette.)

Mivel a Tsz fejleszteni akarta az állományt ezért vásároltak száz darab vemhes üszőt (első szülése előtt álló ifjú tehenet – urbánus lelkek számára), ezekkel akarván fejleszteni az állományt. A beszerzésbe azonban ütemezési hiba csúszott, mivel a száz állat gyakorlatilag két hónap alatt ellett meg. Az állatorvos értesítése az ellésről nagyon nehéz volt, mivel az állatorvos K.-ból jött ki – már ha járható volt az út – és természetesen valakinek be kellett menni a városba szólni neki, ez pedig éjszaka nem volt egyszerű, különösen mert két-három éjszakai alkalom után már letagadtatta magát a feleségével. Az ellések egy-két hónappal azután kezdődtek, hogy L. átvette az irányítást és az éjszakák hamarosan rémlátomássá váltak. A tehén nehezen ellő állat, túl nagy a borjú és szeret éjszaka megszületni. Így azután L. nappal próbálta irányítani az embereit, éjjel pedig tehenet elletett Szutyok segítségével, mert csak ő volt kéznél. Ő szívesen segített, de elvárta, hogy szolgálataiért ellássák innivalóval; szerencsére ebben nem volt válogatós. L. éjjel is és nappal is csak kóválygott és úgy érezte időtlen idők óta nem aludt. A borjú születésének csodálatos élménye hamar elmúlt, gépiesen tette a dolgát és közben többnyire aludt.

Pedig nincs csodálatosabb dolog a születésnél. Ahogyan a véres magzatburokkal borított, leginkább alienre emlékeztető valaminek az orráról és szájából kitöröljük a magzatburkot, közben ijedten rántjuk ki a kezünket a szájából, mert meglepő erővel szopni akarja az ujjunkat, érezzük a meleg leheletét és hirtelen átéljük a csodát: élet született. Odatesszük az anyja elé, hogy lenyalhassa, megtisztogassa és a kis szörnyetegből vörös-fehér tarka, méla tekintetű valódi élőlény lesz, amelyik fél-egy óra után megpróbál hosszú remegő lábaira állni, hogy először életében egyen. Segíteni kell neki persze, az anyja is segíteni akar, de többnyire csak fellöki, odavinni a tőgyhöz, hogy szopni tudjon. Normális esetben – ha nem alszik az ember – valami csodás, semmihez sem hasonlítható befejezettség-érzés vesz erőt azon aki ezt végig segítette. Megéli, hogy íme tettem valamit, valami jót és ami történt valamiképpen örökre hozzám kötődik. Később, értelmiségi léte során, L. sokszor hiányolta ezt az érzést, kitörni vágyott a teljesítmények relativitásából a van akinek tetszik, van akinek nem ambivalenciájából és újra érezni akarta a jó bizonyosságát, a tett, a cselekedet valódi voltát. De az az idő mindörökre elmúlt és ami maradt: szó, szó, szó.

Az alvási helyzetet tovább nehezítette a Tsz-elnök. Alacsony, kövér ember volt, állandóan stüszi kalapot viselt, talán az ágyban sem vette le. Nem sokat beszélt, azt is tőmondatokban. Súlya miatt járás közben hangosan szuszogott, de ami legrosszabb volt benne: álmatlanságban szenvedett. Ezért hajnalonta meglátogatta L.-t – aki pár perccel előtte ájult az ágybaés ellenőrzésként együtt végigjárták a telepet. Ez azt jelentette, hogy végigmentek a hosszú, rosszul világított istállókon, minden tehén faránál megálltak és elolvasták a felette lévő táblát, melyre krétával fel volt írva a tehén neve és az előzőnapi tejmennyisége. L.-nek nem kellett elolvasni, néhány nap után tudta kívülről. Miután elolvasták a Tsz-elnök hümmögött egyet és válaszként L. bólogatott, a következő tehénnél cseréltek: L. hümmögött és az elnök bólogatott. Nem nagyon szóltak egymáshoz a köszönésen és kötelező „Mi újságon?” kívül. Mikor az istálló végére értek, kezet fogtak és az elnök elment az vezérkari UAZ-zal. Ez pontosan addig tartott, hogy már nem volt érdemes visszafeküdni, pár perc múlva jöttek az emberek és kezdődött a munka.

A tehenészeten kívül L. fennhatósága alá tartozott még két juhász is. Velük kezdődött az L. egész mezőgazdasági karrierjén vörös fonalként végighúzódó küzdelem a juhászokkal. Később L. valóságos szaktekintély lett a kérdésben, ekkoriban azonban még tapasztalatlan volt és mit sem sejtő. A juhászok főhadiszállása a telep két ellentétes oldalán álló két hodályban volt, itt éltek két kiselejtezett katonai Robúrból kialakított apartmanjaikban, kutyáikkal és fejenként egy szamárral. A szamarak különösen felejthetetlenek voltak, lévén az egyik kanca, a másik csődör és hajnalonta beszélgettek egymással – valószínűleg a randit beszélték meg – aki hallott már szamarat ordítani és ébredt már kora hajnalban szamárordításra az tudja miről beszélek. A juhásznak együtt kell laknia a birkáival: ez örök és áthághatatlan szabály. A juhokkal magányosan töltött idő azután sajátos, semmivel össze nem téveszthető jellemet fejleszt ki a juhászokban és aki nem ismeri ezt, azt kínos meglepetések érhetik.

Egy forró nyár végi napon Elemér bácsi látogatta meg L.-t és azt a hírt hozta, hogy a birkák a kukoricában legelnek és a juhászokat pedig elvitte a rendőr. A juhászok – a rendes fizetésükön túl – még különböző jogcímeken is kaptak pénzt. Járt nekik a „benntartás” után – ez azt jelentette, hogy a Tsz birkái között meghatározott számban tarthatott saját birkákat is, ezek gyapját és bárányait a Tsz-ével együtt értékesítették és az árukat külön megkapták, továbbá a Tsz juhai után is kaptak báránypénzt és gyapjúpénzt. L. nem tudta, hogy régi népi szokás volt juhászai között, hogy az ilyen különleges kifizetés után betértek az italboltba, villámgyorsan berúgtak és összeverekedtek bárkivel aki az útjukba került. Ha végképp nem akadt ellenfél, akkor egymással verekedtek össze, olyannyira, hogy csak a rendőrök tudták őket szétválasztani. Mivel a közlekedés nehézkes volt, a rendőrök is csak későn értek ki K.-ból, ezért a tapasztalt kocsmáros már akkor telefonált a rendőröknek mikor látta, hogy a két juhász megy a pénzért a Tsz-irodára. Mindezt L. az első alkalommal nem tudta ezért felkészületlen volt és improvizálni volt kénytelen. Szutykot, aki univerzálisan bevethető volt, elküldte a birkák után, hogy hajtsa ki őket a kukoricából, már ha ki tudja cselezni a kutyákat; maga pedig bement az irodára tájékozódni. Odabent, mindjárt az ajtóban az elnökkel futott össze aki flegmán reagált a dologra és megkérdezte – „Tud vezetni?” – „Igen, tudok” – válaszolta büszkén L., nemrég szerzett jogosítványt – „Akkor itt a kulcs, én nem érek rá, maga megy be értük a rendőrségre. Mire beér én beszélek a rendőrkapitánnyal, vadásztársam és maga visszahozza a két csirkefogót. Küldenek majd két szép bárányt a kapitánynak hálából a sajátjukból, az Elemér pedig csinál jegyzőkönyvet, hogy mennyi kárt tettek a birkák és azt levonja a fizetésükből” – azzal odaadta az UAZ kulcsait és visszament az irodájába. A lecke fel volt adva. L-be felmerült, hogy megkeresi Elemér bácsit és a tanácsát kéri, de nem tudta, hogy hol találja az öreget, ezért elindult egyedül. Előtte még megnézte, hogy hogyan boldogulnak a birkák, de mindent rendben talált, Szutyok hangos kiáltozással kergette a juhokat, a juhászok kutyái ezt remek szórakozásnak tekintették és hangosan csaholva rohangáltak össze-vissza, fokozva a káoszt. Otthagyta a mozgalmas látványt és a K.-i rendőrségre hajtott. Már várták. Elővezették a két embert és levették róluk a bilincset, amit – úgy látszik a cellában is rajtuk hagytak és átadták őket L.-nek. Meghökkentő látványt nyújtottak. Sovány csontos napszítta bőrű volt mindkettő, eredetileg is hasonlítottak egymásra, de így, összevert ábrázattal a látvány egészen kísérteties volt. Mindkettőnek ugyan az a szeme volt bedagadva és a szájuk is egyformán repedt fel – megkülönböztethetetlenek voltak. Szótlanul követték L.-t és beszálltak az autóba. Egész úton mogorván hallgattak. Mire visszaértek – a birkafronton a helyzet nem változott – Szutyok továbbra is körbe kergette őket, bár már kifulladva és sokkal kisebb lelkesedéssel és a kutyák már nem szaladgáltak, elunták az egészet és egy falkába lihegtek az árnyékban. Mikor kiszálltak az autóból, az egyik dagadt képű a másikhoz fordult és kezet nyújtott – „Azért nincs harag?” – kérdezte békülékenyen – „Nincs” – fogadta el a kinyújtott kezet a másik. Egyszerre füttyentettek és az összekeveredett kutyafalka kettévált, futott ki-ki a gazdájához. – „A kolompost!” – hangzott a parancs és a kutyák elkezdték kétfelé terelni a két nyáj kolomposát. A többi birka követte az ismert kolomp hangját néhány perc és a két nyáj különvált, elindultak vissza a hodály felé. Szutyok, aki közbe lihegve odaért L.-mellé, elképedve nézte a mutatványt, rámutatott a kutyákra és az mondta – „A kurva anyjukat, ezeknek több esze van mint nekem!” – nem volt ellenvélemény. Így ismerkedett meg L. a juhtenyésztés legnagyobb termelési kockázatával: a juhásszal.

7 komment · 1 trackback

A bejegyzés trackback címe:

https://aristo.blog.hu/api/trackback/id/tr475215227

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: L. az élet sűrűjében: tehenek és emberek 2013.04.10. 16:00:02

Normális esetben – ha nem alszik az ember – valami csodás, semmihez sem hasonlítható befejezettség-érzés vesz erőt azon, aki az élet születését végig segítette.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Sebastian Knight 2013.04.10. 17:17:46

Ebből a betűtípusból legalább kettővel nagyobb méretű kellene, hogy jól lehessen olvasni.

MézesRozi 2013.04.12. 18:11:14

L. mikor szokott át Klári nénitől Kati nénihez ebédelni?

aristo · http://aristo.blog.hu/ 2013.04.12. 18:45:42

@MézesRozi: Ó, bocsánat, köszönöm, javítottam. sajnos nincs lektorom...

Realax 2013.04.21. 16:06:00

@Disznóvári: alfomernok bacsit erdekli

RAMBO · http://szolo.blog.hu 2013.12.16. 14:50:21

A tehén nem szül, hanem ellik.
süti beállítások módosítása