Folytatjuk L. kalandjait, melyek során súlyos veszélybe kerül, de megússza.

Ott hagytuk el hősünket, hogy elindultak az elöntött Kisarban megkeresni és ha lehet megmenteni az elkallódott nagypapát. A községet a Szamos öntötte el, melynek gátja átszakadt Tunyogmatolcsnál, s így a falut – bár közvetlenül a Tisza partján fekszik – hátba támadta a víz és a hősies, jól szervezett védekezés sem tudta megmenteni.

A nagypapa a falu másik, a gáttal ellentétes végében veszett el. Az odavezető út, a csónakázás az utcákon szürreális élmény. A legérdekesebb, legmeghökkentőbb a csönd, a csönd ami tulajdonképpen ismeretlen az emberlakta helyeken. A csónak keltette zajok harsánynak tűntek pedig csak az alumínium csónaktestnek csapódó hullámok adtak hangot, meg néha a lökdöső rudak amatőr kezelői jól oldalba vágták a csónakot ami hatalmasakat döndült tőle. A csöndesen, elhagyottan álló házak között sokfelé lehetett túlélő állatokat látni. Ők – roppant racionálisan – nem kiáltoztak segítségért, csak úgy, a vakvilágban. A csirkék, akik nem tudtak úszni a fákon, vagy a háztetőkön gubbasztottak, és az egyik házból megugatta őket egy kutya az istálló tetejéről. A menekülőknek többnyire volt annyi ideje és esze, hogy az utolsó pillanatban elengedték azokat az állatokat, amelyeket nem tudtak magukkal vinni. A nagyobb értékű, könnyebben vezethető lovakat, teheneket magukkal fontosabbnak és célszerűbbnek gondolták megmenteni, ám a kisebb és nehezen kezelhető állatokat ott kellett hagyni. A legnagyobb bajban a disznók voltak, mert ezek nehezen kezelhetőek és túl nagyok ahhoz, hogy egyszerűen szállítani lehessen őket, így – azon kívül, hogy kinyitották az ól ajtaját – nem sokat tudtak tenni értük. Meglepően jól feltalálták azonban magukat. Jól úsznak és okosak is, hamar találtak maguknak száraz területet – sokan egyszerűen kiúsztak az árból – és megették a vízbe fulladt dögöket. A falutól úgy másfél kilométerre volt egy kisebb emelkedő, ami szigetet alkotott, L. néhány nap múlva egész kondát látott ott, vígan röfögve dagonyáztak a sárban – az ár elhozta nekik a malac-mennyországot. Az állatok csak akkor kiáltottak segítségért, mikor meglátták, hogy a csónakban emberek közelednek. Egyébként ugyanazzal a közönyösnek tűnő, néma belenyugvással fogadták sorsukat, amit L. később a kórházak súlyos betegein látott.

L. a csónak orrában ült a nagyapját elveszítő árvízkárosult mellett, aki az úton végig monoton hangon mentegette magát a nagyszülő elhagyásáért. Látszott rajta, hogy retteg attól, amit a házban talál majd és előre eldöntötte, hogy ő aztán nem akar felelős lenni érte. A szokatlan csend lassan belopta magát mindenki idegeibe, észrevétlenül és tulajdonképpen meghatározható ok nélkül, nőni kezdett a feszültség, ezért mindenki egyre többet röhögött ok nélkül és hangosabban kezdtek beszélni. Idétlen vicceket gyártottak és túl harsányan, ok nélkül nevettek rajtuk. Egyébként meg alig várták, hogy odaérjenek és végre történjen valami.

A ház udvarába könnyen be jutottak, a nagykapu nyitva volt, bár már csak a kapuoszlopok látszottak ki a vízből,, a csónakot pedig az ablak-kereszthez kötötték ki. A nyitott ablakon át be is láttak a házba ahol az tárult a szemük elé, hogy az öregúr igencsak csüggedt arckifejezéssel, egy, a konyhaasztalra állított széken ül, lábai már térdig a vízben. Bementek érte a körülbelül mellig érő áradatba és úgy ahogy volt, székestül kihozták. Nem féltek, mert addig még nem láttak házakat összedűlni, az csak másnap kezdődött, mikor a vályogból, vagy vert-fallal épített épületek alja teljesen elázott. Az ilyenek minden előzetes figyelmeztetés nélkül dűltek össze, az iszappá ázott falak egyszerűen kicsúsztak és a padlás meg a tető belezuhant a vízbe, hang már csak akkor hallatszott, mikor a házban lévőknek már későn volt. Ahogyan tellett-múlott az idő egyre több ilyen volt, és csak a tetejük állt már ki a vízből, miután a falaik már összeomlottak. Az így született szigeteket aztán a menekülő állatok foglalták el, felmásztak rá és ott várták a víz elvonulását. Az újabb építésű, téglából készültek csak akkor omlottak le, ha valamelyik oldalon megsüllyedt az alap és az épület egyszerűen kettétört, ezt azonban félelmetes recsegés-ropogás előzte meg, volt idő kimenekülni. Később ahogyan egyre jobban áztak a vízben álló falak egyre több otthon omlott össze és már mindenki tudta, jobb távol maradni a régi épületektől.

Az öregúr, aki addig egy szót sem szólt amíg a kihozták a házból, kint azonnal szidni kezdte a fiát. Természetesen mindketten teljesen másképpen emlékeztek a cserbenhagyáshoz vezető eseményekre, az öregúr szerint egyszerűen, szó nélkül, otthagyták, a fiú szerint ő nem akart jönni, pedig mondták neki. Hogy a vitának véget vessenek L. megkérdezte őket, hogy van-e valami, amit még ki kéne hozni a házból. „A kamrából a pálinka” – mondta az ifjabbik, az idősebb helyeslő bólogatásától kísérve – „a kamra ott nyílik hátul a konyhából” – adtak rögtön topológiai segítséget is. A kamrában a víz nem lepte el teljesen a polcokat, egy csomó befőtt és plafonra erősített rúdról lógó kolbászok is megmenekültek, ezeket ki is hordták a csónakba – ha már ott voltak – a pálinkát azonban elsőre nem találták meg, az a víz alatt volt. Így aztán Z. – az egyik harcostárs – többször is lemerült és tapogatás segítségével megtalálta a jókora demizsont, ami – gondos dugaszolásának köszönhetően – sértetlenül tartalmazta a helyi kisüsti szilvapálinkát, amit azonnal meg is kóstoltak. Alaposan. Így hát sokkal vidámabb hangulatban értek vissza a faluba vezető útból létesült félszigeten álló teherautóhoz. Mikor kipakoltak derült csak ki, hogy tulajdonképpen mennyi mindent sikerült kimenteni, a parton csinos kupac keletkezett a különböző holmikból. Ez felkeltette az arrafelé bámészkodók figyelmét. Hirtelen mindenkinek eszébe jutott valami, amit az árban felejtett és amit feltétlenül ki kellett hoznia. Körülvették L.-éket és kérték őket, hogy segítsenek.

A visszaindulásból megint nem lett semmi. Mivel az ő rocsójuk volt az egyetlen vízi jármű a környéken, elindultak menteni azzal, aki leghangosabban kért őket, hiszen sehogyan sem lehetett rangsort állítani a kérések között. És ez így ment két napon és éjszakán át. Mindenfélét hoztak ki a vízből, tehenet, frissen született kiskutyákat televíziót és takarékbetétkönyvet, ki mit hagyott ott. Felváltva aludtak néhány órát a teherautón és az elveszett energiát jórészt pálinkával pótolták, amit kulacsszámra kaptak a károsultaktól. Enni is adtak, de az kevésbé volt érdekes. A második naptól már csak nagyon óvatosan mertek bemenni a házakba, miután néhány összeomló ház majdnem agyonütötte valamelyiküket, előbb megpróbáltak meggyőződni a ház állapotáról, rudakkal döfködve a vízben álló falakat és ahol a rúd könnyen belement a falba azt dőlésveszélyesnek minősítették. Ezért rengeteg dolgot nem sikerült már megmenteni, mert az önként vállalkozó helybelieknek sem engedték meg a mentést. Meghökkentő volt, ahogyan az emberek szó nélkül engedelmeskedtek a botcsinálta vezetőknek. Senki nem jogosította fel őket, hogy bármit megtiltsanak, vagy egyáltalán kötelezőnek mondjanak ki, de az egyenruha, meg az, hogy úgy tűnt, nekik van elképzelésük arról, hogy mit kell csinálni, elég volt ahhoz, hogy hallgassanak rájuk, mi több, egymást intették engedelmességre.

A második napon mikor éppen visszaérkeztek egy szállítmánnyal valami nagyfejű érkezett állami Volgával és – rendes kommunista funkcionáriusként – elvegyült a tömeggel amelyik várta őket a következő fuvar reményében. Miután az egybegyűltek dicsérték L.-éket, meleg funkcionáriusi kézfogásban részesítette őket és megkérdezte, hogy melyik alakulatból valók és hogy mire lenne szükségük. Be is mutatkozott, a nevét azonban senki nem értette így a későbbiekben csak mint Izéelvtárs beszéltek róla. „Csónakokra, mert nem győzzük eggyel.” – mondták neki, ezen igencsak meglepődött és a kíséretéhez fordult „Jani vannak valahol csónakok?” – kérdezte Izéelvtárs a mellette álló, elgyötört külsejű, vízügyesnek tűnő embertől – „Ott vannak a gátőrháznál” – mutatott a mintegy kétszáz méterre lévő épületre a gát oldalában. És valóban a ház udvarában lévő színben ott volt vagy egy tucatnyi ladik szépen polcokra felrakva, ahogyan kell. Néhány ugyan elsőre elsüllyedt belőlük, mert túlságosan kiszáradtak, ám a többségük működöt, még evezők is voltak hozzájuk. Nem is mertek belegondolni, mennyi mindent megmenthettek volna az első napon, ha valaki tud ezekről a csónakokról. Mindenesetre minden csónakhoz beosztottak egy katonát, hogy fenntartsa a rendet – mert azért az ember a bajban is olyan, hogy a létfontosságú értékek után már a kukoricát akarta kihordatni a góréból, nem törődve azzal, hogy a másiknak mije maradt a vízben.

Harmadnapra egy vízügyes különítmény érkezett és néhány rendőr is, akik átvették mentés feladatait, L.-ék tehát visszamentek a főhadiszállásra, ahol is azzal a hírrel fogadták őket, hogy mivel eltűntek katonaszökevénnyé nyilvánították őket és emiatt egyenesen a tornaterem szertárából – külön az ő kedvükért – kialakított fogdába kísérték őket. Az árvíz területén statárium volt érvényben, ami azt jelentette, hogy mindenben a néhány óra alatt összehívott statáriális bíróság döntött, méghozzá igen keményen.

A szertárban fülledtség volt, nem volt csak egy kisebb felső szellőző ablak; valamint irtóztató tornacipő-szag. Ott gubbasztottak a hosszú tornapadokon és különböző történetekkel szórakoztatták egymást, melyek a „futkosó”¹ gyönyöreiről szóltak. A futkosóról és az időnek előtte derékba tört életről alkotott komor gondolatok között csak vánszorogtak, mikor jöttek értük, hogy menjenek az ezredparancsnokhoz kihallgatásra. Ez – még statáriumon kívül is – ritkán jelentett jót. Felmentek az igazgatói irodába – ott rendezték be az ezredparancsnokságot – és a legnagyobb megdöbbenésükre a falunál látott nagyfejű Izéelvtárs ült az ezredparancsnok mellett és – az üres poharakból ítélve – a legnagyobb testvéri egyetértésben. Izéelvtárs felpattant és újfent funkcionáriusi kézfogásban részesítette őket, majd formás laudációt vágott ki hősies megtartásukról, eközben sűrű konyak szagot árasztott. Ezután az ezredparancsnok is gratulált nekik és megígérte, hogy valamiféle érdemrendre felterjeszti őket hősies helytállásukért – így nevezte: hősies helytállás. Egészen meghatódtak tetteik hősiességétől és remélték, hogy ezek után nem küldik őket a futkosóra.

Később, az ezredírnok elmesélte, hogy Izéelvtárs – aki, mint kiderült – megyei párttitkár volt, hivatalos látogatásra érkezett az ezredhez és poharazás közben mesélte el, hogy minő hősies cselekedettel találkozott az ezred katonáitól, akik egyesegyedül mentettek Kisarban. Ennél a pontnál valakinek eszébe jutott, hogy az említett hősök éppen a fogdában várják a hadbíróság ítéletét, így gyors haditanács után úgy döntöttek, hogy lecsukás helyett kitüntetik őket, nem az igazságosság nevében, hanem mert lehetetlen volt ellentmondani egy olyan magas beosztású elvtársnak, mint Izéelvtárs.

Micsoda véletlenek irányítják a dolgokat – gondolta L. filozofikusan mikor meghallotta a történetet – ha Izéelvtárs később jön, vagy a poharazás egy későbbi pillanatában, mikor már senkinek semmi sem jut eszébe, veti fel a hősök esetét, akkor most a futin ábrándozhatnék a széttört életemen. Futólépésben természetese.