Folytatjuk L. történetét a rendszerváltozás környékén, azokkal a kalandokkal melyek '89 hősies évében estek

A mellékelt kép az akkori események, mezőgazdaságot érintő, következményeit illusztrálja.

'89-ben nem csak a Kisgazdák bontottak zászlót Sz.-ben, hanem megalakult az SZDSZ helyi szervezete is.¹ A nagy jelentőségű eseményre E. doktor – a falu másik körorvosa – zöld inda-mintás mettlachival borított padlójú konyhájában került sor. A megalakuló szervezetbe azonnal belépett E. doktor egész családja és ezzel egy időben létszámstopot is hirdettek. Ezért azután a helyi szervezet tagjai, a későbbiekben, kizárólag a doktor nyilván felettébb liberális családjából kerültek ki. Így lett az ominózus konyhai mettlachiból a sajátosan családias Sz.-i liberalizmus talpköve. L. többször is járt ebben a szentélyben, E. doktor ugyanis vonzódott a filozófiai témákhoz és időnként meghívta egy kis beszélgetésre, amit valamelyik hálás páciens pálinkájával dobtak fel. Egy ilyen, későbbi beszélgetés során E. bevallotta, hogy a magyar politikai életből egyedül Torgyán József szimpatikus neki. Az helyi SZDSZ efféle exkluzivitásának a levét M. itta meg, aki a helyi középiskolában tanított oroszt és irodalmat és ettől nem teljesen függetlenül, mindenáron liberális akart lenni. E. doktorék azonban nem engedték be – talán ha férjhez ment volna valamelyik E.-hez... Nem tette, így a megyeszékhelyen kellett részt vennie a politikai életben.

L.-nek voltak ugyan „pesti” kapcsolatai, sokakat ismert az MDF vezérkarából is, ám valójában többnyire csak híresztelések és ál-információk jutottak el hozzá és nem csak hozzá, a többi helyi MDF szervezethez is. A politikát Pesten csinálták. '89 tavaszán például megkérdezték ugyan, hogy akarnak-e párttá alakulni – „nem vagyunk népi táncosok, legyünk párt!” mondta egy vidám községi szervezeti elnök – ám az is el volt már döntve, mielőtt megkérdezték volna. A helyi politikai élet langyosan folydogált. Az MDF-nek itt vagy 15 tagja volt – a fénykorában. Később sokan elmaradtak, ami érthető is, hiszen a pártélet többnyire üres szócséplésből állt, az összejövetelek a jövő latolgatásával teltek el és miután mindenki vagy tízszer elmondta a maga bolondériáját, többnyire unalomba fulladtak. A beszélgetéseket amúgy is valamiféle óvatosság jellemezte, nyilvánvaló volt, hogy mint afféle „ellenzéki” csoportot megfigyeli őket. Dívott a kettős értelmű beszéd, ahol csak a szavak közé rejtve lehetett a mondandót kivenni. Ennek nagy múltja volt, hiszen vagy negyven évig csak így lehetett beszélni. A rutin az új helyzetre is alkalmazható volt.

L. szorgosan eljárt mindenféle országos MDF-s összejövetelekre. Ezek roppant tanulságosak voltak, a magyar társadalom szociológiai összetételét tekintve. Furcsa új szokások és szertartások honosodtak meg, például nagy tisztelet kezdte övezni az öregeket, akik a háború előtt voltak valakik és utána a perifériára kerültek. A bölcsesség forrásaként tekintettek rájuk, pedig – tisztelet a kivételnek – meglehetősen közepes képességű öregurak voltak, minden különösebb elmeél nélkül, hacsak a túlélés képességét nem soroljuk ide. Sértettek is voltak persze és roppantul élvezték a frissen rájuk irányuló fegyelmet.

L.-nek sok kapcsolat volt a megyei Kisgazda Párttal, látta és tudta hogyan mennek ott a dolgok. Szakmai okokból személyesen is ismerte a párt néhány nagyágyúját, első sorban a baranyaiakat, V.-t és N.-t; az országgyűlés későbbi elnökével Gy.-vel – aki szintén agrármérnökként dolgozott – szakmai kapcsolata volt, Gyimóthy tőle vásárolta a tenyészállatokat. A legismertebb figura, N. – akiből később agrárminiszter lett – hányatott pályát futott be, végül, nyugdíjazása előtt, háztáji agronómusként dolgozott. Ez afféle „ha már hasznot nem hoz legalább ne ártson” munka volt, e munkakörben a fő feladat a háztájiban hizlalt állatok súlyának megbecsülése és a háztáji kertek kimérése volt; roppant felelősségteljes és nagy intellektust igénylő feladatok. Kitűnő előképzés ez egy leendő miniszter számára. Meg is lepte a minisztérium bürokratáit, mikor a bemutatkozó beszédében azt találta mondani nekik: „Aki nem teszi a dolgát, azt a tökénél fogva szögezem az íróasztalához!” A szerencsétlen csinovnyikok, akik életükben nem láttak működésben mezőgazdaságot és az e működéshez szükséges stílust, kisgazdát meg még kevésbé, csak bámultak.

'89. nyarán valahol a Balaton déli partján volt egy MDF összejövetel, már a program kidolgozása érdekében. Ez a „program kidolgozás” egy meglehetősen rejtélyes dolog volt. L. több ilyen összejövetelen részt vett és sehogyan sem értette, hogyan lehet ebből program? Ezek ugyanis kivétel nélkül parttalan vitákba torkollottak ahol – többnyire ugyanazok az emberek – elmondták a kedvenc vesszőparipáikat. Erről jegyzőkönyv is készült, ám hogy ez hogyan és mennyiben segítette a program alkotást az rejtély. Különben sem volt tudható, hogy kik készítik ezt a programot és hogyan. Ez az összejövetel kivételesen egy újonnan felújított művelődési házban történt, ami már-már meglepő volt mert vidéken egyébként – nem ismert okokból – mindig a leglepukkantabb helyeken rendezték őket, talán, hogy a résztvevők átérezzék az ország helyzetét. Itt viszont minden felújított volt, az álmennyezeten repülő csészealjakra emlékeztető, zümmögő neon-lámpák és a langyos tavaszi idő ellenére jócskán befűtöttek. Mindenkiről szakadt a víz és ha lehet még ingerültebbek voltak, mint lenni szoktak. Ekkoriban már elkezdődött az a folyamat, amely a szervezetszociológiai katasztrófához vezetett és az MDF-et először törpepárttá, majd megszűntté tette. Érezhetően nőtt a különbség a tagság akarata és a vezetés tényleges politikája között és ez időnként kirobbanó feszültségeket okozott.

A gyűlés a szokásos forgatókönyv szerint zajlott, a vezetőség nevében F. – aki később kisebbségi jogvédőként lelete meg élete célját – üdvözölte az egybegyűlteket és tájékoztatott a háromoldalú tárgyalások aktuális állásáról. Az egész beszámolót, amint magukat tárgyalásokat is, belengte a semmitmondás unalma. Az egész, teljesen nyilvánvalóan, az MSZMP forgatókönyve szerint alakult, miután rávették a beszari ellenzéket, hogy a fogadja el az átmenet békés forgatókönyvét és tekintsen el az utcai nyomásgyakorlástól. Misem lett volna könnyebb az akkori a hangulatban, mint százezres tüntetéseket szervezni és gyorsan kikényszeríteni az MSZMP feloszlatását és megbélyegzését. Nem tudták volna rávenni a fegyveres erőszakszervezeteket, hogy közbe avatkozzanak, vagy ha mégis, annál rosszabb lett volna számukra. Ezzel szemben az összegyűltek nekiláttak annak a kétségbeejtő jogászkodásnak, törvényalkotásnak, melynek beépített kiskapuin az elvtársak tömegesen menekültek a kapitalizmusba. A rendszerváltozás így nem csak békésre, hanem sokkal inkább bürokratikusra sikerült; megőrizve a közigazgatás és az államapparátus alapvető intézményeit – az ott szolgáló régi csinovnyikokkal együtt – akik gyűlöltek mindenféle változást és ott tettek keresztbe, ahol tudtak. Ami ennél is súlyosabb következmény volt, hogy megerősödött az emberek között a változatlanság érzése. Ők ugyanis – joggal – nem intézményeket és törvényeket látnak, hanem embereket és hiába festik át a homlokzatot, ha mögötte ugyanazok ülnek – nem történik semmi.

Ezek után a szokásos felszólalók elmondták a szokásos felszólalásaikat, most azonban valami váratlan is történt. Felállt egy középkorú, tök kopasz ember, aki láthatóan némileg ittas volt és üvöltve lehazaárulózta az emelvényen ülőket, vagy az egész termet, nem lehetett eldönteni. L.-nek ott és akkor – először, de nem utoljára – politikai identitás-problémája támadt: egyetértett az üvöltöző honfitársával, de mégsem. Át kellett gondolnia azt a problémát, hogy a radikalizmussal egyetért ugyan, a radikális emberektől viszont, mint ez is itt, hideglelést kap. Márpedig radikális politikát folytatni radikálisok nélkül eléggé nehéz.

Már ez idő tájt is észlelhető volt valamiféle rejtett feszültség az MDF és az SZDSZ között. Sokan voltak azon az állásponton, hogy ezeket félre kell tenni, a közös ellenség, a rendszer elleni harc fontosabb. Ez ellen szólt viszont, hogy a rendszer gyakorlatilag nem tanúsított ellenállást, ezért nem volt tere valamiféle, ellentéteket félretevő bajtársiasságnak. Másik nézet szerint a kommunistákon már túl voltunk és a pártok közötti verseny logikája szerint kellett viszonyulni a konkurens pártokhoz. A monori erdei és a lakiteleki találkozók óta éledezett a rég halottnak hitt népies – urbánus vita is, illetve az a társadalmat már akkor átszelő törésvonal, amelyik e vita felmelegítésében találta meg akkor a kifejeződését.

Utólag visszagondolva, a rendszernek ez a tulajdonképpen ellenállásmentes kapitulációja fegyelmeztető jel volt. Azt sugallta, hogy az ellenségnek terve van, már nem a láthatóan elvszett csata foglalkoztatja, hanem újabb hadjáratra készül. És valóban. Ez idő tájt már folytak az un. „spontán” privatizáció előkészületei. Ez idő tájt az volt a divat, hogy a működő cégeket adták el külföldieknek. Ebben mindenütt a menedzsment volt a ludas. Olcsón adták – hiszen nem volt az övék – a feltétel csak az volt, hogy ők, a vezetők, maradhassanak. A holdingszerűen működő sok telephelyes vállaltoknál volt ez különösen ügyes megoldás. A működő telephelyeket, a gépekkel és a munkásokkal – igen velük együtt – külföldi vevőknek eladták és a végén maradt a vállalati központ a titkárnőkkel és írógépekkel – na meg a sok milliós, senki által vissza nem fizetett bankhitellel, amit aztán az Antall-kormány ideje alatt, bank-konszolidációként, mi mindannyian kifizettünk.

Az adott körülmények között L. bukása a politikai életben nem történt váratlanul. '89 nyarán egyre nyilvánvalóbbá vált számára, hogy nem úgy alakulnak dolgok, ahogyan ő elképzelte. Ami a „nagy” politikát illeti egyre biztosabb lett, hogy elmarad a radikális rendszerváltás, nem lesznek felelősségre vonások. Amikor a felelősségre vonás felmerült egyáltalán nem valamiféle országos politikára gondolt, hanem a közvetlen környezetére. Azokra az emberekre, akikkel mindennap kénytelen volt találkozni és együtt dolgozni. A Tsz-elnökre, akit az előző elnök-választások a pártbizottság jelöltjeként választottak meg egyhangúlag. Illetve nem teljesen egyhangúan, mert volt egy ellenszavazat, amit L. adott le, valamint egy tartózkodás. Ezt L. cimborája, M. követte el és mikor megkérdezte tőle, hogy miért tette azt válaszolta: „Hogy demokratikusabb legyen.”

****

Nem állom meg, hogy el ne meséljem hogyan is esett egy ilyen választás. Nos, az úgy volt, hogy mindenkit betereltek az iskola tornatermébe, miközben a nép látta, hogy jókora üstökben készül valami lakoma, továbbá sörök is sorakoztak zöld ládákban, tetemes mennyiségben. Az ünnepi közgyűlés – ami egyben a választás is volt – hosszú volt és unalmas. Felolvastak temérdek számot, és az előkészített elnöki beszámolót. Ezt az elnöki beszámolót már jól ismerte mindenki, hiszen minden évben ugyanaz volt, csak most el is köszönt a maradóktól. Nyugdíjba ment. A gyűlésen beszédet mondott G. – a járási párttitkár – is; ő később szocialista országgyűlési képviselő, majd agrárminiszter lett. Azt mondta, némiképpen indignálódva, hogy új időknek új szelei fújnak, de ő nem biztos benne, hogy a régi az rossz volt. Ebben valószínűleg teljesen igaza is volt, hiszen neki biztosan nem volt rossz.

Ezután kezdődött a választás. Bemutatták a jelöltet a mindenki által utált buta de agresszív, szoknyapecér és krónikus feljelentgető T.-t, mint akit a jelölőbizottság ajánl. Ekkor már dél is elmúlt és az egybegyűltek gondolatait az ebéd és a sör töltötte ki, tűkön ültek alig várva, hogy hozzájussanak a demokráciában való részvételük megszolgált jutalmához. Ekkor kezdődött a demokratikus szertartás. Fel kellett venni a szavazólapot egy asztalnál, majd egy folyosón lévő urnába bedobni a szavazatot. A lapra elvileg bárkinek a nevét fel lehetett írni, ehhez azonban be kellett menni a szavazófülkébe. A szabályok szerint ugyanis aki semmit sem írt a lapra, az a jelölőbizottság jelöltjére szavazott. Az urna a nevezetes folyosó egyik oldalán állt, vele szemben a demokrácia szentélye: a két szavazófülke. Közöttük kellett elhaladni. Az urna mellett álltak T. – a jelölt – emberei. Nyilvánvaló volt a helyzet: aki bemegy a fülkébe az T. ellen szavaz. A nép pedig végigrohant a folyosón, bedobta a lapot és nagy lendülettel távozott a pörkölt meg a sör irányába. Aki bement a fülkébe azt megjegyezték. Egyedül, a közel 600 jelenlévő közül, L. és barátja M. mentek be. Ennek meg is lett a böjtje később. Talán ez volt az a pillanat, mikor L. végleg elveszítette hitét a demokráciába.

****

L. ma sem tudja pontosan, hogy miként kellett volna az ilyen dolgokat megtorolni, ám mindenképpen úgy érezte, hogy ezek mellett nem lehetne elmenni „csak úgy”. Persze, ennek ellenére, elmentek ennél sokkal súlyosabb dolgok mellett is. Hogy hogyan azt a következő részben meséljük el.