Miután a nagy történet befejeződött, a későbbiekben kisebb nagyobb nem összefüggő történeteket mesélünk el L. életéből.
ezek egyike az alábbi. mely L. lovaglócsizmájának történetét meséli, amelyik hasonló volt a képen láthatóhoz, bár annál sokkal jobb.
Harmadikos gimnazista korára L.-nek sikerült a nyári munkák jövedelméből annyi pénzt félretennie, hogy végre módja lett egy igazi lovaglócsizmát csináltatni magának. Eddig is volt csizmája, egy jó minőségű tucattermék, puhaszárú parasztcsizma, amelyik kitűnő szolgálatot tette a mindennapokban, ám nem volt igazi a lovagláshoz. Az igazi lovaglócsizma „magaskérgű” - gyalogolni nemigen jó benne – viszont van rajta hely a sarkantyúnak. L. a versenyeken sokakon látott ilyet és mindig vágyott rá, hogy neki legyen egy. Az előző években már vett nyerget és kantárt magának – azok már a saját igényei szerint valóak voltak – már csak a csizma hiányzott a felszerelésből. Mint minden hasonló kérdésben ezúttal is M.-hez az edzőjéhez fordult, aki kimeríthetetlen tárháza volt a lovakkal és a lovaglással kapcsolatos tudásnak. – „Rendben van mondta M., utána nézek és keresek valakit magának” – mindenkit magázott, nem csak L.-t, hanem a tizenéves lovászfiúkat is – „és szólok, hogy mit találtam. Tudja nagyon régen nem volt szükségem lovaglócsizmára.” – Mikor M. hazatért a hadifogságból több beadványt is írt, hogy engedjék valamiféle lovakkal kapcsolatos állásba, de a fensőbbség – Horthy-fasiszta katonatiszti múltja miatt ezt nem engedte. Hogy miért nem az tulajdonképpen rejtély volt, attól talán még ezek sem tartottak, hogy a lovakat fasizálja, valószínűbb volt, hogy csak élvezték, hogy megtagadhatják tőle. Raktáros volt – mint Hamvas Béla – a Zöldségtermesztési Kutatóintézetnél, és a háború óta nem nagyon járt lovak közelébe, hogy ne szakítsa fel a sebeket; a mentorkodást – mert sokkal több volt ez edzőségnél – L. nagyapjára tekintettel vállalta, akivel katonatársak voltak az első háborúban. A következő edzések valamelyikén örömhírrel állított be. Megtudta, hogy Pesten még működik egy bizonyos Farkas nevű suszter, aki már a háború előtt is a legjobb csizmákat készítette. – „Hozzá kell menni, ha igazán jót akar magának. Rokonai élnek külföldön és igazi francia csikóbőrből dolgozik” – A „francia csikóbőrt” olyan áhítattal említette, hogy L. – bár még életében nem látott francia vagy bármilyen csikóbőrt – meg volt győződve róla, hogy valami egészen különleges anyagról van szó.
Vonattal utaztak Pestre – M. valami pesti ismerősén, barátján keresztül időpontot egyeztetett – egy tavaszi esős napon, iskola szünetben. A vonat, bár „gyors”-nak hívták, majd két óra alatt tette meg a 80 kilométernyi utat. A vonaton zötykölődve M. történeteket mesélt L.-nek, melyek a háborúban és a hadifogságban estek meg vele. Köztük azt is, hogy a hadifogságba vivő vonatuk megállt Kijevben a pályaudvaron és kiengedték inni őket, meg kiüríteni a vödröket, amik a WC-t pótolták. Ekkor a szomszéd sínen álló vonatból lovak dobogása, prüszkölése hallatszott a huszárokat természetesen odavitte a kíváncsiság, belestek a vagonokba és így találkoztak a németek által elhajtott bábolnai ménessel, úgy látszik – mondta M. - ezek a hülye németek rossz irányba indultak el.
Csöpögő esőben értek Pestre és sokat villamosoztak mire elértek a céljukhoz. A Farkas suszter laboratóriuma valahol a zsidónegyedben volt egy szűk utcában az alagsorban. Velük egy időben ért az ajtóhoz egy köpcös férfiú is, aki egy állami rendszámú Volgából szállt ki, amelyik pár méterrel följebb állt meg és a vezetője – nyilván a sofőr – benne is maradt. A köpcös felnézett és meglátta M.-et, megmerevedett és furcsán, mintegy vonakodva, kicsit meghajtotta magát, a sarkait meg egymáshoz igazította, épen-hogy össze nem csapta. – „Ööö jó napot...” – mondta furcsán befejezetlenül a Miska nevű, mintha még mondani akart volna valamit, csal lenyelte. M. barátságosan nézett rá – „Jó napot Miska” – mondta és kezet nyújtott neki. Miska udvariasan intett és újabb apró merev meghajlással előreengedte M.-et az ajtóban. A Miska név juttatta L. eszébe, hogy kivel állnak szembe: az Országos Lótenyésztési Felügyelőség nagy hatalmú és rettegett urával V.-vel. A műhely mélyen az utcaszint alatt volt, sötét és meglehetősen büdös lyuknak bizonyult. Bőrök, csiriz és – igen – átható húgyszag lengte be. Ennek eredetére fény derült, mert L. a saját szemével látta, hogy a suszter a falikútba vizel. A Farkas nevű suszter nagyon alacsony csúf, elállófülű zsidó ember volt kirívóan rossz modorral, ami igencsak szokatlan volt a kisiparosok között. Például nem nagyon köszönt vissza, mikor a belépők köszöntötték. – „Kinek lesz csizma?” – állt fel a suszter-székről ahol egy csizmán bütykölt éppen valamit. L. -s V. egyszerre léptek előre –„Nekem” – „Akkor kettő” – morogta az orra alá – „Vegyék le a cipőjüket” – és egy darab zsírkrétát vett elő a zsebéből. Mindenféle méréseket eszközölt a lábukon és egy darab kartonpapírra körbe is rajzolta a lábukat, mint L. anyja tette mikor cipőt venni ment L.–nek. A papírokra gondosan ráírta a kuncsaft méreteit és nevét is. Megállapodtak, hogy három hét múlva lehet jönni felpróbálni a csizmát, ha jó mindjárt vihetik is. Előleget fizettek és az audienciának ezzel vége is volt. Az ajtóban elköszöntek egymástól, V. beült a várakozó autóba – előtte felajánlotta, hogy elviszik őket a pályaudvarra – de M. elhárított mondván így is sok idejük van a vonatig, csapnak egy kis városnézést.
A vonaton L. megkérdezte: – „Zoli bácsi maga ismerte ezt az embert? Mert nagyon úgy tűnt.” – „Hogyne ismerném a Miska gyereket, tisztiszolgám volt két évig Dabason a tényleges katonaideje alatt, aztán tisztes iskolára ajánlottam és méneskari altiszt lett belőle. A háború alatt ő kérte magát a zászlóaljamba, nálam szolgált a háború végéig, azóta nem találkoztam vele. Egyébként ő volt az, akinek levelet írtam, hogy engedjenek lovakkal foglalkozni, állami méneshez akartam menni, valamikor 51-ben vagy 52-ben. Azt írta vissza, hogy nem áll módjában – kikupálódott erősen.” – mondta és elmosolyodott.
V.-vel a csizma-próbálás napján találkoztak újra. L. csizmája nagyszerűen sikerült, kicsit talán nagy volt, de a suszter – mit suszter, csizmadia – kijelentette, hogy – „Maga még fiatal ember, nőni fog a lába” – mindezt a szaktekintélyek ellentmondást nem tűrő hangsúlyával tette, úgyhogy nem vitatkoztak, kifizették és a mester – nagylelkűségi rohamában – megajándékozta őket a egy doboz csizma-ápoló krémmel és egy kartondobozzal, hogy abban vigyék el. A göngyöleg eredetileg nem volt az árban. Miközben ezek zajlottak V. is próbálgatta a csizmáját, felállt és járkált is benne, de savanyú arca mutatta, hogy nemigen tetszik neki. Miközben L.-ék elköszöntek és indultak kifelé a műhelyből valóságos panaszáradatot zúdított a mesterre, hogy hol szorít, tör az új lábbeli. L.-ék még az ajtóban hallották a szakértői magyarázat első felét : – „Tudja ilyen bütykös lábú parasztra nagyon nehéz csizmát csinálni ….” – kezdte a magyarázatot a csizmakészítő.
