Történetünket L. gyermekkorával folytatjuk, azokkal a dolgokkal és emberekkel akik meghatározták L. későbbi gondolkodását és ezáltal sorsát is.

L. szülei Budapesten ismerkedtek meg, ahová mindketten egyetemre jártak. Apja a jogi egyetemre, édesanyja a Közgazdaságira. Apját valamikor 49-ben egy tisztogatás során mint nemkívánatos elemet kicsapták, már minden vizsgája készen volt, csak az államvizsga hiányzott a jogi doktori címhez, ezt azonban sohasem szerezhette meg. Anyja – szolidaritásból és szerelemből – szintén otthagyta az egyetemet és összeházasodtak. Vidékre költöztek, ahol apja egy darabig a Kisgazdapárt megyei titkára volt – amíg volt Kisgazdapárt – majd egy szövetkezetnél helyezkedett el mint könyvelő. Édesanyja ugyan ezt tette, ő is egy állami vállalt könyvelésén dolgozott. Ebben a vidéki kisvárosban született L., majd egy évre rá a húga is. Szüleinek házassága megromlott, a forradalom előtti évben el is váltak és hogy gyerekeket, akik még nagyon kicsik voltak, megkíméljék a válással járó hercehurcától elküldték őket édesanyja szüleihez. L. itt nőtt fel a tanyasi iskolában.

A forradalom – természetesen – nem hagyta érintetlenül a családot. L. apja – többed magával – újjá alakította a Kisgazdapártot és valamiféle statáriális bíróságot hoztak létre, amelyik a helyi ÁVH néhány közismert hóhérát a legkegyetlenebbek közül annak rendje és módja szerint halálra is ítélte. Az ítéleteket egy közeli kőbányában rapid módon végre is hajtották. Az ítéletet és a kivégzést is jegyzőkönyvekbe foglalták, melyeken ott díszelgett L. apjának az aláírása ¹. Az oroszok közeledéséről és a fegyveres ellenállás elbukásáról a budapesti pártközpont értesítette L. apját és teherautót küldtek érte, amellyel – a városban tanuló öccsével együtt – Ausztriába menekült. Itt viszonylag rövid időt töltött és innen Ausztráliába emigrált. Hogy ezt milyen jól tette azt mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy idehaza egy kirakat-perben távollétében halálra ítélték és itthon maradt társai közül többeket ki is végeztek. Ausztráliában élt élete végéig, L. soha többet nem láthatta. A halálraítélteknek nem járt amnesztia, először kegyelmet kellett volna kérnie, hogy ítéletét életfogytiglanra változtassák és csak azután kaphatott volna amnesztiát és látogathatott volna haza. Kegyelmet „ezektől” - mint írta – természetesen sohasem kért. A hetvenes években halt meg tüdőrákban a betegség tényét – angolszász szokás szerint – a hátralévő becsült életidővel együtt elmondták neki. Ekkor meghívta L.-t és a húgát is magához, megtette az ehhez szükséges bonyolult lépéseket, azonban L. hiába kért útlevelet, azt megtagadták tőle egy rövid, ám velős levélben: „kiutazása közérdeket sért – olvashatatlan aláírás”. Az Ausztráliában van eltemetve és ugyanitt a helyi magyar közösség – melynek haláláig egyik vezetője volt – szobrot is emelt neki. Új hazájában megházasodott, de gyermeke nem született, így – miután apja volt a legidősebb fiúgyermek – L. örökölte a kutyabőrt és a címert, melyet a család el is juttatott neki, ahogyan illik.

A forradalom után L. édesanyja visszaköltözött a szüleihez a tanyasi iskolába és tanítónői munkát vállalt. Sohasem ment újra férjhez és L. apjáról oly mély gyűlölettel tudott beszélni, amelyre csak az igaz, örök szerelem tesz képessé valakit. L. családjának anyai ága a kitérő után újra egyesült a nagyapa keménykezű irányításával, ám a nagymama minden megbocsátó szeretetének szárnyai alatt. A nagymama nagy háztartást vitt, oldalán Kati nénivel – aki főállásban az iskolát takarította mellékállásban pedig a környék legnagyobb pletykafészke volt – olyan gasztronómiai bravúrokra voltak képesek mint a hízott kappan, vagy a dióval tömött pulyka. A kákabélű városi rokonság sereglett is a tanyasi iskolába, volt hogy tizenöten ülték körül az ünnepi asztalt. Kati néni a szomszédos tanyán lakott férjével, aki azelőtt csendőr őrmester volt, így nem kellett belépnie a Tsz-be – talán ha jelentkezik sem veszik fel – ezért maszek fuvaros lett Csillag nevű lovával, akivel szép lassan együtt öregedtek. Csillag volt az első ló akinek hátára L.-t felültették és ezzel hosszú időre meg is határozták a sorsát. L. – bizonyos értelemben – magányos gyerek volt. A tanyán nem voltak társak az iskolaidőn kívül, mert iskola után mindenki hazament jó messzire, ahol lakott és L. egyedül maradt. Korán megtanult olvasni még jóval az iskoláskor előtt, nagyapja szenvedélyes keresztrejtvényfejtő volt, ezért járt nekik a „Füles” című rejtvényújság. Ebben képregények is voltak, így került L. kezébe Verne Gyula örökbecsű műve a Sándor Mátyás. L. képzeletét megragadták a rajzok és felolvastatta magának a nagyanyjával és mint afféle gyerek nem egyszer, hanem sokszor. Nagyanyja ujjával követte a sorokat – rosszul látott, de sohasem hordott szemüveget – és egyszer csak azt vette észre, hogy L. kijavítja, ha félreolvasta ami oda volt írva, így jöttek rá, hogy a kölyök megtanult olvasni. Ettől kezdve falta a könyveket. Ennek mindenki örült, mert az amúgy pokolian rossz gyerek legalább addig nem csinált semmi rosszat, amíg olvasott. Olvasni ekkoriban csak nappal lehetett, nem volt bevezetve még a villany és a kis szobában, ahol L. aludt a vastag dunyhával megvetett ágyban ( itt télen sem fűtöttek) nem bíztak rá petróleumlámpát. Elalvás előtt a sötétben ezért történeteket talált ki, olyanokat, melyeknek ő volt a főhőse és melyekben megestek vele mindazon kalandok, melyeket a könyveiben olvasott napközben. Később, mikor bevezették a villanyt a takaró alá behurcolt egy alacsony asztalkát – hogy a fény ne látsszon ki – és az így kialakuló kunyhóban olvashatott hajnalig. Nagyszerű dolog volt, csak időnként el kellett oltani a lámpát és szellőztetni, mert az egy szál égő is irdatlanul befűtött a takaró alatt. A nyarak azonban unalmasak voltak. Messze elkóborolt a végtelen kukoricatáblák között kanyargó poros földutakon, csak arra kellett vigyáznia, hogy vacsorára – sötétedés előtt – hazaérjen, ez nem mindig sikerült ilyenkor komoly fenekelés következett.

Egy ilyen kalandozás során jutott el a Tsz által fenntartott lovasiskolába. A „lovasiskola” meglehetősen nagyzoló név, tulajdonképpen egy állami mén-állomás volt és mellette a Tsz lóistállója. A mén-állomás vezetője – Józsi bácsi – huszár altisztként szeretett bele a lovakba és a lovaglásba. A saját szakállára tanítgatni kezdte a lovászfiúkat, ez praktikus volt, mert a méneket mozgatni kellett. Később lett igazi lovasiskola, mikor már a városból jártak ki lovagolni tanulni és indultak a területi, meg országos versenyeken. L. talán nyolc éves volt, mikor először járt ott és attól kezdve mikor csak tehette ott volt. Hamar megkedveltette magát az ottaniakkal, ez persze tekintettel nagyapjára nem volt nehéz, minden munkát a lovak körül szívesen elvégzett, ha cserébe lovagolni tanították. Józsi bácsinak ugyan meglehetősen huszáros elképzelései voltak a lovaglásoktatásról, az iskolakörön a hosszú lovarda-ostor még véletlenül sem találta el a lovat, hanem annál inkább a rajta ülő ülepét, ha nem megfelelően ült a nyeregben. L. ezt sem bánta, szinte eksztatikus örömmel töltötte el a hatalmas állatok irányítása az egyes fogások megtanulása és kipróbálása. A dolog akkor fordult komolyra, mikor egyszer a nagyapja is eljött megnézni hogyan lovagol és mi is az, amiért a gyerek ennyire lelkesedik. Kisétált a gyakorlópályára – Józsi bácsi szabályosan összeütötte a bokáját miközben kezet fogtak – elgondolkodva nézte az örömtől ragyogó L.-t, majd szótlanul elment. Két nap múlva jött el újra, oldalán egy magas, vékony, hozzá hasonló korú – L. öregembernek látta – elegánsan öltözött úrral.

Talán emlékszik nyájas olvasó M.-re, a hadapródra, aki ki akarta hívni párbajra Linder Bélát, nos ő volt az. Időközben a két háború között huszártisztként lovaglótanári diplomát szerzett, tagja volt a berlini olimpia magyar lovas válogatottjának, huszár őrnagyként fejezte be a háborút és esett fogságba. Bár hazatérte után megfogadta, hogy nem fog többé lovakkal, lovaglással foglalkozni – raktáros volt – L. nagyapjára, régi bajtársára tekintettel elvállalta az edzősködést L. mellett.² Irányításával L. egészen jó eredményeket ért el és mire befejezte a gimnáziumot még válogatott kerettag is lett. Így cseperedett fel L. az olvasás és a lovak bűvöletében egy nagyon bölcs és nagyon egyenes ember segítségével, aki megtanította, hogy vigyázzon a szájára és a tartására valamint arra, hogy mindennek következménye van ezért jobb előbb gondolkodni, mint cselekedni. Tőle és – bármi furcsa – a lovaktól tanulta meg egy életre, hogy vannak dolgok, melyeket nem lehet a könyvekből megtanulni, csak egy avatott mentorral együtt töltött idő és a sok gyakorlás segít. Hogy valójában minden eset egyedi és ezért egyedi megoldásokat igényel. Furcsa volt ez, mert ezzel párhuzamosan L. szentül hitt a könyveiben, korán fogékonnyá vált a fogalmi-általános gondolkodás iránt, már a gimnázium elején olvasta Nietzsche egyes műveit, sokat nem értett belőle, de magával ragadta a sorokból áradó sodró erő és a megalkuvást nem ismerő keménység. Nietzsche mutatta meg neki azt a világot, ahol az értelem tiszta, hideg fénye világít, arról persze nem Nietzsche tehetett, hogy nem vette észre a homályos sarkokat és az helyenként elmosódó kontúrokat.

A gimnáziumban minden nyáron dolgozni járt B.-n, ahol egy ismerős volt a főnök, lovas turista-látványosságot kínáltak a konvertibilis valutával érkező külföldieknek. L. itt alakította bőgatyában és pörge kalapban az ifjú csikós-bojtárt. A turisták idegesítették, nem kedvelte őket, így azután azok sem szerették őt, nem is nagyon kapott borravalót tőlük. Elvállalta viszont az állandó éjszakai felügyeletet a ménes, vagy a szürke gulya mellett. Az alföldi táj és az állatok mindig lenyűgözték, élete talán legszebb, örökké megmaradó élményeit élte át a hatalmas, tágas csillagos ég alatt a vakító tejutat bámulva, miközben megnyugtatóan szuszogtak, motoztak körülötte a hatalmas árnyakként létező állatok. Voltak persze vad éjszakák is, viharosak, mikor üvöltött a szél és záporoztak a villámok folyamatos nappali fénybe borítva mindent és mindenkire és minden erőre szükség volt, hogy ne ugorjon szét a ménes az ijedségtől. Egyetlen egyszer nem sikerült, aznap éjjel két csikót el is gázolt a kis vonat – madzagvasút – ahogyan nevezték.

Tulajdonképpen elmondhatjuk, hogy L.-nek boldog gyermekkora volt. Ahogyan gimnáziumba kezdett járni nagyot fordult azonban vele a világ. Új barátok, új vágyak, új dolgok jöttek és az élete lassan, észrevétlenül megváltozott, ahogyan azt a következő részben megpróbáljuk elmesélni.