L. további kalandokat él át a telepen, életet ment és megtudja, hogyan kell bánni a hűtlen asszonyokkal

A képen egy gyilkos eszköz látható

Ősz lett. A nyár elszórta fényét, megérlelte kincseit és eltávozóban volt. A sárgás, már gyengülő napfényben hosszú ökörnyálak repültek ezüstösen, belegabalyodva a földutakon hajtó ember hajába, arcába. A ló prüszkölt tőle, a fejét rázta és hajlamos lett kitörni. Egyébként Pompásnak hívták, gidrán félvér volt, ennek megfelelően nagydarab, mutatós, de makacs és kissé rosszindulatú – igazi tüzér-ló, szerszámozásnál vigyázni kellett vele, mert ha hátat fordítottak neki akkor bizony belecsípett a fogával a ruhába, vagy magába az emberbe. A hajnalokon már dér is csillant az út menti kórókon, délben még meleg lett – kacéran visszapillantott a nyár – és a bricskában rendezetlen boglyában álltak a reggel óta feleslegessé vált pulóverek, kabátok. A fecskék és a gólyák elmentek, helyettük jöttek az északi vándormadarak, kacsák és ludak, hatalmas rajokban, gágogva szálltak a tarlókra a közeli holt-Tiszáról. Beérett minden, Elemér bácsi direkt-termő szőleje is – a Duna menti sváb hagyományoknak megfelelően nem élhetett nélküle – L.-t meghívták a szüretre, ahol igen kellemetlen élményeket gyűjtött a delavári-szőlőből készült, metilalkoholban gazdag borral kapcsolatban, a szüret előtt ugyanis ki kellet üríteni a hordókat és meginni a maradék tavalyi bort. Ezt a feladatot becsülettel el is végezték, csak a másnap sikerült nagyon rosszul.

Az ősz nehéz időszak a földből élő ember számára, a betakarításé, a gondoskodásé, hogy a téli nincs-ben is legyen mit adni az állatoknak. A tehenészet téli takarmányának betakarítása L. feladata lett, járnia kellett a földeket szervezni a munkát, veszekedni a többiekkel akiknek szintén kellettek volta ugyanazok a traktorok és lovaskocsik, amikre ő is igényt tartott. Szinte egész nap úton voltak Pompással – ugyanis néhány hatalmas esés után rájött, hogy a sívóhomokos földutakon nem jó ötlet motorozni – sokszor enni sem volt ideje. Sietni kellett, az idő ilyenkor rövid, bármikor beköszönthetnek a vigasztalan őszi esők, lehetetlenné téve a munkát, földig rothasztva a be nem fejezett kazlakat, a szanaszéjjel lévő szalmát. Akik ismerik ezt az életet tudják: ideje van a sietségnek és a lustálkodásnak is, az ősz, a betakarítás pedig jellemzően a sietség ideje. L. megszokta a helyet, a munkát és az embereket is, megismerte őket, megtanult bánni velük – amennyire lehetett és amennyire tudott. Az emberei tejfölösszájúnak tartották és csak akkor tették amit mondott, ha látták, hogy ellenőrzi is. A reputációjának viszont jót tett az üszők elletésében tanúsított helytállása. Ennek ékes, bár fárasztó bizonyítéka volt, hogy elhívták a saját tehenük elléséhez is. Az emberei sokat hiányoztak, különösen fizetés táján, mert a kocsmai ünneplést nem mindenki tudta kipihenni másnap hajnalra és akkor egyszerűen nem ment be dolgozni. Tehették, mert nem nagyon volt eszköz a kényszerítésükre. Munkaerőhiány volt, ha valakit elküldtek, vagy tíz helyre mehetett dolgozni, sokszor több pénzért is. A tanyasiakkal kicsit jobb volt a helyzet, egyszerűen nem tudtak elmenni másik munkahelyre, mert esőbe, hóba órákat gyalogolhattak, ha el akartak jutni a buszhoz, hogy dolgozni menjenek és ez a telephez kötötte őket. A reggelek létszámellenőrzéssel kezdődtek, megállapítandó hányan hiányoznak és gyakori volt, hogy L.-nek be kellett állni fejni, ha időre akartak végezni. Meg kellett tanulnia beszélni velük, megtanulni a nyelvüket, ám ez sem volt elég, hiszen ahányan voltak annyifélék – egyenként is meg kellett ismerni őket. Ott voltak egyrészt a régi tanyasi népség megmaradt részei, velük nem sok baj volt, többé-kevésbé megcsinálták amit mondtak nekik, csak nagyon nem szerették a közöst és igyekeztek minél hamarabb hazamenni, hogy a tanya körüli háztáji dolgaikat csinálják; másrészt ott voltak az újak, akik azért költöztek a tanyákra, mert nem szerették, ha a törvény rajtuk tartja a szemét, közöttük különböző lecsúszott egzisztenciák, iszákosok, börtönviseltek. Egy-két megrögzött agglegényen, vagy fiatalon kívül mindenki házas volt és a feleségek adták a telepen a női különítményét. Az asszonyok szerettek dolgozni járni, mert a közös munka nagyszerű alkalmat nyújtott a pletykálkodásra. A munka nem volt különösebben sok, vagy nehéz, a hagyományos paraszti munkához képest akár nyaralásnak tűnhetett, a fizetség viszont valóban nagyon kevés volt, éppen csak elég a házilag megtermelttel kiegészítve a megélhetéshez.

Az élet nehéz volt a tanyákon sokban hasonlított a száz évvel azelőttihez. Sehol sem volt villany, petróleummal világítottak és havonta egyszer, jókora gyaloglás után jutottak csak be a városba vásárolni. Nyáron többnyire a „siló-expresszel” jártak, a zöldtakarmányért küldött traktor pótkocsiján jutottak el a buszmegállóig ami a K.-ba vezető „betonúton” volt. Télen, ha nagy volt a hó L. vitte a gyerekeket lovasszánnal a pár kilométerre a tanyaközpontban lévő iskolába. A szülő nőkhöz – ha idejébe nem feküdt be a kórházba – valamelyik tapasztalt szomszédasszonyt hívták el, mert mire az orvos, vagy a mentő kiért addigra a gyerek többnyire megszületett. A világgal való összeköttetést Dénes a postás jelentette. Dénes nyaranta a tanyasi kutyák csaholó falkájától űzve biciklivel járta a tanyákat, télen pedig lóháton. L. nem tudta, hogy a ló a posta tulajdona, vagy Dénesé – kis termetű szőrös jószág volt „muszka lónak” nevezték az ilyet, mert ilyenekre cseréltek annak idején a felszabadítók a parasztok istállóiból elkobzott pihent lovakat. Dénes leveleket és újságot hordott a külvilág híreire éhes falusiaknak, sőt egyeseknek az olcsó könyvtár köteteit is¹.

Hűvös őszi hajnal volt, L. – szokás szerint – fél ötkor ment ki az istállókhoz, megnézni hogyan kezdik a fejést. Az udvaron az istálló előtt nagy csoport gyülekezett, L. csak a körben állók hátát látta, amint valamit néztek a földön. Rájuk köszönt, erre utat nyitottak neki és ő is meglátta amit néztek. A földön hanyatt feküdt Jani, a traktoros,, kabátját jócskán átitta a vér, nem veszítette el az eszméletét, de hulla sápadt volt és nehezen, reszelősen vette a levegőt. Ahogyan közelebbről megnézte, látszott a kabáton négy, egymás alatt, egyenlő távolságra lévő luk, melyekből szivárgott a vér. Először fel sem fogta, hogy mit is lát. Nem érintette meg a dolog, mintha neki semmi köze sem lenne hozzá, filmen nézné, ami valahol távol történt. Csak mikor közelebb hajolt, megnézni a sebeket akkor csapott az orrába egy furcsa idegen szag – ez vérszag – jutott eszébe, és ez a szag hirtelen, villanásszerűen belehelyezte a helyzetbe. A dolog egyszerre az ő ügye lett és ez kétségbe is ejtette, valami cselekvéskényszer tudatosult benne, azzal a kétségbeejtő felismeréssel, hogy fogalma sincs mit kéne tenni.

– Mi a fene történt itt? – kérdezte emelt hangon – Orvost, mentőt hívtak már? Álljanak messzebb, nem kap levegőt!

– Nem tudtunk – mondta az egyik nagyszájú fejőnő riadt hangon – de a kurblis úgysem működik ilyenkor. – Az egyik istállóban volt kialakítva L. „irodája”, egy pár négyzetméteres helység, itt tartották a fejési naplókat, meg a többi iratot és itt volt egy „kurblis”² telefon is. Ezt a Tsz központjába kötötték be, ahol hét előtt senki sem volt, kár is volt próbálkozni.

– Lajos, fogd a motoromat és menj keresd meg a Mari nénit – Mari néni volt a takarítónő a Tsz irodán – a benti telefonon fel lehet hívni a rendőröket meg a mentőket. – Lajos nyakigláb fiatalember volt, az egyik legmegbízhatóbb az ott dolgozók között és volt jogosítványa is. Lajos el is nyargalt – szeretett motorozni, meg ügyet intézni – és nemsokára hallatszott is ahogyan berúgja a motort és elpöfögött a központ irányába.

– Mi a jó Isten történt? – kérdezte újfent L., miközben vadul gondolkodott, hogy mivel és hogyan lehetne ellátni a sebeket.

– Belevágta a villát a Pisti – mondta a háta mögött valaki – az előbb történt csak.

Ez a Pisti furcsa egy ember volt, kicsit gügye, az a fajta, akit ha oda állítottak valahová és elfeledkeztek róla másnap is ott találták állva. Ehhez képest furcsa módon bőbeszédű is volt, olyannyira, hogy ha nem volt partnere akkor magában beszélt. Megbízható embernek számított a maga módján, amit mondtak neki – és amit megértett – az lelkiismeretesen megcsinálta. Pár héttel azelőtt az utolsó komplikált ellések egyikénél késő estig bennmaradt segíteni, ezért L., hirtelen ötlettől áthatva, neki ajándékozta régi karóráját, amelyiknek eltört a szíjat tartó füle és nem lehetett már rendeltetésszerűen használni. Pisti egy darab bálamadzagot kötött rá és büszkén viselte zsebóraként. Házasember volt, ami szintén meglepő, felesége egy fél, vagy teljesen cigány fiatalasszony aki intézetben nevelkedett – Pisti onnan vette feleségül – és igencsak tüzes vérű menyecske, annyira, hogy Pisti nem is győzte egyedül, de a telepen dolgozó férfiak szívesen segítettek neki. Mert Pisti olyan volt amilyen, szokássá vállt, hogy a feleségével megejtett kalandokkal még ugratták is. „De jól megizéltem a feleségedet!” – mondogatták ilyenkor neki, majd további intim módszertani részletekkel is szórakoztatták. Pisti felesége nem csinált különösebb ügyet a dologból, ha ott volt mikor erről esett szó csak gyöngyözően és jókedvűen nevetett, nem vette túl komolyan a férjét „Te hülye te!” - mondogatta neki évődve, mikor éppen jóba voltak (többnyire fizetéskor). Pisti ilyenkor csak rázta a leszegett fejét és magában motyogva elment – többnyire. Most nem. Úgy tűnik elszakadt a cérna nála és a szokásos „ugratásra” a kezében lévő vasvillával válaszolt.

– Hozza valaki ide a szerszámosból a fáslit – jutott L. eszébe a gyógyászati megoldás – meg a tejházból szűrőruhát, sokat! – A kézi fejésnél a tej szűréséhez használt ritka szövésű vásznat minden nap fertőtlenítővel mosták ki, alkalmasnak látszott kötszernek. – Hozzanak szalmát is, meg pokrócot a szerszámosból, csinálunk valami fekhelyet neki, ne feküdjön itt a földön. – Elsősegély ismeretei kimerültek abban, amit a jogosítvány megszerzéséhez kellett, ott pedig azt mondták, hogy a sérültet nem szabad mozgatni, ezért nem merte bevitetni valahova, hanem közvetlenül mellette szalmából és lópokrócból fekhelyet rögtönöztek, arra emelték át óvatosan és egy másik pokróccal betakarták.

– Semmit sem mondott, egy szót sem szólt – lehelte hirtelen a fekvő áldozat, csodálkozással a hangjában – csak szúrt.

– Jól van! Jól van! – nyugtatta L. szándékai szerint mentőorvosi hanghordozással – Nemsokára itt lesz a mentő. – Közben felültették, leszedték a kabátot róla és L. megpróbált nyomókötést rögtönözi a tejszűrő ruhákból, meg a ló lábára való fásliból. Többé kevésbé elégedett volt az eredménnyel, úgy látszott csökken a vérzés. Ha befelé nem vérzik talán kibírja addig amíg a mentő megjön – gondolta.

– És a Pisti hol van? – kérdezte a gyülekezettől.

– Felment a padlásra és azt mondta, hogy felakasztja magát. – mondta valaki – Azt mondta ne menjünk utána mert mindenkit megöl, aki meg akarja állítani! – és kezével is mutatta, melyik padlásra ment fel a tettes. Mindenki L.-re nézett. Mert bár csak 21 éves volt, de ő volt a főnök – most nem volt tejfelesszájú – neki kellett intézkedni.

A padlásfeljárat egy ajtónyílás volt az istálló bejárata felett, előtte egy kicsi, korlát nélküli erkély-szerű betonlap, hogy könnyebb legyen a terményt felhordani a padlásra. A jókora, széles létra most a földön feküdt, Pisti nyilván ellökte, hogy ne tudjanak utána menni.

– Segítsenek, állítsuk fel – parancsolt L. a férfiakra – maga sem értette miért, de úgy érezte, fel kell másznia és tenni valamit. Hogy mit arról fogalma sem volt. Majdcsak lesz valahogy – gondolta.

A létrát gyorsan felállították és L. – mit volt mit tenni, a közönség érdeklődő tekintetétől kísérve – felmászott rajta, de éppen csak annyira, hogy át tudott lesni a padlásajtó küszöbe fölött. Pisti az ajtótól távolabb egy vödrön állt és megpróbálta a nyakában lévő kötél másik végét az egyik gerendára rögzíteni. Ez nem volt egyszerű, mert a vödör billegett, állandóan felborult és újra kellett kezdeni a műveletet. A tetejébe a szarufa, amire kötni akarta, maga is ferde volt és nem állt meg rajta a kötél. L. szemtanúja volt ahogy kísérletképpen leugrik a vödörről és simán földet ér mert túl hosszúra hagyta a kötelet. Visszamászott a vödörre és kioldotta a kötelet, hogy rövidebbre kösse. A gyilkos eszköz, a vasvilla, kicsit távolabb hevert a földön.

– Pista! – szólította meg L., valahogyan nem érezte az alkalomhoz illőnek a szokásos Pistit. – Ne csináljon marhaságot! Nincs semmi baj, nem szúrta meg nagyon – Ez ugyan nem volt igaz, de gondolta talán megnyugtatja a magán kívül lévő tettest.

– Menjen innen! Menjen innen, mert magát is leszúrom! – ordította fröcsögve Pisti és leugorva a vödörről felkapta a vasvillát. Az izgalomtól nem tudott megállni egy helyben, hanem fel-alá kezdett futkosni és ekkor L. hirtelen kívülről látta a jelenetet. Látta magát, amint a létrán állva aggódva sandít be a padlásajtón és látta Pistit aki, mint egy pórázzal együtt megszökött kutya, szaladgál a homályos padláson. A helyzet minden súlyossága és komolysága ellenére valami alig legyőzhető röhögési roham kapta el. Aztán már legyőzhető sem volt és a létráról majd leesve, fuldokolva röhögni kezdett. Pistit láthatólag meglepte a dolgok ilyetén fordulata, megállt, leeresztette a vasvillát és hirtelen a szokott bávatag, nyugodt tekintetével nézett L.-re.

– Tényleg nem halt meg? – kérdezte hitetlenül – Nagyon vérzett.

– Karcolás! – nyugtatta L. – Már el is láttuk. Hagyja abba ezt a marhaságot, adja ide azt a kurva vasvillát és jöjjön le. Kezdeni kell a fejést. – mondta hirtelen ötlettől áthatva. Fogalma sem volt róla, hogy ez hogy jutott eszébe. Pisti elővette a nadrágja zsebéből az L.-től kapott karórát és megnézte.

 – Tényleg – motyogta – tényleg kezdődik. – és L. teljes megdöbbenésére kilépett a padlásajtón és a nyelével előre átnyújtotta a vasvillát, mint egy lovag, mikor felajánlja kardját a királynak. Leakasztotta a nyakából a kötelet és L. nyomában csodálatosan megnyugodva lemászott a létrán.

L. tisztában volt vele, hogy valami szokásos elfoglaltságot kell adni neki, amit rutinból csinálhat és ami megtartja a szokásos egykedvűségében. Elkalauzolta az istálló háta mögé – ahonnan nem lehetett rálátni a vérbe fagyott áldozatra – és a teljes bizalom jeleként visszaadta neki vasvillát és megbízta a trágyaszarvas megigazításával. Tisztában volt vele, hogy egy ilyen tágas megbízással, mint a „megigazítás” akár egész délelőtt ellesz. Hacsak nem kattan be újra, de remélte, hogy ez nem következik be. Pisti, mintha mi sem történt volna, a szokásos módon, magában motyogva neki is állt a feladatnak. Ezután L. visszament a tett színhelyére és mivel nem nagyon volt mit tenni egy ideiglenesen ápolónőnek kinevezett fejőnő kivételével mindenkit elzavart dolgozni, hogy legalább a tehenek ne vegyenek észre semmit.

Először természetesen a rendőrök érkeztek meg, akiket Lajos riasztott a központból. Megnézték az áldozatot aki egyre rosszabbul nézett ki és s mellette réveteg tekintettel álldogáló fejőnőt, ehhez nem fűztek kommentárt, az idősebbik rendőr csak annyit jegyzett meg együtt érzően: „Ez eléggé szarul néz ki!”. Majd hátramenetek a trágyarakáshoz és letartóztatták Pistit, aki teljesen meghatódott a hatósági fellépéstől és ellenkezés nélkül átadta nekik a corpus delicti-t, a vasvillát, amit azon nyomban le is foglaltak, bár nem sokra mentek vele, mert a tett elkövetése után vagy egy óráig rakta vele a trágyát. Szelíd magatartása eredményeként nem verték vasba, beültették az autóba és elporzottak vele. A vasvilla kilógott hátul a csomagtartóból és csörömpölt. Ezután érkeztek meg a mentők. Szétvágták a nagy műgonddal készített nyomókötést, a traktorost beemelték a kocsiba és ők is elmentek. Még szirénáztak is. Pisti még karácsony előtt három évet kapott, valami hirtelen felindulásban elkövetett dologért, szerencséje volt, mert a traktoros, csodával határos módon tényleg felépült.

Sokkal, vagy tíz évvel később – L. már régen nem élt és dolgozott K.-ban, messzire költözött onnan, csak ritkán járt vissza anyját és húgát meglátogatni – az utcán sétált, mikor elé lépett egy ember és harsány „Jó napot főnök!”-kel üdvözölte, majd teljes meglepetésére lehajolt és kezet csókolt neki. ”Maga mentette meg az életemet!” Ekkor ismerte meg: Pisti volt. Meghízott, kisimult az arca és láthatóan széles jókedve volt, talán volt is benne egy-két maligán, egészen másképpen viselkedett, mint ahogyan L. emlékezett rá. Beinvitálta L.-t a közeli kocsmába – a kocsma a nép nyelvén csak „Koponyalágyító”-ként volt ismert – és meghívta, hogy igyon amit akar, ő fizeti. Ez a minimum azért amit L. tett érte. Mert ő tényleg. Ha akkor le nem hívja felakasztja magát és most már rég halott lenne. Mindezt szinte egy szuszra mondta el és közben hálás szemmel nézett L.-re. Érdeklődésére elmesélte, hogy jó magaviselete miatt csak két évet kellett ülnie, utána visszament a tanyára és ma is ott dolgozik a telepen, amelyik nagyot fejlődött, L. nem ismerne rá.

– És mi van az asszonnyal? – tudakozódott óvatosan L. – Tud róla valamit?

– Hogyne – válaszolta Pisti – „együtt élünk már van két gyerekünk is” – és elővette a személyi igazolványából a gyerekek képét.

– És tudja, olyan problémák nincsenek vele, amilyenek voltak?

– Á, főnök én nagyon intelligens eberekkel voltam a börtönben és azok sok mindenre megtanítottak, arra is, hogyan kell bánni az asszonyokkal.

– Hogyan? – kérdezte kíváncsian L. – én is házas vagyok már, mesélje el had tanuljak én is.

– Hát mikor elfogyott a pénz, amit a börtönben kerestem és a telepen még nem fizettek, akkor az asszony eltűnt egy egész éjszakára. Mikor hazajött, elkaptam levetkőztettem meztelenre, kikötöttem az ágyra és addig vertem a borjú-lánccal amíg be nem pisált. – mesélte tárgyszerű tömörséggel a hüledező L.-nek.

 – De minek kellett levetkőztetni?

Pisti meghökkent és csalódott pillantást vetett L.-re – „hogy lehet ilyen hülyeséget kérdezni?” – ez volt a tekintetében.

– Minek, minek, hát, hogy el ne szakadjon a ruhája. – Válaszolta értetlenül.

Így lett L. ismerője az asszonyokkal való bánás tudományának bár – hasonlóan annyi másikhoz – későbbi életében nem vette ennek sok hasznát. Javíthatatlan teoretikus maradt.

Az „olcsó könyvtár” a világirodalom klasszikusainak a proletariátus számára készült kiadása volt, egy-egy kisméretű, papírkötésű kötet 1-2 forintba volt

A fiatalabbak kedvéért a kurblis telefon olyan készülék volt, melynek oldalán egy kurbli volt fellelhető és a tekerése révén lehetett felhívni a drót túlsó végén lévő készüléket – de csak azt az egyet.