Elnézést kell kérnem minden olvasótól, amiért ilyen sokáig adós maradtam a folytatással most igyekszem pótolni. Ebben a részben a rendszerváltozás sajátos helyi, vidéki aspektusát szeretném megmutatni.
Az alakuló ülésre az Sz.-i kultúrházban került sor. A kultúrház régi, lerobbant, málló vakolatú épület volt, egy kitelepített sváb család jókora házát építették át, kialakítva egy nagyobb színháztermet, meg néhány kisebb – rejtélyes rendeltetésű – szobát. A kultúrház színpada számtalan hakni színhelye volt többé-kevésbé neves művészek léptek fel rajta a dolgozó parasztság okulására, verseket szavaltak, vagy magyar nótákat, operett-dalokat énekeltek nagy sikerrel. Rendszeresen fellépett még, az izguló szülők elragadtatott tekintete előtt, a helyi néptánc csoport és az iskola színjátszó-köre is. Volt diszkó is, obligát verekedésekkel izgalmassá téve – pezsgő kulturális élet folyt tehát a faluban. L. jól ismerte a leányzót, aki igazgatta a műintézményt, így aztán ingyen megkapta a színháztermet a nagy esemény alkalmából.
A jeles napon a színpad előtt asztalokat állítottak fel, ezek mögött ültek a helyi alapítók – L. és B. doktor a helyi körorvos, az ügy lelkes támogatója – valamint a megyei MDF szervezettől érkezett küldöttek. A színpadon nem működött a függönyt mozgató zsinórzat, így végig a felhúzott függönyű színpad előtt ültek; L.-nek egyfolytában az volt az érzése, hogy valamilyen darab megy a háta mögött és a közönség azt bámulja, ő pedig nem fordulhat meg, hogy megnézze, hol tartanak. Meglepően sokan voltak, egyesek még ünneplő ruhát s húztak az esemény tiszteletére. Eljött mindenki aki számít; a meghirdetett nap előtt L.-t felhívta a tanácselnök – ifjú káder volt, a járási pártbizottságról küldték tanácselnöknek – és megkérdezte, hogy ő, mint Mszmp-tag, vajon eljöhet-e? L. nem tudta mi ilyenkor a teendő, ezért a társadalmi béke megőrzése érdekében, szívélyesen azt válaszolta, hogy mindenkit szívesen látnak, aki jó szándékkal jön. A tanácselnök bizonyára ilyen volt, mert végül ő is ott volt az alakuló ülésen. Ő egyébként – kis kitérő után – a mai napig a választók akaratából polgármester Sz.-ben. A pedagógusok és a többi állami alkalmazott nem jöttek el, ők féltek állítólag.
Fura dolog volt ez a félelem. Visszatekintve, alighanem a rendszerváltozás legnagyobb tévedése érhető benne tetten. L. – emlékezete szerint – sohasem érzett félelmet ezekben az időkben. Úgy érezte „karrierjének” már semmi sem árthat, szakmájában eljutott odáig, ameddig a létező szocializmusban eljuthatott, de nem is vágyott többre. Azt, hogy valamiféle más represszió érje, lecsukják, vagy ilyesmi, azt teljesen kizártnak gondolta. Úgy vélte egyszerűen nincs kitől félni. A kommunisták – ha azok voltak – akiket ismert, tehetetlen, tehetségtelen és alapvetően gyáva alakok voltak. Hatalmukat az orosz szuronyok tartották fent és mikor az oroszok elszántsága a megszállásra kétségessé vált megrettentek. „A történelem is erre tanít” – magyarázta nagy hévvel azoknak akik féltek a munkásőröktől, a rendőröktől, vagy ami még viccesebbnek tűnt a hadseregtől – „56-ban is szétfutottak az első pillanatban, mikor kétségessé vált hogy a oroszok megvédik őket. Csak az orosz tankok mögött kezdtek el újra gyilkolni, addig a szenes pincében lapítottak.” L. ismert jó pár munkásőrt, azért léptek be mert karriert, lakást, telefont akartak, harcolni viszont egyáltalán nem. A munkásőrség – mint annyi más a létező szocializmus Magyarországán – tartalom nélküli forma volt; néhány gyakorló elmebeteget kivéve senki sem vette komolyan az eredeti értelemében, mint a párt fegyveres testületét.
Egyébként Sz.-ben a munkásőrök úgy indultak hadgyakorlatra, hogy a TSZ-től kölcsönzött buszok és teherautók a „Sport” nevezetű kocsma előtt gyülekeztek, alkalmat adva arra, hogy kellő mennyiségű célzóvizet vegyenek magukhoz. Mire fel kellett szállni a teherautókra már roppant elvtársias hangulat uralkodott. Hogy mit hadgyakoroltak az L. nem tudta, ám mikor megérkeztek – ugyan oda a „Sport” elé – mindig volt néhány áldozat, akik már nem tudtak a saját lábukon lemászni a platóról. Ezeket leráncigálták és lefektették az árok szélére, majd a járóképesek bementek a létesítménybe, ahol tovább ittak. Így egyre nőtt az árokparton pihenők száma. Később megjöttek az asszonyok, kiválogatták és hazatámogatták az övéiket. Az idült alkoholisták és kisstílű tolvajok által irányított hadseregben semmivel sem volt jobb a helyzet. Teljesen abszurdnak tűnt, hogy ezek az emberek előveszik a géppisztolyt és lövöldözni kezdenek holmi elvi okok miatt. Messziről nézve persze félelmetes dolognak látszott, hatvanezer felfegyverzett és kiképzett ember komoly erő – ha a harcosok a fegyvereken kívül az ügy iránti elkötelezettséggel és elszántsággal is rendelkeznek. De nem rendelkeztek. Az oktalan félelem a fegyveres testületek erejétől kényszerített ki azután olyan kompromisszumokat a párttal folytatott tárgyalásokon, melyeket később megbánt az egész ország. Akik a tárgyalásokon képviseltek bennünket nyilván nem jártak munkába menet és jövet a kocsma mellett és nem látták a rettegett ármádia valós állapotát. Aki pedig látta, annak nem hittek. Nem hittek, mert az egész magyar elitet – a pártot és ellenzékét egyaránt – átjárta a hétköznapi, apró-cseprőnek gondolt dolgok megvetése és kizárólag absztrakciókban voltak hajlandók megfelelően nagyívű dolgokon gondolkodni. Ma már tisztán látszik: az emberek számára ezek az apró-cseprőnek gondolt dolgok jelentették a rendszert és az országot. Aki ezeket nem ismerte az nem ismerte az országot és nem értette a „nép” lelkét sem, amelyik ezeken a dolgokon edződött, ezekhez szocializálódott. Így aztán a változtatások nagyobb része légüres térbe érkezett és nem meglepő, hogy a jó szándékú kormányzati gesztusok a végrehajtás során az ellenkezőjükbe fordultak.
***
Az alakulás L. nagyívű beszédével kezdődött, ami körülbelül 2 percig tartott. Bejelentette, hogy meg akarják alakítani a helyi MDF-szervezetet. Ezt ugyan mindenki tudta – rajta volt a meghívón – de biztos ami biztos. Ezután a megyei MDF-ből érkezett ember – aki körorvos volt egyébként – tartott egy formás beszédet, arról, hogy mi is az MDF. Ez sajnos akkor és azóta sem tisztázódott megnyugtatóan, de ezen most már nem segíthetünk. Szíve szerint L. itt be is fejezte volna az egészet, bizonytalanság fogta el; valahogyan túl sokan voltak. Szinte mindenkit ismert a teremben és nehezen tudta elképzelni, hogy ennyiféle embernek lehetne valami olyast mondani, ami mindeniküknek tetszik. Veszekedést meg nem akart. A száz szemmel rátekintő tömeg előtt egyszerre lehetetlennek tűnt az, ami az előkészítés során magától értetődő volt: az egység. A felemelni vágyott nemzet hirtelen széthullott különböző emberekre, akik származásuk, eszük és indulataik szerint, mind mást és mást akartak. Ráébredt, hogy nem tud, fennkölt módon, „nép”-ként tekinteni rájuk – ismerte őket.
Az alakuló ülés azonban nem akart még véget érni. L. legnagyobb meglepetésére egy csomóan hozzászóltak a dologhoz, szinte mindenki helyeslőleg. Rengeteg technikai jellegű kérdést is felvetettek, olyanokat, hogy hol és kinél lehet jelentkezni, kell-e tagdíjat fizetni, amikre L. nem tudta a választ és a helyszínen kellett improvizálni. Jellemző módon egyáltalán nem gondolt arra, hogy az MDF szervezése adminisztratív feladatokat is jelent majd. Például a megyeiek mondták, hogy az alakulóülésről jegyzőkönyvet kell majd készíteni és eljuttatni a „központ”-hoz – ez roppantul hivatalosnak hangzott. Végül aztán kimondták az MDF Sz.-i szervezetének hivatalos megalakulását, az ülést berekesztették és elmentek sörözni. Ahogyan az lenni szokott, sörözés közben merültek fel a gyakorlati problémák, hogy ki mit fog csinálni és mikorra. Belépési nyilatkozatokat kellett gyártani például, mert az alakulóülésen többen érdeklődtek, hogy hol lehet belépni, ám az ilyen nyilatkozatok elkészítése írógép-kezelési ismereteket igényelt. Végül úgy döntöttek, hogy B. doktor asszisztensnője – aki ugyan nem volt jelen fogja az írógépeléssel járó feladatokat elvégezni. Ez mindenkit megnyugtatott, az asszisztensnő pedig még nem tudta, hogy milyen feladattal bízza meg őt a haza.
Dönteni kellett a „külkapcsolatok” ügyében is. A helyi pártszervek, a tanács élénk érdeklődést tanúsítottak az események iránt és gyakran hívták beszélgetésre L.-t. Ezek a beszélgetések általában csak hatalom képviselőinek a bizonytalanságát mutatták meg. Már ekkor – '89-et írunk – tudták, de legalábbis érezték, hogy a dolgok változni fognak, méghozzá, akkor még úgy látták, számukra előnytelenül. Valahogyan szerették volna kipuhatolni, hogy mire számíthatnak, ha L., meg a hozzá hasonlók, kerülnek hatalomra. Nos, ami azt illeti ezt L. sem tudta és nem tudták a többiek sem. A megyei és az országos MDF szervezet pontosan ugyan olyan tanácstalan volt ebben a kérdésben mint a helyiek. Utólag már látható: ez a tanácstalanság volt a rendszerváltozás legnagyobb kudarcainak oka. Mindenki alkotmányokon és törvényeken törte a fejét, lelkesen tanulmányozták a nyugati példákat – pedig a valódi kérdés úgy szólt: mi legyen a volt párttitkárral? A rendszer aljassága nem valamiféle elvont, metafizikai tulajdonság volt, hanem tökéletesen megegyezett a párttitkár aljasságával. A határozott elképzelések hiánya, az oktalan félelemből fakadó gyengekezűség ahhoz a szánalmas „kompromisszumhoz” vezetett, mely szerint a „rendszer” bűnös volt ám képviselői személy szerint nem. Ez a nyilvánvalóan abszurd magatartás hiúsította meg azután a morális rendszerváltozást, a bűnök megbüntetését. Ekkorra már minden és mindenki át volt itatva a balkáni stílusú marxizmus determinizmusával. A determinizmus a materialisták fatalizmusa. Itt mindenesetre tökéletesen alkalmas volt a felelősség elhárítására; a „rendszer” kényszerített mindenkit és ha voltak is bűnök azok „rendszer” bűnei voltak, az egyén tehetetlen és mindez így szükségszerű. Mintha nem egyéni döntés kérdés lett volna, hogy ki hogyan viszonyul „rendszer”-hez, ki hogyan és mennyi hasznot húzott belőle. A determinizmussal párosuló teszetoszaság okozta helyzetet szentesítette aztán később a Sólyom-féle alkotmánybíróság, mikor kimondta, hogy jogfolytonosság van a rendszerváltozás előtti és utáni idők között.
A megalakult MDF-szervezet, L.-t választotta elnöknek és delegálta a megyei elnökök gyűlésébe. Megkezdődött a politikai élet. Ez többnyire abban merült ki, hogy először Sz.-ben, majd a megyeszékhelyen is megbeszélték a politikai eseményeket. Néha nyilatkozatokat tettek, de ez volt a maximum. L.-nek – valószínűleg a többieknek is – kezdett olyan érzése támadni, hogy valójában teljesen felesleges dolgot csinál. Az egyedüli felvillanyozó események a különböző tüntetések voltak, melyeken L. lelkiismeretesen részt vett és amelyekről mindig fellelkesülve tért haza.
Így telt el a tél. Aztán '89 tavaszán felgyorsultak az események. A '88-ban alakuló pártok ekkor értek el Sz.-be. '89-ban tanulságos módon megalakult a helyi Kisgazda párt. Az alapítók az előkészítések során J.-t a részeges villanyszerelőt jelölték az elnöki posztra, J. ugyanis ismerőse volt valami fő-kisgazdának. Ő sajnos nem tudta megtagadni természetét és az ünnepélyes alakulóülésen is csont részegen tette tiszteletét, el is aludt az elnöki asztal mögött, ami talán nem is lett volna baj, ám eközben – szintén ismert szokása szerint – elvégezte a kisdolgát, ami csinos tócsába gyűlt az emelvény tövében. Mindenki úgy tett, mintha nem látott volna semmit. Az alakuló ülés jegyzőkönyvvezetőjének K. elvtársat a volt tanácstitkárt kérték fel, aki szintén belépett a frissen újjáalakult pártba. Nagydarab, kopaszodó ember volt, vastag szemüvege által hatalmasra nagyított seszínű szemgolyóiba ott gomolygott a létező szocializmus minden köde. Amúgy rossz modorú, hatalmaskodásra hajlamos ember volt és mindenki tudta, ha tanácsi lakást akar, neki kell fizetni. Mikor L. megkérdezte az alapítókat miért vették be őt is, egy határozottan antikommunista múltú pártba, azt a választ kapta: „Ő tud géppel írni.” s mivel valóban tudott, így, ezzel az értékes tudományával rögtön jegyet is válthatott a damaszkuszi útra.
A damaszkuszi úton ez idő tájt kezdett nagyon megnőni a forgalom és a megnövekedett forgalommal együtt járó balesetek egyike vetett véget L. szépen induló politikai karrierjének is. Ezt a következő részben meséljük el.
