Mivel nem időrendben merülnek fel az emlékek, hanem valami általam nem ismert rend szerint, ezért most L. hadi élményeivel foglalkozom.
A kép az első részekben elmesélendő árvizet illusztrálja.
Mikor L.-t felvették az egyetemre előtte, a kor szokásainak megfelelően, be kellett vonulnia a seregbe, hogy majdan megfelelő módon képes legyen harcolni a szocializmus ügyéért. Amennyit meg lehetett érteni az aktuális katonai doktrínából abból az sült ki, hogy nekünk, magyaroknak, az a feladatunk, hogy feltartsuk az országra törő véreskezű imperialista hordákat, amíg a baráti Szovjetunió seregei megérkeznek és megalázzák a gaz ellent. Ez, a hétköznapok nyelvére lefordítva azt jelentette, hogy eltart egy darabig amíg lemészárolják a magyar hadsereget és ez az idő – talán – elégséges arra, hogy az oroszok felvonuljanak. Logikus, hogy minél többen vagyunk, annál tovább tart a dolog, így hát mindenkinek be kellett vonulnia. Ezzel kapcsolatban, L. ismeretségi körében, hihetetlen érdeklődés kelt az orvostudományok iránt. A legváltozatosabb módszerek terjedtek csendben, amelyekkel különböző krónikus betegségek tüneteit lehetett szimulálni – állítólag. Volt aki alumínium-fóliát nyelt, volt aki elmebajt szimulált. Mindez azonban nem nagyon használt, L.-el együtt például behívtak egy aktív TBC-s beteget is, őt azonban később visszaengedték a szanatóriumba. A tényleges bevonulást sorozások előzték meg, ekkor az összes középiskolás fiúnak el kellett mennie a kiegészítő parancsnokságra ahol orvosi vizsgálat és ideológiai továbbképzés várt rájuk. Az orvosi vizsgálatot nem cifrázták túl, a páciensek meztelenül bevonultak egy szobába a sorozóbizottság színe elé, itt megkérdezték, hogy milyen betegségeik vannak, majd az orvos betekintett az összes testnyílásukba és kimondta a verdiktet: alkalmas. A szállongó anekdota szerint az egyik páciensről akkor mondta ki az orvos az ítéletet, mikor éppen a fenekébe tekintett be és a regruta indignálódva megkérdezte: „A szemembe nem merte mondani?” Az ideológiai képzés pedig abból állt, hogy egy roppant ostobának tűnő egyenruhás hosszasan beszélt a haza és a szocializmus védelmének dicsőséges voltáról. Különösebben nem hozott senkit sem lázba vele, a legtöbben amőbát játszottak, L. pedig olvasott elbújva az előtte ülő hátamögé.
L.-t a nagyapja – aki tényleg megjárta a hadak útját – felvilágosította a modern hadviselés pszichológiai hátteréről, miszerint a dolog elején igyekezni kell berúgni és nem kijózanodni, amíg tart. L. komolyan vette ezt az intelmet és igyekezett is tartani magát hozzá. Ez aztán mindjárt az elején azzal a kellemetlen mellékkörülménnyel járt, hogy a bevonulás napját is felkészüléssel töltötte, ezért nem volt ideje levágatnia a haját, amelyik igencsak hosszúra megnőtt. Így aztán úgy vonult be a laktanyába, hogy egyedül neki volt hosszú haja volt és nagyon be volt rúgva, ezzel viszont nem volt egyedül. Ez felkeltette a tisztikar érdeklődését, akik a laktanya udvarán álltak és szemlélték az új hús bevonulását. Mondhatjuk, hogy katonai karrierje szerencsétlenül indult. Pedig az adott tanács teljesen kompatibilis volt a néphadseregben elterjedt tradíciókkal. A tisztikar többnyire gyakorló alkoholistákból állt akik a legsúlyosabb harctéri események közepette – mint például egy rovancsolás1 – hódoltak ezen a szenvedélyüknek. Egy részeg ember semmiképpen sem lógott ki a sorból, bár a vezérkar úgy látta, az iszákosság a tisztikar kiváltsága és az egyszerű honvédnek antialkoholistának kéne lennie. Az tisztikar vedelése nem volt egy önmagában vett probléma, mert társult – a tisztek többségének származásától nem elválasztható módon – valami irtózatos taplósággal. Felejthetetlen pillanatokat lehetett köszönni ennek. Lenyűgöző látvány volt például, ahogyan K. főtörzs – neki valami gyógyszert kellett szednie, hogy ne tudjon inni és ezt a táborban minden reggel a parancsnoki sátorban kellett szertartásszerűen azt bevennie – kilépve a sátorból utolérhetetlenül elegáns ívben kiköpte az addig a szájában rejtegetett medicinát és elsietett a kantin-sátor felé.
Katonáskodásának idejére esett, hogy a kelet-Magyarországon egy időben megáradt a Tisza, a Túr, a Szamos, valamint a környék összes vízfolyása, vízvezetéke és szökőkútja, ezért L.-t és egységét – másokkal együtt – kivezényelték a megvadult vizek megzabolázására. Az első bevetés színhelye Kisar volt, ez egy festőien jelentéktelen község a felső-Tisza mellett, vele szemben, a Tisza túlpartján van Tivadar és a két falut egy állandó híd köti össze egymással. Kisart nem a Tisza fenyegette, hanem a Szamos, amelyik Fehérgyarmatot már elöntötte és abból az irányból közeledett árkon-bokron át a falu felé. Ennek megfelelően az alakulatnak a falu Tiszával ellentétes oldalán, a kertek alatt kellett homokzsákokból gátat építeni. A munka tempósan haladt, a gát szépen magasodott, mikor L.-nek és másoknak is feltűnt, hogy a mellettük lévő gátszakaszról eltűntek az emberek és az L.-ék által épített gát már jó méterrel magasabb a folytatásánál. A víz alattomos természetét ismerve, nem volt várható, hogy nyílt sisakkal L.-ék gátját támadja meg, hanem félő volt, hogy beszivárog az alacsonyabb gátakon át, hátba támadva a hős védőket. Mikor felhívta erre a tisztikar figyelmét, azt a választ kapta, hogy annak a gátnak az építése a tüzérek feladata és ő ne törődjön vele. Nem tehetett mást bele kellet törődnie a fegyvernemi sovinizmus eme megnyilvánulásába, bár a gátépítési kedv szemmel láthatóan csökkent. Nemsokára hírnök érkezett és közölte, hogy a víz már a faluban van és ezért „elvonulunk”. Otthagyták a nagyszerű gátat – még két nap múlva is kilátszott a vízből, hirdetve építői szorgalmát és elszántságát – és elkezdtek elvonulni.
Miközben az úton várakozó teherautók felé tartottak megszólította őket egy láthatóan kétségbeesett ember, akiről kiderült, hogy a helyi Tsz állattenyésztője és segítséget kért, mert az elárasztott területen egy istállóban bennmaradtak a Tsz lovai. A „ló” szó hallatára L.-nek felcsillant a szeme és azonnal engedélyt kért B. alhadnagytól, hogy segíthessenek a mentésben. B. alhadnagy afféle szórakozott harctéri parancsnokként – no, meg azért mert szokása szerint erősen részeg volt – szórakozottan bólintott, valószínűleg nem is nagyon hallotta, hogy mit kérnek tőle. L. összegyűjtött néhány embert és elindultak az árvízkárosult állattenyésztő után menteni. Útközben a nyugtalan állattenyésző elmagyarázta, hogy az emberei otthagyták a munkát és a házaikat menetek menteni, így nem volt lehetőség az állatok mentésre. L. megnyugtatta, hogy egy lószakértővel hozta össze a szerencséje és egyet se féljen, a lovak meg lesznek mentve. Az istálló egy kisebb emelkedő tetején állt, a víz már teljesen körbevette, bár még sekély volt, alig ért bokáig. Az istállóban tizenöt-húsz ló nyugtalankodott bekötve. Az állatok érezték a veszélyt, vagy lehet hogy az emberek idegessége ragadt rájuk, de topogtak, fújtattak és rángatták a kötőfékjüket. Ekkor, a mentési terv készítése során szembesült L. azzal, hogy kiket is hozott magával az akcióra. Valamiért kizárólag olyan előfelvételisek jöttek vele, akik az ELTE-bölcsészkarára nyertek felvételt, ebből kifolyólag pestiek voltak és igencsak urbánus hajlamúak, akik a lovak puszta látványától is megijedtek.
Közbevetőleg jegyezhetjük meg, hogy az ELTE-bölcsészkar felvételi szokásainak, vagy másnak köszönhetően az ide előfelvettek nagyobb része zsidó volt. Ez néha furcsa helyzeteket eredményezett a kultúrák közötti kapcsolatok terén. Például L. és társai szereztek két pár bokszkesztyűt és esténként, az emeletes ágyakból kialakított ideiglenes ringben, ökölvívó körmérkőzéseket rendeztek a körletben2. Egy ilyen során L.-t a valahányadik menetben – mert szabályos menetek voltak, időre – kiütötték és lerogyott egy ágyra, hogy kipihenje az ütést, na meg a megaláztatást, ugyanis egy Robi nevű srác ütötte ki, aki az álláig sem ért, viszont tudott bokszolni. Az ágyon ülve rázta a fejét, mikor önkéntelenül kihallgatta, hogy a felső ágyon – szakkifejezéssel a platón – ülő H. honvéd raccsolva a mellette ülő K. honvédhoz fordul és megkérdezi tőle: „Téged nem ijesztene ezek a vad magyavok?” L. aki éppen nem érezte magát vadnak mint magyav, elgondolkodott azon, hogy vajon hogyan nőhetett fel az, akit meglep, hogy az ökölvívás során időnként szájon vágnak valakit. Egyébként ha volt egyáltalán bármi értelme a kötelező katonai szolgálatnak akkor az éppen az volt, hogy mindenféle üvegbúra alatt felnőtt fiatalember kénytelen volt megismerkedni és együtt élni a többi országlakossal a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből. Az együtt töltött idő és közös utálat a szolgálat és a tisztikar iránt, ki is alakított valami bajtársiasságot és megértést olyanok között, akik egyébként sohasem találkoztak volna. De e rövid szociológiai kitérő után vissza vissza az árvízi hajózáshoz.
Az emberi erőforrásokat és azt, hogy semmiféle lószerszám nincs felmérve, L. egy meglehetősen egyszerű tervet készített, mindenkit lóra ültetett és néhány másik ló kötőfékjét a kezébe adta. Egyik kezükkel fogták a többi lovat a másikkal görcsösen kapaszkodtak annak a fenevadnak a sörényébe, amelyiken ültek. Abba reménykedett, hogy ha előre megy a többi ló követni fogja, a ménesösztöntől hajtva, függetlenül attól, hogy mit csinál az, aki a hátán ül. Ő maga a pusztai lótolvajok évszázados megoldását alkalmazva, a kötőfék kötelét keresztülhúzta a lova száján, hogy legalább valamennyire irányítható legyen, amíg a el nem rágja a kötelet. Így indultak el az addigra már a lovak térdéig érő vízen keresztül Tivadar felé, ahol – az információ szerint – istálló és takarmány várta az árvízkárosultakat. Jól is ment minden, bár a botcsinálta huszárok igencsak ijedeztek, de az állatok az igáslovak beletörődő nyugalmával viselték a helyzetet és engedelmesen követték az élen haladót. L., aki hallatlanul élvezte a helyzetet, lassúnak találta a haladást és – nem törődve az ijedt kiáltásokkal a háta mögött – előbb ügetésbe, majd könnyű vágtába ugratott. Így érték el a Tivadarba vezető hidat. A hídon csak személyforgalom volt, a járműveket leállították, hogy elsőbbséget adjanak a homokot szállító teherautóknak, azok azonban már nem jártak, mert nem volt szükség ott szükség homokra; a falut már elöntötte a víz. A gyalogosok – főleg különböző dolgokkal megpakolt, vagyonukat mentő kisariak – engedelmesen félreálltak a különítmény útjából, nem úgy a rend fenntartásában jeleskedő munkásőrök. Ezeket mindenki különösen utálta, mivel semmit sem segítettek, csak mászkáltak a nyakukba akasztott dobtárassal („davaj gitár”, ahogyan az egyszerű nép nevezte, így is emlékezve a dicső Vörös Hadseregre) és – mint mondták – fenntartották a rendet, amire nem volt szükség, mert nem volt semmi rendbontás. Minden esetre, valami okból, kiálltak a híd közepére és felemelt kézzel meg akarták állítani a menetet. L. tisztában volt vele, hogy a mögötte vágtázó csapat nem alkalmas erre a manőverre, ezért inkább gyorsított és szabályos lovasrohamot indított a munkásőrök ellen. Azok fürgén félreugrottak a támadás elől, ahogyan visszanézett látta, hogy öklüket rázzák utánuk; szerencsére lőni egyiknek sem jutott eszébe. A lovasság támadásának sikere a bölcsész-huszárokat is felvidította, egyre magabiztosabban kapaszkodtak a lovak sörényébe és szinte sajnálták, mikor megérkeztek. Tivadarban a TSZ-elnök fogadta őket, megköszönve, hogy segítettek és megkínálta őket a helyi specialitásnak számító méregerős szilvapálinkával. A többiek visszamentek, L. még maradt egy kicsit, és segített bekötni a lovakat, ami újabb szilvapálinkákat eredményezett.
Visszafelé a hídról leérve, a Tisza töltéséről rálátott a víz alatt álló falura. Szürreális látvány volt, a piszkos, barnás víz már magasan állt, a kerítések alig látszottak ki belőle és mindenfélét sodort magával az udvarokból, fateknőt, tyúkketrecet és még ki tudja mit. Mindehhez gyönyörűen sütött a nap, békés kiránduló-idő volt és a falu összes libája és kacsája vígan lubickolt a gátig érő sekély vízben. Ezt a gátat már két oldalról mosta az ár, belűről a Tisza, amelyik már majdnem a gát koronájáig ért, a másik oldalról pedig tulajdonképpen a Szamos, amelyik idáig eljött Fehérgyarmatról. Ameddig a szem ellátott az ár volt az úr és a hatalmas víztükörből meglepő, nem odaillő díszletként emelkedtek ki az épületek és a fák. Az udvarokban még látszottak a szárítókötélre kiterített, száradó ruhák, aljuk már a vízbe ért. Az történt ugyanis, hogy senki nem akarta elhinni, hogy a víz elér idáig. Az utcákban ott álltak a teherautók és autóbuszok, hogy elvigyék az embereket, de többnyire üresen mentek el, az emberek az utolsó pillanatig maradtak. Akkor aztán – ahogyan lenni szokott – kitört a pánik és összekapkodva ami éppen a kezük ügyébe került futva távoztak. Ebből tanulva később a védekezés utolsó pontján Makón már nem vártak arra, hogy maguktól menjenek az emberek mindenkit – ha kellett erőszakkal – felraktak a teherautóra és elszállítottak.
Mikor visszasétált Kisarba, ahol az alakulatát hagyta, azt látta, hogy már csak az ő teherautójuk árválkodik az útszélen, mindenki más elment, a néphadsereg levette a kezét Kisarról, nyolcan maradtak, L. raja meg a teherautó sofőrje. A teherautójuk után kötve egy csónakot is húztak maguk után ez egy rohamcsónak volt, katonai szaknyelven „rocsó” és tulajdonképpen egy jókora alumínium testből és egy beilleszthető motorból állt. Hogy hogyan lehetett ezzel rohamozni az L. előtt örökre rejtély maradt. Gyorsan kiderült, hogy ez a rocsó az egyetlen vízi jármű a faluban. Miközben pakoltak össze, hogy elmenjenek, megjelent egy ember és azt mondta, hogy a nagyapja bent maradt valahol a vízben, mert nem volt hajlandó eljönni velük, neki meg a gyerekeit kellett biztonságba helyezni és nem volt ideje törődni a makacs öregemberrel. Meg kéne keresni. Összenéztek és minden megbeszélés nélkül leakasztották az utánfutót és vízre tették a csónakot. Mivel a motor – szokás szerint – nem akart beindulni és amúgy sem vették volna sok hasznát a szűk helyen, két hosszú rúddal lökdösve elindultak megkeresni a nagypapát. Akkor még nem tudták, hogy ezzel kezdetét vette egy többnapos Odüsszeia.
1A fiatalabbak kedvéért: a rovancsolás az az aktus, amikor ellenőrizték, hogy milyen holmik hiányoznak a katonák felszereléséből.
2A körlet a hálóhely, ahol aludni kellett, az adott esetben 20-30 embernek egyszerre.
