Folytatjuk a daliás időkről szóló beszámolót. Végigkísérjük, hogyan alakul meg az MDF egy távoli faluban, sok-sok illúzió kíséretében.

'88-ban L. hírét vette, hogy újra megalakult, illetve újrakezdi tevékenységét a Kisgazda Párt. Mivel apja – amíg volt Kisgazda Párt – addig annak megyei szervező titkára volt és tagja volt az országos vezetőségnek is úgy gondolta, hogy ott a helye. Így, utólag könnyű leírni: „úgy gondolta”. Ám ebben a kijelentésben benne van a rendszerváltás minden baja és tulajdonképpen sikertelenségének oka is. Nem gondolkodott el azon, hogy vajon kik is azok, akik éppenséggel feléleszteni akarnak egy régi-új pártot. Valami furcsa, minden meggondolás nélküli bizalommal tekintett azokra, akikről – minden bizonyíték nélkül – úgy gondolta biztosan rendes emberek, hisz ők is a rendszer ellen készülődnek. Hitt abban, minden különösebb megfontolás nélkül, hogy jobb társadalmi szabályok jobb embereket szülnek. Nem gondolkodott el azon az egyszerű tényen, hogy az ország döntő többsége megkötötte a maga kompromisszumát a Kádárral és egyáltalán nem érezte magát rosszul ettől. Pedig, ezeket figyelembe véve elmélázhatott volna azon, hogy vajon ugyanazt érti-e rendszerváltáson, mint a többiek és ha nem, mi is következik abból.

Minden esetre ismerősökön keresztül megkereste P.-t, aki az induló párt elnöke volt, hogy felajánlja szolgálatait. P. mögött tekintélyes életút állt, pontosan olyan, amilyet L. el is várt egy igazi rendszerváltótól. Kisgazda képviselő, újságíró, recski fogoly, 56-os elítélt – mi kell még? Csak később tudta meg, hogy az államvédelem besúgója volt, ekkor még előtte voltunk a duna-gate-nek, az ügynök-ügy nem volt szem előtt. Hogy is gondolhatott volna valaki arra, hogy tiszteletreméltó antikommunisták besúgók voltak? Később persze fordult a dolog és a sok rossz tapasztalat hatására úgy tűnt, minél nagyobb antikommunista valaki, annál valószínűbb, hogy ügynök volt. De ekkor még nem tartottunk itt. Balaton parti házában találta meg P.-t, aki furcsa jóindulatú, ám roppant szétszórt öregúr benyomását keltette. Hellyel kínálta, meg borral és azonnal, már a bemutatkozásnál, felajánlotta a tegeződést. Leültek az udvarban egy fa árnyékában lévő asztalhoz. „Ismertem apádat öcsém, ismertem bizony, rendes ember volt. Hallottam, hogy '56-után halálraítélték, de sikerült elszöknie. Mi van most vele?” – kérdezte szívélyesen, de tekintete közben folyton elkalandozott, mintha L. válla fölött a szemközti part hegyeit figyelte volna. „Meghalt. Meghalt Ausztráliában” – válaszolta L. – „Az ottani magyarok szép szobrot állítottak neki a halála után” – mondta büszkén. „Meg is érdemelte, biztosan megérdemelte. Az apjával, nagyapáddal, együtt ültünk Recsken, csak őt hamarabb elengedték. Gondolom, ő sem él már, még nálam is öregebb volt, pedig látod, már én is hogy megvénültem. De biztosan nem azért jöttél, hogy az én vénségemről beszéljünk, mit tehetek érted, ha már így megkerestél?” – kérdezte egy féloldalas mosollyal a szája sarkában, ekkor nézett talán először L. szemébe. „Én kérdezem, hogy mit segíthetek „ – vágott bele L. és elmondta, hogy az apja miatt gondolt a kisgazdákra meg hogy meglehetősen sok embert ismer, akik hajlandóak lennének tenni is valamit és hogy ezeket össze tudná trombitálni a kisgazdák – és az antikommunizmus – segítségére. Lelkesen beszélt, hadonászott is és csak a végén vette észre, hogy P. arcáról lehervadt a mosoly és egyre savanyúbb képpel néz rá. „Tudod öcsém,” – kezdte igencsak fanyar hangon – „veszélyes időket élünk.” – Ez meglepte L.-t, ő szinte semmi veszélyt nem érzett a levegőben – „Nem tudjuk, hogy hogyan alakulnak a dolgok, itt vannak még az oroszok is, meg a munkásőrök...” – hosszabb szünetet tartott – „Egy ilyen név... egy ilyen név veszélyes lenne nekünk most.” – békítően elvigyorodott – „Ha megnyugszanak a dolgok... ha megnyugszanak, keress meg megint és akkor beszélünk a dologról.” – még kényszeredetten beszélgettek egy kicsit, hogy ne kellejen átélni a teljes kudarcot, aztán L. udvariasan elköszönt. Soha többé nem látták egymást.

L. tehát hoppon maradt a rendszerváltó hevületével. Nem sokkal ezután, 88. őszén barátja, F. elhívta magával Lakitelekre, ahol ekkor volt a második találkozó, az amelyen hivatalosan is megalakult a Magyar Demokrata Fórum. Sok és sokféle ember volt ott. L.-ben már akkor bujkálni kezdett valami meghatározatlan rossz érzés valami ismeretlen jelenlét lebegett a levegőben, olyan érzés volt, mint mikor az ember válla fölött valaki más is olvassa az újságot. Találkozott itt például K.-val, akit gimnazista korából ismert és akiről tudta már, hogy annak idején olvasta és olvastatta a verseit és hallgatta L. fejtegetéseit az irodalomról, történelemről és a világról általában. Aztán ezeket továbbadta és így K.-nak komoly – ha nem meghatározó – szerepe volt abban, hogy kedvenc klubjukat bezárják és L.-t majdnem kivágják a gimnáziumból. K. akkoriban komoly közéleti szerepet játszott, alacsony, nagyfejű alak volt (ezért a TV-nézők magasnak gondolták), korán fehérre őszült hajjal – jól mutatott a TV képernyőjén. A sors többször is egymás mellé sodorta őket, a '70-es években még nőügyi konkurenciaharc is feszítette viszonyukat, melyet emlékezetes események szegélyeztek.

Felejthetetlen emlék például, mikoron Karcsi barátjával ültek az Arany Homok bárjába egy kései órán és a csontrészeg K. odatántorgott az asztalukhoz, hívatlanul leült és beszélgetést kezdeményezett. Furcsa, szétfolyó fókuszálatlan tekintettel fürkészte őket, mintha a megivott szeszek lassan elkezdték volna feloldani a szembogarát. Mivel mindketten tudták, hogy kicsoda, egy darabig óvatosan viselkedtek, ám bennük is dolgozott az ital és mikor K. azt találta mondani, hogy : „Ti azt hiszitek, hogy a párt hazudik nektek? Én 10 éve vagyok párttag, ezért tudom, hogy a párt nem hazudik nektek!” „Én meg több mint 20 éve élek” – vetette oda Karcsi – „és ezért tudom, hogy hazudik nekünk.” Ebben maradtak.

Rossz érzés volt ilyen helyen találkozni vele, úgy, hogy láthatóan bennfentes volt itt, az irányítók egyike, akit udvartartás vett körül, akik lesték minden szavát. Persze bátor ember – mondták, hiszen nem retten meg attól, hogy kirúgják a pártból, L. ezt nem értette, ő például be sem lépett, így sohasem lehetett olyan bátor, hogy kirúgassa magát. Úgy gondolta, hogy visszavonult és azt tette, amit egyedül tehetett az aki nem akart mártír lenni: nem vett részt a dolgokban.

Nem volt annyira elszánt, persze mint az a szépapa, akit a családi emlékezet őrizgetett. Ő tíz évig nem hagyta el a faluját a Bach-korszakban, végig otthon maradt, mert mint mondta : „Még találkozom egy Bach-huszárral és akkor le kell lőnöm.” Pedig világlátott ember volt, a Leuveni Katolikus Egyetemen tanult, papnak szánták, ám egy római zarándoklaton elcsavarta a fejét egy leányzó, aki, bármi meglepő, de a szomszéd birtokos lánya volt akivel eladdig nem találkoztak. A leányzó arcát egy kicsi, kéttenyérnyi, ismeretlen mester által festett akvarell őrizte a falon, az óra mellett. A divatos loknikba fésült fekete haj keretezte szív-alakú arcot, az akaratos száj fölött, szilaj, ellentmondást nem tűrő, hatalmas szemek uralták. Akinek ezek a szemek egyszer a lelkébe tekintettek, az nem akart többet pap lenni. A szépapa az óra másik oldalán volt látható, hiúzprémes mentében, karddal az oldalán. Furcsa ember volt, pátriárkai kort élt meg és a család őszinte és hangos megdöbbenésére, jócskán a hetedik ikszben, áttért a református hitre, valami teológiai vita kapcsán. Soha, se előtte, se utána senki nem tett ilyet a családban.

„Nagy a forgalom a damaszkuszi úton.” Mondta valaki akkoriban. Persze voltak, akik egyáltalán nem jártak Damaszkusz felé, rájuk kisebb figyelem irányult, hiszen nekik nem kellett látványosan köpönyeget fordítani, nekik jóval kisebb volt a hírértékük. K. persze ezen kívül is ismert személyiség volt, valami TV-ben dolgozott és a késő-kádári kor a TV kora volt. Aki szerepelt a TV-ben azt a közvélekedés automatikusan okos és befolyásos személynek tartotta. Ezzel szemben a valóság az volt, hogy többnyire jellem, gerinc és értelem nélküli nyaloncok voltak, akikhez – és ez mindent elmond – már cenzúra sem kellett, mert az már beléjük volt építve.

Amúgy, '88-ban már nem nagyon kellett bátorság a rendszer kritikához. Nem egészen egy év múlva, '89. júniusában, Orbán Viktor már nyíltan beszélhetett az orosz csapatok kivonásáról Nagy Imre újratemetésén. '88-ban Kádárt már lemondatták, a változások küszöbön álltak, mindenki érezte, hogy változik a világ. L. úgy gondolta, hogy a kulcskérdés az orosz csapatok jelenléte. Ők hozták be és ők is fogják kivinni a kommunizmust. A magyarországi cselédeik – ezt '56. megmutatta – semmiféle erőt nem tudtak kifejteni egyedül, ha baj volt menekültek; a hősiesen harcoló ÁVH-sokat többnyire a pincéből kellett előhúzni a brikett alól '56-ban. Az igazán jelentős hazaárulók pedig egyenesen a Szovjetunióba menekültek és a tankok hozták vissza őket. Ekkoriban pedig már látszott, hogy a birodalomnak nem határtalan étvágya, hanem emésztési zavara van. Utólag könnyű okosnak lenni, mondhatják sokan, de a helyzet az, hogy amennyire L. nem tudta elképzelni a rendszer megváltozását mondjuk '85-ben, annyira biztos volt már benne '88-ban, Kádár leváltása után. Kádár egész személye, idétlen megjelenése, jellegzetes hanghordozása, durva arca annyira összeforrt a rendszerrel, annyira azonos volt vele, hogy elképzelhetetlennek tűnt: csak úgy távozik és minden változatlan marad. L. nem félt semmitől, mert ott, '88. őszén Lakiteleken, a sokarcú tömegben egyike volt azon keveseknek, akinek egzisztenciálisan nem nagyon volt mit veszíteni. Mert akinek volt félteni valójuk, azok egyrészt „bátrak” voltak ennek kockáztatásáért; másrészt azonban ez a féltés azt is jelentette, hogy megkötötték valamikor a maguk kompromisszumát Kádárral és lettek, lehettek valakik, vagy valamik amiért pedig – ebben nem volt kivétel – fizetni kellett. Az előrelépés ára a kollaboráció volt. Kinek mekkora, ez sok mindentől függött.

Akkor, ott rengeteg beszéd hangzott el és rengeteg beszélgetésben vettek részt. Mindenki roppant optimista volt. Hazafelé az autóban F.-el megállapodtak, hogy létre kell hozni a helyi MDF-szervezeteket és mindent meg kell tenni, hogy megerősödjenek. A rossz érzés elmúlt, lelkesedés és tenni akarás vette át a helyét. A világ szépnek és nyitottnak látszott, ahol bármi megtörténhet és ahol küszöbön állnak azok a dolgok, melyektől minden jobbra fordul. F. romantikus lélek volt – történelmet tanított az egyetemen – és az eseményeket '48-hoz hasonlította, Csengey Dénessel mint Petőfivel és Für Lajossal mint Kossuthal. L., aki nem kedvelte Kossuthot inkább hallgatott. Nagy bizonyosság vett erőt rajtuk. Az országot leláncoltnak látták és azt hitték, ha a láncait leveszik feláll majd és csodákat tesz. Nem morfondíroztak azon, hogy mi lesz azután. Nem kell mást tenni, csak megfosztani a hatalmuktól a nómenklatúra gonosz, üresfejű embereit és minden jóra fordul. Biztosak voltak abban is, hogy a „nyugat” segíteni fog, pénzzel, tudással, bármivel, hiszen nem akarhatnak mást csak azt, hogy virágzó ország legyen Magyarország. Mert ez a kívánság természetesnek tűnt. Mi mást akarhatnának? Tudták, hogy az ország fülig el van adósodva, de nem tartottak ettől, a „nyugat” majd elengedi ezeket, hisze ezt az tartozást nem az ország, a nép csinálta, hanem a kommunisták, nem tisztességes rajtunk behajtani! Ezt majd belátják a nyugati hitelezők is és elnézőek lesznek.

Volt persze a nagy felhorgadás mögött egy motoszkáló rossz érzés is: mi lesz az emberekkel? L. pontosan látta, hogy csak ott ahol ő ismeri viszonyokat minden második ember felesleges. El kell majd küldeni őket. A lelke egyik fele örült ennek, mert akik maradnak – látva a többiek sorsát – gondosabban fognak majd dolgozni, talán nem is lopnak majd annyit; a mások fele viszont aggódott: ha mindenütt így lesz mi történik a feleslegessé váltakkal? Hová mennek majd és miből fognak élni? És ami a legsúlyosabb dilemma volt: vajon rendes dolog olyan világba vezetni az embereket ahol sokuknak nem lesz dolga? Ahol feleslegessé válnak? A veszélyek többnyire nagyobbak nálunk, ám mi mindig kisebbnek látjuk őket. Működött a sok olvasott tankönyv-kapitalizmus, majd a piac és a piaci mechanizmusok megoldják a gondokat. Hiszen a fényes nyugat emberei sem különbek nálunk, mi több inkább mi vagyunk náluk különbek és mégis milyen fényesen élnek, ha ott megoldódtak a problémák itt még jobban, még gyorsabban meg fognak oldódni. Nem lesz semmi baj.

Amint hazaértek L. azonnal munkához látott. Másnap teleragasztotta a községet számítógéppel nyomtatott plakátokkal, amikben meghívta az érdeklődő közönséget a helyi MDF alakulóülésére. A felhívás meglepő, nem várt következményekkel járt.