Természetesen L. is részt vett a rendszerváltozásban, azóta is felelősnek érzi magát, hogy így sikerült. Most ennek történetét próbáljuk elmesélni, abból a sajátos szemszögből, ahonnan L. látta.  

A 80-as évek a lassú rothadás korát hozták el. Az évtized elején, 82-ben, meghalt Brezsnyev Kádár dús szemöldökű csókosa és ezzel megingott a hosszú, eseménytelen uralom biztonsága is. Mindenki biztos volt továbbra is abban, hogy a szocializmus még nagyon sokáig élni fog, hiszen elképzelhetetlennek tűnt, hogy a Birodalom valami rövid agónia után, hirtelen pusztul el. Aki nem volt elkötelezettje az uralgó hatalomnak látta ugyan a repedéseket a Birodalom bástyáin, ám nem látszott, hogy bárki ostromolni készülne azt. A birodalmi gerontokrácia új és új főtitkárokkal kísérletezett, ám egyik sem húzta sokáig, ami nem is csoda, öregek is voltak, meg ittak is mint az állat. Ekkoriban keletkezett a vicc:

– Mi az, aminek 66 foga és négy lába van?

– Krokodil.

– És mi az, aminek 66 lába és 4 foga van?

– A szovjet központi bizottság.

Később persze – a rendszerváltozás után – tömegével jelentek meg a próféták, akik előre látták az összeomlást ám ekkoriban ők még hallgattak.

Ekkortájt L. – némi hányattatás után – egy dunántúli községben, Sz.-ben dolgozott, a helyi Tsz-ben, amelyik a romantikus „Úttörő” névre hallgatott. Nagy és rossz Tsz volt, hosszú kifli-alakban nyúlt el észak-déli irányba, északi vége beért a Mecsek lankái közé, a déli, pedig leért a síkságig. Három falu határában terült el, eredetileg három szövetkezet is volt, melyet a nagy egyesítési hullám során a hetvenes években összevontak. Ekkoriban az volt az elképzelés, hogy ha egy rossz és egy jó Tsz-t összevonnak, abból egy közepes lesz. Ezzel szemben abból – általában – egy jóval nagyobb és kezelhetetlenebb rossz Tsz lett és természetesen az összevont eredeti Tsz-ek dolgozói meg voltak győződve róla, hogy a többiek tehetnek minden rosszról. Az Sz.-i szövetkezet további tehertételeket is hurcolt magával, mert az egyesített három szövetkezet elnöke, elnökhelyettese és főmérnöke egyaránt funkciót kapott és természetesen irtózatosan fúrták egymást és ott tettek keresztbe a másiknak, ahol tudtak. A pártbizottságra, tanácsra érkező feljelentések jelentős részét, melyben az elvtársak bemártották egymást, az Sz.-i Tsz produkálta.

A vezetőséget egyedül az alkoholizmus kovácsolta némileg össze, aminek csoportképző erejét a létező szocializmusban nem lehetett eléggé túlbecsülni. Voltak persze ennek előnyös oldalai is. U. – a párttitkár – például a jó párttitkárok közé tartozott, az iváson kívül nem érdekelte ugyanis semmi, így nem is szólt bele az ügyekbe. Ellentétbe a rossz pártitkárral aki ugyan úgy ivott, de még bele is szólt mindenbe, a maga sajátos szakértelmével. U. rendszerint az iroda folyosóin bóklászott, áldozatra lesve, akit aztán beidézett az irodájába és ott inni kellett vele, valami saját termelésű bort, vagy pálinkát. Veszélyesebb volt az utcán találkozni vele ekkor egy kocsmába kellett elkísérni és ott megvitatni vele az az évi szőlőtermés kilátásait – tavasszal és nyáron – illetve eredményeit ősszel és télen. Más nem érdekelte. Az ilyen találkozás aztán automatikusan felmentést adott az aznapi munka alól is. „Hol voltál?” – kérdezte az elnök másnap L.-t – „Találkoztam U.-val.” – hangzott a felelet – „Az más.” ennyiben maradtak. Valamilyen oknál fogva a párttitkár kedvelte L.-t, bár eredetileg, feltehetően, voltak fenntartásai, ezt onnan lehetett sejteni, hogy az első aratási bálon azt mondta: „Te egy szar elvtárs vagy L. elvtárs.” Nem részletezte, hogy miért és L. annyiba is hagyta a dolgot; lelke mélyén tudta ugyanis, hogy ő tényleg egy szar elvtárs. U. egyébként egy alföldi faluból származott, árvaházban nőtt fel, ott tett szert a haladó marxizmus és az alkoholtartalmú italok ismeretére. Ez utóbbiak egyébként, a nem Lukácshoz, vagy a „budapesti iskolához” köthető, sajátos magyar marxizmus materiális alapját képezték. Ehhez mérten U. iskolázottsága némileg hiányos volt, bár a tanulékonyságnak nem volt híján. Például egy Tsz. kiránduláson miután L. a vacsora előtt aperitifet kért, főúri grandezzával ő is kért még két kör aperitifet. Az ivás hozzátartozott a párttitkári léthez, F., aki a nagyközségi párttitkár volt, keresztneve Zsiga, ezért L. csak F Lada-ként emlegette, egy-egy jól sikerült pártaktíva után rendszeresen az árokból került elő, ahonnan nem tudott maga kimászni.

A dimbes-dombos, erdős dunántúli táj új volt L. számára és ugyanígy újak voltak az emberek. Mintha nem is ugyanabban az országba éltek volna, a nyelven kívül nagyon kevés hasonlóság volt köztük és az alföldi tanyák lakosai között. Sz. sváb falu volt, persze a kitelepítések és a lakosságcsere változtatott ezen, de a falu hangulata, a lelke továbbra is sváb maradt. A falu hangadói a „Gazdakör”-nek nevezett kocsmába járó régi, módos gazdák voltak, szemben a „Sport” kocsmába járó cseléd és napszámos ivadékokkal. A fiatalság az „Új presszó” elnevezésű létesítményt látogatta, ahol az üzletvezető apró termetű, de roppant kövér lánya szintetizátorral és énekkel szórakoztatta az egybegyűlteket. Bár 45-től számítva már a harmadik nemzedék dolgozott a szövetkezetben, még mindig meg lehetett ismerni és különböztetni a gazdák és a cselédek ivadékait, az elvégzett munka mennyisége és minősége alapján.

Lopni persze mindenki lopott. Ebben alig volt különbség, sőt, ami volt az is inkább a volt zsellérek javára szólt, ők lustábbak voltak lopni, illetve nem tartottak akkora háztájit, hogy sokat kellejen az ellátásához megszerezni. Lopták a takarmányt, a műtrágyát, a növényvédő szert, mi több egy ötletes figura még a hídmérleget is ellopta, ami azért kiemelkedő teljesítmény. A növényvédő szer lopásának súlyos mellékhatásai voltak. L. sohasem értette, hogyan maradhat életben valaki, aki egy olyan szerből, melyből öt liter kell egy hektárra, egy liter szétpermetez száz négyzetméterre – elvégre ingyen van és ha olyan hígan is segít akkor így töményen még jobban – mindezt félmeztelenül és cigarettázva, majd másnap meg is eszi, amit előző nap lepermetezett. Ugyanakkor ezek az emberek nem voltak tolvajok a szó privát értelmében. A magára valamit adó kocsmákban nyugodtan otthagyhattad a pénztárcádat, senki sem nyúlt hozzá, érintetlenül visszakaptad. A közös azonban más volt. Onnan lopni „ügyességnek” számított és sikeresebb akciók elismerést váltottak ki. Megakadályozni gyakorlatilag lehetetlen volt, egyszerűen ez volt a levegőben. Aki maga nem lopott, mint L. – azt egyébként mulyának tartották – az sem tehetett semmit, mert akit elkaptak azt sem büntették meg, mert tudta, hogy azok, akik megbüntethetnék, maguk is miket loptak el és hibátlanul működött a „kéz kezet mos” elve. Voltak azonban íratlan szabályok, melyeket be kellett tartani. Senki sem lophatott többet, mint amennyit a beosztása lehetővé tett. Aki ilyesmire vetemedett, azzal példát statuáltak. A „vezetői felelősség” pontosan ez volt: betartatni ezeket az íratlan szabályokat.

Szerette a munkáját, örömét lelete benne és elérte az ő helyzetében elérhető legmagasabb beosztást is, rutinra tett szert és ezért maradt ideje kedvenc könyveire. Korán kelt, négy óra körül, és elindult autóval – ez télen nem volt mindig egyszerű – először a fejéshez. A telep vagy tíz kilométerre volt a szomszéd faluban, ahol az elkanyarodó bekötőútnál állt a Muskátli nevű létesítmény. Ide mindenképpen be kellett térni, részben a reggeli kávé miatt, részben pedig azért, mert ki kellett rugdosni azokat a dolgozókat, akik úgy döntöttek, hogy aznap ott felejtik magukat és nem mennek dolgozni. Télen különösen nehéz felkelni ilyen korán. Egy ilyen fagyott, havas téli hajnalon a telep felé menet valami feketéllett a havas árokban, először azt hitte valamelyik borjú szökött meg és szomorúan gondolt a zsidó-temetőre, megállt megnézni, de nem borjú volt, hanem Sz. a tehenészet éjjeliőre, aki valószínűleg kevesellte az éjszakai adagot és elindult a faluba utánpótlásért, de csont részegen beesett a félméteres árokba és nem tudott kijönni belőle. Jól látszottak a küszködés nyomai a hóban, de aztán elfáradt, pihent egy kicsit és megfagyott. Mikor L. megtalálta már kopogott.

A zsidó-temető azért jutott elsőre eszébe, mert a telepet övező legelő határos volt a falu apró, nagyon elhanyagolt zsidó-temetőjével, melynek kőfala réges-régen leomlott. Mikor a villanypásztor meghibásodott a tehenek – ki tudja miért – azonnal berontottak a temetőbe és felborogatták a sírköveket, ez évente legalább egyszer előfordult, mert a villanypásztort működtető akkumulátor jó volt a Ladába is. A szentségtelen aktust helyreállítás követte, valamint irtózatos letolás a Tsz-vezetőség részéről. Így ismerkedett meg L. Schweitzer Józseffel, aki akkoriban pécsi rabbi volt és mindig személyesen is meggyőződött a helyreállításról. Ez – egyébként – jó üzlet volt az egyháznak, mert a sírok helyreállításával a gyomot és a bozótot is kiirtották.

Sz. érdekes ember volt egyébként, az alkoholizmuson túl gyakorló elmebeteg is tinédzser korában az usztasáknál szolgált, mint mondta azért, mert ott adtak enni. L.-nek már volt egy érdekes afférja vele, Sz. feleségét kereste aki szintén nála dolgozott, apró vékony asszony, a férjével ellentétben a megbízhatóság szobra, aki egy nap – rá nem jellemző módon – nem ment be dolgozni. Elment hát a lakásukra megnézni, hogy mi történt és éppen jókor érkezett, mert Sz. aki éppen a tébolyig itta magát fel akarta akasztani. Már meg is kötözte és az akasztó kötél is készen állt, gyakorlatra utaló profi hurokkal, mikor L. megérkezett és megmentette. Ehhez Sz.-t le kellett ütni, de mikor kijózanodott semmire sem emlékezett. Legalábbis ezt mondta.

Ekkorra L. belenyugodott intellektuális számkivetettségébe, letett irodalmi és filozófiai álmairól; a gazdálkodás természet diktálta, folyamatos, örök ritmusa, az évszakok, az állatok ismétlődő életciklusai segítettek ebben. Dobermannokat tenyésztett és örömét lelte a kutyák intelligenciájában és hűségében. Egy darabig igyekezett követni a magyar irodalmi életet, meghökkenve nézte, ahogyan fiatalkora idoljai lassanként vagy meghalnak, vagy prostituálódnak és felhagyott a kortárs magyar irodalom olvasásával, majd a szépirodalommal magával is. Évekig szinte csak ókori szerzőket olvasott, filozófiát, történelmet vegyesen – egy lezárt kor bizonyosságaiban keresve bizonytalanságának gyógyszerét. Abbahagyta az újságolvasást és a tv-nézést, szellemi értelemben kivándorolt. Nem segített ebben senki. Nem volt kivel megbeszélni a dolgokat és minden gondolati kelepcéből a saját erejéből kellett kivergődnie, volt pár amelyikből nem is sikerült. Nem volt ez ellenére. Olvasmányairól nem készített jegyzeteket, nem „tanulmányozta” a könyveket, hanem élvezte az olvasást. Sajátos büszkeséggel töltötte el a visszavonultság, úgy érezte ez az a szemlélődő élet, melyet kedvenc szerzői hirdettek, a tudás önmagért, megélhetési kompromisszumok nélkül.

A „rendszertől” óvatos távolságot tartott. Ez nem esett nehezére, hiszen a „rendszer” számára és még sokak számára, nem volt más mint azok akiket megismert a képviseletében. Ostoba, primitív, korrupt emberek voltak, visszataszító modorral, szokásokkal és tulajdonságokkal; az a pár alkalom, amelyet, a munkája miatt, kötelező volt együtt tölteni velük bőven elég volt belőlük. Nem tudott mást látni bennük, mint azokat akik felelősek voltak a családját ért csapásokért, akik büntetlenül kirabolták őket és erre – osztály alapon – még büszkék is voltak. Ezt persze meg is érezték és nem hívták maguk közé, ők is tudták: nem oda való, – szar elvtárs.

Ez idő tájt L. – a sok magyar értelmiségihez hasonlóan – egyáltalán nem volt tisztában annak az országnak a működésével, amelyben élt. Az egyik probléma az volt, hogy a politika, ami akkoriban sem volt más, mint párton belüli intrikák külső megjelenési formája, távol zajlott tőle. A „rendszert” csak azok értették akik a résztvevőket, a résztvevők szándékait, a folyton változó erőviszonyokat is ismerték. Innen eredt az SZDSZ későbbi, fölényes „szakértelme”, hiszen ők – családilag – tudták ezeket a dolgokat, mi több egyesek még befolyást is tudtak gyakorolni rájuk.

A másik probléma az volt, hogy homogénnek látta az ország többségét, egyformának, mert csak a párt helyi képviselőinek utálatát érezte bennük és ez közös volt szinte mindenkiben. Ez azt a hamis benyomást keltette, hogy mindenki egyet akar, ami igaz is volt – talán – az első lépésben, hogy a kommunisták ne pöffeszkedjenek tovább. Ám, hogy mi legyen azután, milyen országot, államot, társadalmat akarnak azt senki sem tudta, különösen nem maga a „nép”. Ekkoriban azonban még nemigen gondolt erre senki. Részben azért vélte ezt így, mert csak erre volt szeme, részben pedig azért, mert erről nem lehetett nyíltan beszélni, nem lehetett megkérdezni a másik véleményét, hiszen nem válaszolt rá, óvatlan hülyének nézte, aki ilyenekről akar beszélni – jobb esetben. Rosszabb esetben provokációnak vélte az egészet. Plátói szerelem fűzte a hazájához és annak lakóihoz és ahogyan a szerelmes nem vesz tudomást a kedves test-szagáról, úgy nem vett tudomást a Gorenjéért¹ sorba álló tízezrekről, akik félnapokat ültek a Trabantban a tűző napon, a hátsó ülésen a beteg (a legenda szerint halott) nagymamával, mert szükség volt az ő valutakeretére is. Romantikus szeretetet érzett, a mindennapok keserű tapasztalatait felülírta ezer év dicsőségesnek képzelt történelme, meg volt győződve róla, hogy ha megfelelően vezetik, ez a nép csodákra képes.

Így köszöntött be a nyolcvanas évek dereka és vele mindaz a változás, amiben azóta is élni vagyunk kénytelenek.