Most L. néhány utazását fogjuk elmesélni, azokat amelyek maradandó élményeket nyújtottak számára.
A képen az utazások eszköze, a Czetka motor látható.
A tél folyamán L. vásárolt magának egy Cetka típusú motorkerékpárt és ezzel kezdetét vette életének motoros korszaka, mely majdnem tíz évig tartott és csak néha szakadt meg, ha elvették a jogosítványát. Ettől kezdve szabadidejét motoron töltötte, tehette ezt annál is inkább, mert minden kötöttségétől eloldódott, nem saját akaratából ugyan, de szabad lett, mint a madár. Egy nagyon magányos madár. A tél végén elpusztult Ralf a kutya. Sokszoros kiállításgyőztes lévén sok szukát hoztak hozzá fedeztetni – L. jól keresett ezzel – ám valamelyiktől brucellózisos fertőzést kapott. Ez egy csúf, nehezen gyógyítható betegség, emberre is veszélyes és a hím állatoknál a genitáliákat, támadja meg először, majd pedig az idegrendszert. Ralf esetében a betegség rapid lefolyású volt, először az egyik heréjét kellett eltávolítani, majd a betegség a gerincét támadta meg – hiába voltak az antibiotikum kúrák – megbénult mindkét hátsó lába. A hatalmas kutya lefogyott, szabályosan összement és borzas, fénytelen szőrrel feküdt a vackán, időnként vonított a fájdalomtól. Mikor a paralízis előrehaladt, néhány nap múlva és már a vizeletét sem tudta visszatartani. Két rettenetes éjszaka után L. leszámolva minden hiú reménnyel, elhatározta, hogy véget vet szenvedéseinek. Elhívta K.-t az állatorvost, hogy végezze el az eutanáziát. Úgy érezte azonban, hogy neki is kötelessége részt venni ebben, ennyivel tartozik a távozó barátjának. A kutyákat úgy ölik meg, hogy egy hosszú tűvel Károly-sót juttatnak közvetlenül a szívbe, ettől a szív szinte azonnal megáll. Maga a művelet nem túl fájdalmas, a szívnek nincsenek fájdalomérző idegei, gyakorlatilag egy közönséges injekciónyi fájdalom éri csak a pácienst. Külön szokták beszúrni, először csak a tűt – a ritmikus mozgásából és végén megjelenő pulzáló vérből látszik, hogy célba talált – aztán nyomják bele a fecskendőből a Károly-só oldatot. Még ettől a fájdalomtól is meg akarták kímélni, ezért egy irtózatos adag nyugtató-koktéllal kezdték – talán ez is elég lett volna a halálhoz – és miután teljesen elvesztette az eszméletét akarták beadni neki a halált. A koktél gyorsan hatott a kutya elnyúlt, felületesen pihegve szedte a levegőt, nem volt szem-reflexe. – „Várjunk kicsit, igyuk meg egy pálinkát, aztán befejezzük” – javasolta L., aki előrelátóan egy egész üveg kitűnő pálinkát szerzett be az eseményhez, biztos lévén abban, hogy szükség lesz rá. Felálltak hát és elindultak a ház felé – a dologra otthon, egy féltető alatt a körtefa tövében kerítettek sort – a lépcsőről L. visszanézett és azt látta, hogy Ralf valami csoda folytán felemelte a fejét és nézett utána. A homályos kék szemekből az elválás fájdalma, magány és szívbemarkoló szeretet sütött – L. szinte elszédült, kicsordultak a könnyei és K.-nak egyedül kellett befejeznie, mert nem tudott visszamenni oda. Később, mikor K. elment, sírt ásott a fa tövébe izzadva, csákánnyal törve a még fagyott földet és egyedül eltemette. A halom fölött állva pálinkát loccsantott a földre és a maradékot egy hajtásra megitta, alig tudott bemenni.
A másik akitől el kellett búcsúznia E. volt. A nyár folyamán elfogadták a kérelmét és átkerült az ELTE-re – Budapest beszippantotta. Néhányszor még volt L.-nél és L. is sokszor meglátogatta, de egyre nyilvánvalóbb volt, hogy nem megy a dolog. Végül, jellemző módon, E. állt elő ultimátummal: L. vagy felköltözik és munkát keres Pesten, vagy szakítani kell. Nem volt meglepő, az együttlétek egyre kevésbé voltak boldogok, nem voltak veszekedések, szóváltások, csak valahogyan kietlen lett az egész, kelletlen és azzal fenyegetett, hogy így fognak majd emlékezni rá. Kapcsolatuk kezdetén megígérték egymásnak, hogy nem fognak rossz szájízzel gondolni egymásra, ha elválnának útjaik. Persze ez akkor képtelenségnek tűnt, csak elméleti lehetőség volt, most viszont itt volt az idő, hogy be is váltsák ezt az ígéretüket. L.-nek volt nehezebb dolga, neki egyedül kellett birkóznia ezzel. Nappal nem volt nehéz, futkosni kellett, problémát megoldani, észrevétlenül eltellett az idő, esténként aztán, mikor olvasni próbált, miközben Szutyok kornyikálását hallgatta, sokszor markolt bele a magány és E. emléke egyszerre. Próbált védekezni persze, bejárt a városba, sorra megkereste a régi barátait, lányokkal ismerkedett meg, de valahogyan mindegyik unalmas volt, a gondjaik, az őket foglalkoztató ügyek kisszerűnek tűntek és néhány alakalom után nem kereste őket többet. Igaz, azok sem nagyon keresték őt.
A legtöbb időt a Tsz-él dolgozó gyakornok lánnyal töltötte, akivel a szilveszteri ünnepségen ismerkedett meg. Az ünnepséget a kultúrteremben tartották, ez abban különbözött bármelyik magtártól, hogy az egyik végében színpad is állt. Itt, tekintélyes mennyiségű alkoholok kíséretében ó-év búcsúztatót rendeztek, ami abból állt, hogy a Tsz-elnök, majd pedig a párttitkár köszöntőt mondott és mindenki roppant módon berúgott. Az elnök a szokásos szűkszavú, mogorva módján köszöntött mindenkit – ezzel nem is volt semmi baj – a párttitkár azonban már láthatóan részeg volt és hosszasan, összefüggéstelenül beszélt, többek között megragadta az alkalmat, hogy hitet tegyen a szocializmus építésének ügye mellett. Egy különösen érdekes körmondat hatására L. nem tudta megállni és hangosan felröhögött. Mindenki ránézett, ám ezt nem nagyon vette észre – ő is ivott már eleget – csak azt, hogy még valaki nevet rajta kívül. Ez volt Éva – így hívták, ám vezetéknevét L. mostanra szégyenletes módon elfelejtette – aki a K.-i főiskola végzőseként gyakorlaton volt a Tsz-ben. Gyönyörű szép lány volt csodálatos alakkal – versenyszerűen úszott korábban – nagy csodálkozó szemekkel, a férfiak mégis elkerülték mert súlyosan dadogott. Éppen ezért keveset beszélt, viszont figyelmes és hálás hallgatóság volt. Így hát L. mesélt neki mikor – két magányos lélek – összebújtak L. szobájában. Odakint fagyott leplek alatt vacogott a világ, odabent pedig elkalauzolta azokba a világokba, ahol otthonosnak érezte magát – az álmaiba. Összebújtak a hideg ágyban, valamiféle erotikával fűszerezett baráti magány fűzte őket össze. Éva halkan, monoton hangon szinte folyamatosan beszélt álmában, L. eleinte azt hitte hozzá beszél, és ilyenkor sohasem dadogott. Sokkal jobb, elviselhetőbb volt ez így. Aztán a tavasszal végzett és visszautazott Sz.-be, ahonnan jött és L. soha többé nem látta, ekkor döbbent rá, hogy még a címét sem tudja, de valahogyan ez is rendben lévőnek tűnt akkor.
Munkatervet is készített magának, hogy lekösse idejét, újra kezdte olvasni Hegelt és azzal vigasztalta magát, hogy egy igazi zsenivel osztja meg a tanyasi tél magányos hidegét. Úgy érezte a nehézkes, cirkalmas mondatok érthetetlenségében ott rejtőzik valahol a világ pozitív magyarázata és csak sokkal később érette meg, hogy valójában a Filozófus a halálról és a rezignációról beszél, hogy a szédítő logikai mutatványok a semmi fölött lengő trapézon nem a vigasz, hanem a kétségbeejtés szándékával íródtak. Az adott lelkiállapotban azonban valamit segített a mondat-rejtvények megfejtése, de nem sokat. Kemény, hideg tél volt, még pusztai mértékkel is, reggelre az ablakok vastagon befagytak a szoba nagyon kihűlt, egy reggel még vékony jéghártyát is talált a lavór vizén. Karácsony előtt leesett a hó és vastagon eltakart mindent, két napig tartott, mire az utak úgy ahogy járhatóak lettek, vagy legalábbis már látszott, hol vannak. Karácsonynak csak egy napját töltötte otthon a többi napokon ügyeletet vállalt, mert látta, hogy a többiek mind családosak és nehezebben jönnek el otthonról. Így az ünnepi lakomákat Klári néninél falta fel és a szobáját is egy tőle kapott boróka-ággal díszítette fel, még gyertya is volt rajta. Klári néninek teljesen a szívébe férkőzött, talált ugyanis otthon egy Bergyajev kötetet, ami valamiért két példányban volt meg és karácsonyra neki ajándékozta. Kiderült, hogy Klári néni ezt még nem olvasta – ami nagy szó volt – és roppant hálás volt érte, mert Bergyajev a kedvencei közé tartozott. A kicsit őrült oroszt L. is szerette elképesztően keveredett benne a nyugati filozófia művelt, logikus ismerője és interpretátora a perszonalistával és a szláv-orosz istenkeresővel. Aki az egyik nap Kantot, vagy Hegelt olvassa, másnap pedig kolostorba vonul ahol hetekig beszélget egy írástudatlan parasztból lett sztarosztával ugyan azokról dolgokról, amikről a nyugati filozófusokat faggatta. Szerzett egy elemmel működő rádiót és azt hallgatta késő éjszakákig, ha nem tudott aludni, odakint csikorgó-fehér hótakaró fölött a fekete semmi, kidíszítve apró jégtű-szúrásokkal – a csillagok. Kivitte magával a nem nagyon ismert apjától örökölt csillagászati távcsövet – ősi darab volt csillogó rézből és fa lábakon – azzal nézte a hold nevető arcán a krátereket, amíg bírta a hideget. Egyszer Szutyok is megkérte, hogy belenézhessen, egy darabig szótlanul bámulta ő is a holdat aztán hátralépett és megrázta a fejét – „Azta kurva,” – mondta meghatódva – „ragyás mint a Sári segge!” – Sári egy özvegyen maradt termetes fejőnő volt, akit a rossz nyelvek szerint gyengéd szálak fűztek régebben Szutyokhoz, mikor az még daliásabb volt és főleg nem ivott ennyit. Ennyiben maradtak.
Egyik reggel lógó szárnyú, fiatal fülesbaglyot talált az istálló mellett, az oda állított szekér alatt, már majdnem elment mellette, csak a szeme sarkából, inkább érzékelte mint látta, hogy mozdul valami. A bagoly felfújta magát és mérgesen fújt rá, mikor megnézte, be kellett csomagolni egy kabátba, hogy ne karmolja meg. A szobában ülőfát eszkábált neki, azon üldögélt aztán, eleinte egy pórázzal a lábán, később mikor megszokták egymást anélkül. Párszor meg is ijesztette Évát, mikor éjszakánként a repülést gyakorolva nesztelen szárnyakon keverve a levegőt próbaképpen körberepülte a szobát. El is nevezte, roppant szellemdúsan Fülesnek. Füles szárnya szerencsésen meggyógyult, nem törött el, csak nagyon megüthette – neki repülhetett valaminek, pedig a baglyok nem szoktak ilyen hibákat elkövetni – minden esetre tavasszal már vidáman tudott repülni, esténként kisuhant a nyitott ablakon és elment vadászni, késő éjjel, vagy hajnalban tért csak haza, teleköpködte az ülőfa alatti újságot vacsorája emlékeivel, aztán egyszer nem jött vissza többet; L. remélte, hogy ahogyan Évának sem, neki sem esett baja, csak talált valakit, aki jobban illett hozzá mint ő.
Így érte a tavasz. A hó egyszerre elolvadt, a növények ágai könnyeztek, megteltek élettel és a szürkésbarna tavalyi fű között zöld foltok jelentek meg. Belvizes tavacskák voltak mindenfelé, felszínüket borzolta a tavaszi szél, az északnak tartó, hazatérő madarak megpihentek a partjaikon. Hűvös volt, de valahogyan már nem olyan télies, hanem tavaszias, ígéretes hűvös. L. felkapott új motorjára – csak neki volt új, egyébként használtan vette – és vidáman száguldozott vele, sokkal gyorsabb és kezesebb volt mint a szolgálat Pannónia, valahogyan erőt vett rajta az utazási vágy. Ez szokatlan volt, sem előtte, sem utána nem volt valami nagy utazó most viszont kézenfekvőnek tűnt utazással szabadulni a téli depressziótól. Egy valahogyan kezébe került újságban olvasott egy cikket Bulgáriáról, aznap épp hűvös, borult idő volt és egy távoli napsütötte déli ország képe jelent meg előtte – elhatározta, hogy elutazik oda – motorral természetesen. Ez lett hát az első utazása. Úgy tervezte, hogy Aradon és Temesváron át, tehát Románián keresztül megy Burgaszba, ami a fekete tenger partján van. Nem volt választék Jugoszlávia majdnem „nyugatnak” számított, arra neki sohasem adtak volna útlevelet. Ezt, az oda-vissza mintegy 2000 km-es utat tíz nap alatt akarta megtenni. Eszébe sem jutott magával vinni valakit az útra – igaz nem is nagyon lett volna kit – ez volt az első magányos utazása, melyet aztán szokásává vált. A magányos utazás természetéből fakad, hogy az utazó nyitottabb lesz az élményekre, közelebb kerül az idegen tájhoz és emberekhez – nincs kihez menekülni a túl erős benyomások elől, kénytelen átadni magát nekik. Este gondosan felpakolt mindent a motorra, sátrat, hálózsákot és a kiváltott lejekkel és levákkal a zsebében kora hajnalban nekivágott az utazásnak. (Nem akart ilyen korán indulni csak nem tudott aludni) Ahogyan dél felé berregett a motorral valami könnyű eufória fogta el, nem tudta még, hogy minden utazásnak két ilyen misztikus pillanata van: az elutazás és a megérkezés.
Az utazás élménydús volt, viharfrontokon, nagy esőkön és ájult hőségeken motorozott keresztül, mivel pénze gyorsan fogyatkozott, többnyire böjtölve. Fáradtan érte el első úti célját a kopár Rila-hegységet és benne a nevezetes kolostort. Annyit tudott róla, a lexikonból, hogy Rilai-Szent János tiszteletére emelték, és hogy zarándok hely, annyira ismert és népszerű, hogy a kommunisták is megtűrték és nem csináltak belőle múzeumot, mint annyi más kolostorból. Valamiféle ünnep volt, Szent János valamilyen csodájának ünnepe és ezért rengetegen voltak a zarándokok. Este érkezett, már sötétedett, a kolostortól nem messze, fölötte a hegyen talált egy tágasabb portát és bekéredzkedett. Kitapasztalta a balkáni népek nagyszívű vendégszeretetét, mindig beengedték, vigyáztak a holmijára és sokszor még meg is vendégelték, pedig még magyar szemmel is elképesztően szegények voltak. De amit adtak szívesen adták, pedig alig értették meg egymást, L. nem volt hajlandó megtanulni oroszul, sem a középiskolában,sem pedig az egyetemi évek alatt, ezért a német volt az egyetlen nyelv, amit úgy-ahogy megértettek mindenfelé, amerre járt. Persze senki sem garantálta, hogy pontosan azt értik, amit mondani akarnak egymásnak – de nem is ez volt a lényeg. Lepakolt és elindult megnézni a búcsút (nem túl szakértő módon így nevezte el magában az eseményt). Ahogyan gyalogolt lefelé a zötyögős úton – tán még a bizánciak építették – egy váratlan kanyar után kitárult a kolostor panorámája, látszott a teljes, szabálytalan négyszög alakú, zárt udvarú épület és a zarándokok tömegei, tízezrek lehettek, ahogyan lassan mentek felfelé a kolostorhoz vezető úton. A leszálló sötétben valami fényt vittek magukkal – később közelebbről látta, hogy kis lámpások, benne gyertyával – és ahogyan az emberek egyre kivehetetlenebbek lettek, csak a fények folyója kúszott felfelé a kivilágított épületek felé. Valamit énekeltek is, azonban ebből oda fel, ahol L. ült, csak mély hangú zümmögés hallatszott fel. Lenyűgöző volt. Leereszkedett és beállt a zarándokok menetébe, körülötte öregek fiatalok, gyerekek, teli torokból énekeltek valami gyászos hangulatú görög egyházi éneket és lassan bevonultak a zsúfolásig megtelt belső udvarra, amit csak az ezernyi gyertya világított meg. A tömeg itt elhallgatott majd a visszafojtott lélegzetű csendben megszólalt egy hihetetlenül mély hang és hasonlók kórusa felelt neki. És kerengőn megjelent az éneklő, aranyba öltözött papok csoportja, sovány aszketikus arcok, mellig érő fekete, vagy ősz szakállak és a skufiák alól vállra hulló haj – igazi bizánci karakter valamennyi. Lassan énekelve körbe sétáltak a kerengőn, az udvart elöntötte a kezükben lóbált füstölők illata. Egyszerre az ének elhallgatott, a csoport megállt és a középen álló alak kinyújtott kézzel – valószínűleg görögül – megáldotta a zarándokokat. Aztán a papokkal szemben lévő erkélyről felcsapott egy tiszta magas tenor és a zarándokok válaszoltak „Kyrie eleiszon! Uram irgalmazz!” és végig valahányszor elhangzott valami a kerengőről a zarándokok megismételték a könyörgést.
L.-t hipnotizálta a szöveg, a kórus, körülötte mintha maga Bizánc éledt volna újra, tornyaival, intrikával, a hangok megmutatták neki a bíborban született császár parancsára észak felé menetelő légiókat akik meg fognak ütközni a barbár magyarok seregeivel és elvéreznek majd a nyilakkal borított égbolt alatt. És látta az ünnepélyesen öltözött bizánci követeket, akik kard helyett aranyat és bizánci hercegnőket vittek az északi lovas barbároknak, hogy felhasználhassák őket a háborúikban. Érezte, megérti talán meg is éli egy hatalmas kultúra aranyos visszfényét, amelyiknek buknia kellett, mert már nem akart semmit, csak fennmaradni. Látta az aranyba-merevült egyházát, élén a császárral, amelyik elszakadt már a nyugatitól, ahová friss, barbár vér özönlött be, átlelkesítve és megváltoztatva Róma püspökének nyáját, amely farkasfalka volt inkább immár. Ismerős és végtelenül idegen volt egyszerre és úgy érezte egy pillanatra megérti azt a felfoghatatlan hatást amit Krisztus tanítása tett annyiféle népre. Ott, az idegen tömegben, amelyiknek szavát sem értette érezte először a valahová-tartozás egységét. A hangok elhallgattak és a tömeg halk mormogással örvényleni kezdett lassan sodródtak egy beugró felé, ahol megcsókolták az üveglap alatt kiállított ikont. Ide már nem tudta követni őket. „Nyugati” lett újra, idegen, új ember, elindult vissza a sátra felé és csak valami kimondhatatlan, meghatározhatatlan vágyakozás maradt benne az egység, az azonosulás után, ami aztán gyengébben, erősebben mindig elkísérte.
