A mindennapok is lehetnek veszélyesek, ahogyan az látható lesz alább.

A képen egy eredeti "Sztalinyec" látható.

A legrekkenőbb nyár tombolt, olyan, amilyen nálunk csak a homokhátságon fojtogat, talán augusztus lehetett. Az éjszakák is elviselhetetlenek voltak az ember csak izzadtan forgolódott az ágyban nem tudott aludni és reggel eleve fáradtan kelt fel egy újabb trópusi napra. Az amúgy sem túl sűrű fű kiégett, megritkult, közötte ott sárgállott a homok. Az üszőket nem lehetett kihajtani legelni, részben mert nem volt mit, részben meg hőgutát kaptak volna. Onnan is látszott a nagy baj, hogy a zöld gyíkok is csak reggel és este napoztak, pedig ők aztán igazi napimádók. Rengeteg volt belőlük, apró őslények, kisebbek nagyobbak ragyogó zöld pikkelyekkel; roppant fürgén mozogtak, ami nem csoda hiszen minden ragadozó vadászott rájuk. Nyár elején a hímek torka kék színben pompázott és ilyenkor jóízűeket verekedtek egymással, elfeledkezve az óvatosságról a nagy szerelmi lángolásban annyira, hogy észre sem vették mikor elkapta őket valami. L. őszinte bánatára a telep két jókora kandúrja sem a hihetetlenül elszaporodott patkányokat irtotta, hanem telezabálták magukat gyíkokkal és utána békésen aludtak, valami árnyas helyen, a patkányok pedig fényes nappal rohangásztak az istállókban, lépten-nyomon beléjük botlott a telepen járva. Gyermekkori tapasztalatait felhasználva L. csúzlival próbált vadászni rájuk, de mérsékelt sikerrel – túl gyorsak voltak. Pedig az egyik macska, jókora cirmos kandúr – télen, mikor kevesebb volt az ennivaló – L. szeme láttára kapott el patkányokat és jóízűen meg is ette őket, sajátos stílusban, ugyanis, feltehetően gourmand lévén, a bőrét meghagyta, így mindenfelé patkánybőröket megszámolva lehetett lemérni a vadászata sikerességét. Amúgy semmi sem segített a patkányok ellen, voltak ugyan brutálisan erős mérgek, a bőrön át is felszívódóak és a patkánynak elég volt belelépni, azonban ez sem sokat segített, mert a patkány nagyon okos állat és ha egyikük evett a méregből amitől a helyszínen azonnal el is halálozott abból a méregből ott többé egy patkány sem evett, a tetem elriasztotta a többit. Így hát a mérgezés nem nagyon ritkította őket. Később mikor egy patkányirtásban járatos embert hívtak, aki vadászgörényekkel dolgozott, L. megismerkedett a tökéletes eljárással, úgyhogy ő is beszerzett két görényt – de ez már egy másik történet.

Különleges napok voltak ezek: L.-nek vendége volt. Ez először fordult elő, mióta itt dolgozott és élvezetes változatosságot jelentett a kutyával és Szutyokkal töltött estékhez képest. A barátnője E. látogatta meg, akivel alig néhányszor találkozott, mióta eljött az egyetemről. Akkor rossz szájízzel és nehezen váltak el, L. sokat ivott és ellenséges volt mindenkivel, apránként tudatosult benne, hogy mindennek vége, valamiféle új életstratégiát kell kialakítani, új célokkal és módokkal, de fogalma sem volt róla mi lehetne az. Beadott ugyan egy fellebbezést, ám nem sok reményt fűzött hozzá. Ezért aztán szinte minden barátjával összeszólalkozott, E.-t pedig azzal vádolta, hogy nem segít neki elviselni a sorsát. Így azután mikor dolgozni kezdett csak néhány hónap múlva szedte össze annyira a bátorságát, hogy felkeresse. Szándéka szerint bocsánatot akart kérni, ám erre nem volt szükség. E. őszinte örömmel fogadta, láthatóan nem neheztelt, pedig lett volna miért. Csodás napot töltöttek együtt és megbeszélték, hogy mikor E. végez a vizsgáival és a nyári munkájával – nyelvszakos lévén elszegődött idegenvezetőnek – meglátogatja L.-t. Jóval több volt ebben mint egy egyszerű találkozás. E., aki Pesti volt el sem tudta képzelni milyen lehet az a hely, ahol L. dolgozik és azt sem tudta elképzelni, hogy ő vajon képes lenne együtt élni vele ott, vagy megbolondulna az unalomtól. A dolog nagyszerűen kezdődött. Vonata késő este érkezett egy szomszédos város állomására, mivel nem volt csatlakozása, ezért L. elment érte a szolgálati Pannóniáján. A meleg nyári éjszakában ragyogó teleholdnál motoroztak visszafelé, a kihalt úton L. eloltotta a világítást és csak a hold fényénél pöfögtek a nyílegyenes, végtelenbe vezető úton. E. szorosan átölelte, hozzábújt eleinte kicsit ijedten – mint bevallotta sohasem ült még motoron – majd egyre boldogabb felszabadultsággal. Megérkeztükkor a petróleumlámpa fényében egyáltalán nem tűnt annyira lehangolónak L. szállása, mint fényes nappal. Megitták az ünnepi alkalomra vásárolt bort és sokáig ültek beszélgetve a ház előtti ócska asztal melletti székeken. Ezt a helyet egyébként L. – barokkos túlzással – „terasznak” nevezte.

A következő napok azonban korántsem sikerültek ilyen jól. L.-nek korán kellett kelnie – E. még mélyen aludt – a fejéshez és mire vissza tudott menni E.-t a legtöményebb unalom állapotában találta. Hogy lefoglalja magát kitakarított – ez heroikus munka volt – sőt valami ennivalót is megpróbált készíteni, ez azonban az alapanyagok hiánya, na meg E. főzési tudományának hiányosságai miatt, kudarcba fulladt. L. könyvei nem érdekelték, sohasem vonzódott a filozófiához, más szórakozási lehetőség pedig nem adódott. Hogy enyhítse a szenvedéseit L. elvitte kocsikázni estefelé, mikor már nem volt olyan irdatlan meleg. Ezt nagyon élvezte – Pompás a ló is jó napot fogott ki, nem borította fel őket és nem is harapott meg senkit – bementek a faluba vásárolni és L. elvitte a kocsmába is, ahol óriási sikert aratott, lévén az egyetlen nő az ivóban, mikor pedig meglátták, hogy egyetlen húzással tudja meginni a pálinkát végképp elbűvölte őket. Csakhogy ennyi nyilvánvalóan nem volt elég. Világosan látható volt, hogy E. sehogyan sem tudna élni egy ilyen helyen. Egyszerűen nem volt idevaló, L. pedig nem találhatott – igaz nem is akart találni – másik munkát magának; különben is, meglepve vette észre, hogy furcsa, megmagyarázhatatlan módon, de jó itt élni. Elfogadta az embereit és úgy érezte azok is elfogadják már őt, mi több céljának kezdte érezni, hogy a munkája eredményes legyen, nem akart már elmenni innen. Bár nem mondták ki, de ez árnyékként közöttük sötétlett és elharapott mondatokban, lapos pillantásokban testesült meg, várható volt, hogy kitör valamelyik pillanatban.

Vad álmai voltak éjjel, azt álmodta, hogy valaki üvölt a fülébe. Hirtelen felriadt – E. már ébren volt és rémülten nézett rá – és rájött, hogy a telep közepén álló tekerős tűzjelző-szirénát hallja az ablakon pedig a fehér holdfény mellett valami vöröses fény is szűrődik be. „Tűz van!” – gondolta és félig még öntudatlanul magára kapkodta a nadrágot meg a trikót és úgy ahogy volt mezítláb beleugrott a tehenész-csizmába. (Csak a városi ficsúrok hiszik azt, hogy nyáron szandálban lehet járkálni a szúrós tarlókon és a száraz kóró-tövek között, pár lépés után rájönnek, hogy mekkorát tévedtek.) Fél szemmel látta, hogy E. is öltözik; észrevette, hogy mikor felhúzta ő is a trikóját – L. egyik ruhadarabját viselte blúz helyett – két kézzel megigazítja a haját. – „Ezek a nők!” – gondolta és már rohant is ki az ajtón. Kint a keleti égbolt vörösen világított és még a lángok teteje is látszott, pedig a tüzet takarta az istálló épülete. Az udvar közepén a holdfényben jól látszott Szutyok, aki vadul tekerte a szirénát. „Kijöttem hugyozni, akkor láttam, hogy arrafelé ég valami” – mondta és meghökkentően, szokatlanul józannak tűnt. L. nem vesztegette az időt beszélgetéssel, az istállóhoz futott és felmászott a létrán, arra a kis balkonszerű betonlapra amelyikről nemrégen Pistit csalogatta le és elnézett kelet felé. A teleptől vagy egy kilométerre nagy lánggal égett a kiszáradt belvizes tavat övező, mostanra ugyancsak kiszáradt nádas. Szél nem fújt, mozdulatlan volt a levegő, L. megnyalt az ujját és feltartotta, hogy érezze a szelet – ezt valami tengerészes könyvben olvasta – de nem érzett semmit. E. egyszer csak ott állt mellette a tenyérnyi, korlát nélküli betonlapon, bátor lány volt felmászott ő is létrán, ijedtnek látszott, mikor azonban látta, hogy ilyen messze van a tűz kicsit megnyugodott. – „Ugye nem ér ide?” – kérdezte halkan – „Nem” – nyugtatta meg L., a telep és a tűz között a kiszáradt , üres tómeder volt – „nem jut el ide, az ellenkező irányba terjed”

A nádas mögött viszont ott volt a szántatlan tarló és közte a tanyák. Oldalra nem tudott terjedni a tűz, vagy nem nagyon, arra kisült ritkás, homokos legelő volt nem akadt számára táplálék. Ám ha végigrohan a nádason és kiér a tarlóra, ahol ott feküdt összegyűjtetlenül a kombájnoktól szétszórt szalma is – akkor eléri a tanyákat. Egyiket-másikat csak pár méter választotta el a szántótól és a zsúptetőre könnyen ugrott át a láng. A tűz fölött így is ott köröztek a vad, felfelé szálló hőség szárnyain az égő növények, mint izzó, szárnyas lidércek a pokol fölött. – „Ha feltámad a szél” – gondolta L. – „akkor vége mindennek, a városig leég ez az egész.”

Lemásztak a padlásról és felültek L. motorjára – E. ragaszkodott hozzá, hogy vele menjen – és kimotoroztak a tűzhöz. A sziréna miatt, vagy másért, már vagy egy tucatnyian verődtek össze a közeli tanyákról, szedett-vedett ruhában, de többnyire otthonról hozott szerszámokkal, lapátokkal álldogáltak tanácstalanul, a tűztől kissé távolabb, ahol még elviselhető volt a meleg. „Valami kéne a tűz elé tarlón, hogy ne tudjon terjedni” – gondolta L. és hirtelen eszébe jutott, hogy tegnap este jött a traktoros, hogy felszántsa a tarlót pontosan ott, ahol a tűznek útját lehetett volna állni. Este lévén a traktort otthagyta a telepen, azzal, hogy holnap reggel jön elkezdeni a munkát. A traktor ott állt a telepen. „Ez az!” – jutott döntésre -így talán megállíthatjuk! Maguk – kiáltott az összeverődöttekre – menjenek a tűz elé! Kerüljék meg és oltsák, ami átugrik a tarlóra én meg hozok erősítést” – így mondta „erősítést” – maga sem tudta miért. Azok összenéztek, de szótlanul elindultak amerre mondta nekik.

„Gyere!” – szólt E.-nek. Felültek a motorra és a homokban meg-megfaroló Pannóniával visszamentek a telepre. Kihozta a szobájából az elemlámpát, amelyik szintén „szolgálati” volt még az üsző ellésekhez szerezte be és E. kezébe nyomta. – „Majd világíts nekem.” Hátramentek az udvarban, ahol a sarokban, az istálló fala mellett a holdfényben, mint egy furcsa szögletes szikla állt a lánctalpas „sztalinyec” – ez a traktor ugyan nem volt a klasszikus „sztalinyec”, ám az istenadta nép minden lánctalpast így nevezett – az eke utánakötve, készen a munkára, ami éppen a tarló felszántása lett volna másnap. „Csak” be kellett indítani. Indítómotor volt rajta, egy kicsi kéthengeres, kétütemű benzinmotor, ezt kellett berántani, mint a csónakmotort, majd egy karral, a kuplung-tárcsán keresztül, átadni a forgást nagy dízelmotornak. Bár látta már hogyan kell, még sohasem csinálta. „Először lenyomjuk a szívató kallantyúját, így. Aztán kettőt-hármat rántunk rajta, hogy benzin kerüljön a hengerekbe, majd ráadjuk a gyújtást és berántjuk a motort. Könnyű azt mondani.” – gondolta. De mindezt megcsinálni a sötétben, úgy, hogy közbe még ijedt is az ember – na az más dolog. E. világított, L. pedig végigcsinálta az indítási procedúrát és – láss csodát! – a kis motor, méretéhez képest meglepően nagy füstfelhőt köpve magából vígan beindult. Maga felé húzta a kuplung-kart és az indítómotor erőlködve forgatni kezdte a nagy dízelt. L. gázt adott neki és először csak néhány ingerült dübbenés hallatszott majd öblös durrogással füstöt okádva beindult a motor. L. bemászott a fülkébe megragadta a két irányítókart – ezekkel a lánctalpakat lehetett fékezni és a traktor abba az irányba fordult. „Szólj Szutyoknak, hogy hogy hagyja abba azt a hülye szirénázást és jöjjön ő is a többiekhez. Jövök ahogyan tudok.” Páros lábbal betaposta a kuplungot – egy lábbal nehéz volt – és elindult kifelé az udvarról. Nyomta a gázt ahogyan csak bírta, a traktor dülöngélve a homokba, de viszonylag tisztes sebességgel haladt, az eke csörömpölt utána. Kiért a tarlóra és a tűz elé került.

Eddig L. – aki csak pislogó tábortüzeket, vagy a kályhában lobogó barátságos lángokat ismerte – nem értette, hogy a görögök, sőt a keletiek is hogyan tekinthették a tüzet ős-erőnek, világot alkotó hatalmas elemnek. Most egyszerre megértette. Az égig érő vöröses sárga, néhol vakítóan fehér lángfal alul teljesen tömörnek tűnt, nem libegett, nem mozgott, csak a felszíne – mintha bőre lett volna – váltogatta a színeit. Mint egy mozgó, színjátszó fal amely pokoli hőséget bocsát ki magából. Feltartóztathatatlanul haladt előre, a nádasban álló öreg, jókora égerfa az egyik pillanatban még zöldellve állt, a másikban már a talpától tetejéig óriási fáklyaként lobogott és szinte emberi hangon sírt, rikoltott a lángok között. A tűz bőgött, üvöltött, ezer hangon sikoltozott fülsiketítően, legyőzhetetlen erő áradt belőle, sürgető kényszerítő pánikot sugallt: meneküljön mindenki! De nem lehetett menekülni. L. látta, hogy az emberei a tarlón az átugró szikráktól kigyulladó tüzeket oltják az egyiktől a másikig futva – csak remélni tudta, hogy ha tűz mégis átterjed a tarlóra el tudnak majd menekülni – ő pedig elment a tarló széléig és leengedve az ekét nekiállt védősávot szántani. A négy ekefej belemarva az agyagos homokba beszántotta a tarló éghető részét és a szántáson a tűz nem talált magának táplálékot. Vagy ötöt sikerült fordulnia, mire a tűz odaért tíz- tizenöt méternyi szántás fogadta. Megtorpant, mint dühödt ostromlók a vár falánál, morajlott egy félelmeteset és hihetetlen gyorsan kialudt, csak parázsló tűzfészkek maradtak utána.

Megállította a traktort és kikászálódott belőle, valamiért nagyon fáradtnak érezte magát. Leült a motortól egyenletesen rázkódó lánctalpra és cigarettát vett elő, hogy rágyújtson, de eszébe jutott, hogy itt, a száraz tarló kellős közepén ez bizony tűzveszélyes. Halkan felnevetett és besétált a szántásba, leült a frissen szántott földszagú barázdába és ott gyújtott rá; a gyufa pici barátságos, sárga lángja, mintha csak rokona sem lett volna az előbbi fenevadnak. Az emberei összegyűltek körülötte. – „Mindenki megvan?” – kérdezte – „Igen” felelt egy hang a sötétből – „Maradnunk kell őrködni, nehogy feltámadjon a szél és átfújjon valamit.” – Beleegyező morgás hallatszott. L. körülnézett a holdfényben – „Az asszonyok meg a gyerekek hazamehetnek, elegen vagyunk így is.” Felállt, eltaposta a cigarettát – „Álljunk valami láncba végig a tűz vonalába aztán figyeljünk.” – mondta és elindult a vonal közepe felé. Ekkor hallotta meg a szirénákat – először azt hitte Szutyok nem tudja abbahagyni, de azután látta a bukdácsoló, villogó kék fényeket is. Megjöttek a tűzoltók. „Nem kell őrködni tovább” – gondolta és nézte, ahogyan a tűzoltók a fényszórók fényében nekiállnak oltani a parázsló foltokat. A sötétből hirtelen E. lépett mellé és átölelte, hozzábújt – „Te hős!” – mondta nevetve és a mellére hajtotta a fejét – a hajának erős füstszaga volt.