Folytatjuk L. családjának bemutatását, ezúttal a család anyai ágával. Mivel a család ezen ágának sorsa változatosabb volt - vagy csak L. tud róla kevesebbet - két folytatásban tudjuk elmesélni. Íme az első.

A képen egy Škoda 75 mm modell 15 hegyi-ágyú látható amilyennel L. nagyapja háborúzott

A család anyai ága B-ből, egy észak-Bácskai kisvárosból származott. A nagyapja családjának tagjai módosabb kereskedők és iparosok voltak, az idők során kerültek ki közülük papok, hivatalnokok is, a többség azonban megmaradt szorgos polgárnak. Nagyapja testvére – a fékezhetetlen nyelvű Mária néni – például a főtéren műtermet fenntartó fényképészhez ment feleségül. Nagyapjának aki az 1800-as évek vége felé született még módja volt a saját nagyapjával beszélgetni, aki honvédként harcolt a 48-as szabadságharcban, talán az ő történetei hatására lépett katonai pályára.

Nagyanyja népes családja 3 hajómalom tulajdonosai és gabonakereskedők voltak, a nagyszülők egy aratási bálon ismerkedtek meg, a snájdig kadét, aki akkoriban a Ludovikára járt, gyorsan meghódította a molnár lányát. Az első lehető alkalommal össze is házasodtak, azonban nagyanyja már házasság előtt megtapasztalta azt a sorsot, melyet a történelem a magyar lányoknak-asszonyoknak szánt.

Nagyapjának sorsában – mint cseppeben a tenger – tükröződött mindaz amit a sors erre az országra mért. Egyike volt annak – az akkor szerencsének tűnő – 90-nek, akiket felvettek a Ludovikára, tanulmányait a kalocsai Érsekség támogatta. 17 évesen került az iskolába pontosan időben, hogy 1916-ban kitűnő eredménnyel végezve, tüzér hadnagyként a frontra vezényeljék. Mielőtt elindult, eljegyezte a nagyanyámat. Nagyanyám családjának volt egy méteráru boltja is bent a városban, melyet a család négy lánya vezetett ezért ő ez időtől kezdve minden áldott nap esőben hóban a bolt előtt várta az eresz alatt postást, hogy hoz -e levelet a frontról, vagy nagyapám neve is felkerül arra a magas fehér oszlopra amelyen a B-ből a halálba menők nevei vannak felsorolva.

A frontszolgálat nem volt eseménytelen, az ifjú hadnagy részt vett a caporettoi áttörésben, kétszer is megsebesült, igaz könnyebben és 1918-ban az ellenség előtt tanúsított vitézségéért megkapta a Signum Laudist. A kitüntetés mellé jutalomból szabadságot is kapott és ezt kihasználva vette feleségül a nagymamát. Kétszer is előléptették, végül századosként hegyi-tüzér ütegparancsnok lett, valószínűleg itt szerezte életre szóló utálatát az öszvérek iránt (az ágyúkat, felszerelést, lőszert öszvérekkel szállították) később, élete végéig öszvérnek nevezte azt akit nem kedvelt. Büszke volt a Škoda-ágyúikra, melyek sem tűzgyorsaságban, sem pontosságban ne maradtak el az etalonnak használt német lövegektől.

A erről a háborúról magáról keveset mesélt L. hiába kérte, egyetlen haditettet mesélt el többször is mégpedig azt, mikor a tábori latrina tartalmát a hegyoldalban alattuk húzódó lövészárokban kuksoló olaszok fejére robbantották. Régen használt jókora latrina volt és a temérdek fekália kiöntötte az olaszokat az állásaikból mint az ürgét. Mindenki nagyszerűen szórakozott, bár ők is szagolhatták egy darabig, mert az árkokat alig 50 méter választotta el egymástól. A hegyi-tüzérség a gyalogság közvetlen támogatását látta el és ezért a tüzérségi figyelőből jól lehetett látni amint a vonalak között arat a halál és a géppuskák egész sorokat kaszálnak le százával halnak meg emberek néhány száz méternyi kopár, sziklás hegyoldalért. Szembe kellett nézni a halállal neki is, mikor az ellenséges nehéztüzérség rajtaütött az ütegen, vagy ellenséges tűzben állás változtatás közben. Sokan haltak meg az alakulatából olyanok is akiket a barátjának tartott. A Ludovikás évfolyamának több mint fele elesett a háborúban a magyar fiatalság színe-virágával együtt.

A háború végén hadosztályával együtt elkerülte az olasz fogságot; története szerint az őket elfogni kívánó olasz parancsnokkal közölték, hogy ha el akarják fogni őket harcolni fognak, mire azok összepakoltak és továbbálltak. A hadosztály zárt rendben, nehézfegyverekkel tért haza, hadi létszámra feltöltve, a körülményekhez képest elfogadható fegyelemben és harci kedvben, csak alig néhányan dezertáltak. A kivagonírozás után a tisztek a napiparancs kihirdetésekor szóltak az embereikhez. Elmondták, hogy az országot mindenfelől fenyegetik és a haza számít rájuk, az áruló tótok, oláhok és rácok ellen. Itt az idő fegyverrel kell megvédeni földjeiket, asszonyaikat, gyerekeiket a rablók és erőszaktevők ellen. A katonák – meséli L. nagyapja – megértették ezt, lelkes hazafias hangulat támadt, nagy egyetértés a tisztikar és a legénység között. A merev kaszt-különbségek egyébként is ottmaradtak a lövészárkok poklában, csak törzstisztek, akik keveset voltak életveszélyben, ők őrizték arroganciájukat. „Minél nagyobb pofája volt valakinek annál kevesebb puskaport szagolt, így volt ez az első, meg a második háborúban is.” - jelentette ki L. nagyapja megfellebezhetetlenül – „Bajtársak voltunk. Csak nekem még értük is felelnem kellett.”

Másnap megérkezett Linder Béla aki – a nagyapa kifejezésével élve „Ferenc Ferdinánd seggéből bújt elő” – és körülvéve komor, félig civilbe öltözött fegyveresekkel, beszédet tartott. Más szavakkal bár, de megismételte, hogy „nem akar katonát látni”, a legénység adja le a fegyvereket¹ és mindenki menjen haza, ahogyan tud. Elvesztettük a háborút – mondta – és fegyverek nem segítenek a túlerő ellen, bízni kell a kormányban amely „kitárgyalja” majd az előnyös békefeltételeket.

Tudták, hogy ez mit jelent. Sokan sírva fakadtak a tisztek Linder elé hajigálták a kitüntetéseiket. Egy ifjú, heves vérű huszár hadapródot, M-et² úgy kellett lefogni, mert provokálni akarta Lindert, hogy párbajra hívhassa. Képzett és harcedzett katonák voltak, tudták, hogy jaj a legyőzötteknek, azonban azt is tudták, hogy a környező nemzetiségek hadseregeivel a siker reményével fel tudják venni a harcot, erő nélkül viszont semmit sem tehetnek. Ott voltak közöttük a vajdasági és erdélyi harcok veteránjai, akik látták az a vadállati kegyetlenséget amivel a magyar lakossággal bántak az inkább rablóbandára mint hadseregre emlékeztető megszálló csapatok és nem lehettek illúzióik arról mi vár a védtelenné váló országra. Azt is megtudták az állomás parancsnokától, hogy nem ők az egyedüliek akiket ilyen kurtán-furcsán feloszlattak. Tenni azonban nem tudtak semmit. L. nagyapja összegyűjtötte a B-ből való katonákat és velük együtt a felfordult országon át tett több napos kalandos utazás után ért haza B-be.

B-ben nagyjából ekkor zavargások kezdődtek. A felfegyverkezett csőcselék üzleteket fosztott ki és az ellenállókat halállal fenyegetve egy embert le is lőttek. Nagyobbrészt a B-i zsidóság esett áldozatukul, nem valamiféle antiszemitizmusból, hanem mert a kifosztható boltok és házak többsége az övék volt. A csendőrök és rendőrök nem tudtak rendet csinálni, mert parancsnokuk – a nagyapa volt iskolatársa – egy „gyáva kutya” volt aki embereivel együtt elszelelt. L. nagyapja meg volt győződve róla, hogy a zavargásokat a szerbek szították, akik bevonulásával értek véget a zavargások és ezért sokan a megmentőt látták bennük, akik visszaállítják a „törvényes” rendet. Ez azután később gyorsan megváltozott. Mindenesetre L. nagyapja embereivel megszervezte a városrész védelmét, ahol lakott, őrszemeket állítottak kijárási tilalmat hirdettek és egy sorozatot adtak le az elhagyott laktanyából szerzett géppuskával a fosztogatókra, akik hanyatt-homlok elmenekültek és ezután elkerülték a városrészt ezért arrafelé mindenkinek érintetlen maradt a tulajdona.

A polgári önvédelem megszervezése révén L. nagyapja bizonyos ismertségre és népszerűségre tett szert, mint olyasvalaki, aki tettre kész és nem ijed meg az árnyékától. Így azután katonatársai őt keresték meg azzal, hogy tiltakozni kéne valahogyan a szerb megszállás ellen. A szerbek ekkorra már kimutatták a foguk fehérjét, túszokat szedtek a tehetős polgárok közül adókat vetettek ki és mindennaposak voltak az összetűzések a helyiek és a megszálló katonák között. A tiltakozók abban maradtak, hogy kezdetnek március 15-én katonai egyenruhában, kitüntetéseiket kitűzve néma tüntetést rendeznek a városháza előtti téren, ahol megszálló parancsnokság rendezkedett be. Valahogyan azután úgy alakult a dolog, hogy L. nagyapja egyedül jelent meg a tüntetésen, egyenruhában, karddal, kitüntetésekkel, teljes harci díszben.³ A szerbek tétovázás nélkül lefogták és az érvényes szerb törvények szerint a városháza udvarán kemény kézzel 25-öt vertek a seggére.

A megszégyenítés fölött érzett düh és a további retorzióktól való félelem azt tanácsolták neki, hogy a Dunán átkelve, a dunántúli oldalon csatlakozzon a vörös hadsereghez, abban a reményben, hogy törleszthet a szerbeknek. Csalódnia kellett. Néhány hét múlva elvezényelték és először a felvidéki hadjáratban, majd a kudarcos Románok elleni hadjáratban harcolt. A kommün bukása után előbb Pestre ment, ahol a rokonoknál bujkált néhány napig, majd elindult haza B-be. Szerencsétlenségére az egyik vasútállomáson belefutott a Prónay-különítménybe és – mint volt vöröskatonát, aki duplán áruló, mert még tiszt is – elfogták és sokadmagával bezárták egy csűrbe, ahonnan kivittek időnként embereket és felakasztották őket. Sokan voltak odabenn, elsősorban a környékbeli munkástanácsok volt tagjai, jó pár vöröskatona és néhány riadt zsidó, akiket a kommunista ideológia terjesztésével vádoltak. Jobbára galíciai utazó vigécek voltak messziről látszott az öltözetükön és a hajviseletükön, hogy zsidók. Ez lett a vesztük. L. nagyapja semmiféle logikát, vagy rendszert nem tudott felfedezni az eseményekben és beletörődve várta a sorsát vagy két napig, mikor bejött az egyik volt Ludovikás barátja akivel addig nem találkozott és némileg illuminált állapotban megkérdezte, hogy mit keres ott?

– El vagyok fogva – válaszolta indignálódva és felállt a koszos szalmáról amin addig ült.

– Menj innen, mert még felakasztanak – mondta figyelmeztetőleg a kolléga és karonfogva az ajtó felé terelte.

– Mennék de nem engednek – mutatott rá a nehézségre miközben közeledtek az amúgy nyitott ajtó felé ahol egy őr állt szuronyos puskával.

– Az nem probléma, én elintézem – az őrhöz lépett és kritikus szemmel fölényesen végigmérte.

– Engedje ki ezt az embert! - parancsolta ellentmondást nem tűrően, az őr pedig tétovázás nélkül kiengedte. Barátja elkísérte a tábor széléig, biztos ami biztos

– Igyál egyet az egészségemre! – búcsúzott tőle és visszafordult a kantin felé.

Ezek után minden további bonyodalom nélkül megérkezett B-be; a hátralévő utat előrelátóan gyalog téve meg.