Fullasztó júliusi forróság volt. A lovak nem akartak legelni, összevissza kóvályogtak a kiégett gyepen aztán megindultak és a nyárfák alá húzódtak az árnyékba. Ilyenkor többször kellett itatni és bizony kemény munka volt több száz vödör vizet felhúzni a kútból az olthatatlan szomjú állatoknak. Mondta is már reggel Sanyi bácsi – a csikóspalánta mentora – „Megent szar nap lesz Laci, úgy készüljön.” Sanyi bácsi, alacsony karvalyképű alak volt, a puszta legidősebb aktív csikósa, magázta L.-t mert szerinte „úri gyerek” volt és annak úgy dukál.
L. úgy készült hát, bár számára minden B.-ben, a pusztán töltött nap boldog nyaralásnak számított, hiszen lovak mellett lehetett és amiért még fizettek is. Ismeretségnek köszönhetően, gimnáziumi éveinek nyarait töltötte ott, hivatalosan állattenyésztési segédmunkásként, valójában afféle lóti-futi volt, akit mindenfelé küldözgettek, ahol segíteni kellett. A legszebb időket a ménes, vagy a szürke gulya mellett töltötte, mikor oda osztották be kisegítőnek. Az akkoriban a már gyülekező lovas eredményeire tekintettel lovat is kapott, egy Baba nevezetű kiöregedő kancát, akit már nem lovagoltak a bemutatókon és a ménesben lopta a napot, egyetlen feladata az évenkénti csikózás volt, aminek eleget is tett és szaporította a ménest. Jóindulatú és kicsit lusta ló volt, imádta a kockacukrot, amivel L. tömte is, úgyhogy könnyű volt kifogni a ménesből, hiszen amint meglátta ideiglenes gazdáját magától ment hozzá és várta a járandóságát. Hosszú múlttal rendelkező, jól idomított csikós ló volt amúgy, mindent tudott – de csak egyféleképpen.
A csikós lovat másképpen tanítják, mint az ugró lovakat. A csikós többnyire egy kézzel lovagol, a másikban a pányva, a karikás, vagy bármi más van, így a lovat a sarkával irányítja. Amelyik csizmasarokkal hozzáér a ló arra fordul, minél erősebben nyomja meg, annál élesebben. Ez sportlovasnak szokatlan és bizony ha nem vigyáz könnyen a földön találhatja magát, egy váratlan fordulattal.
Ilyen forró napokon, két vízhúzás között, az árnyékban tölti a pásztor. Ha Sanyi bácsihoz osztották, akkor ezt az időt L. azzal töltötte, hogy megpróbálta ellesni tőle a karikás fonásának bonyolult művészetét. Az ostor testét tucatnyi vékony bőrszíjból fonják, úgy hogy fokozatosan vékonyodjon el. Sanyi bácsi elismert művésze volt az ostorkészítésnek, ám nem volt egy pedagógus alkat, a kérdésekre egymondatos válaszokat adott, úgyhogy nem volt mit tenni: lesni kellett hogyan csinálja.
Késő délután volt már, hosszabbodtak az árnyékok. Ilyen fülledt napokon a lovak ilyenkor legelni szoktak, a forróság múltával. De most másképpen történt. Az első a csönd volt. A pusztában mindig zajong valaki. A kiszáradófélben lévő szikes-homokos pocsolyák – bár a helyiek előkelően tónak nevezték őket – madarai kiáltoznak egymásnak; sértéseket, vagy dicséretet – ki tudja. Tücskök ciripelnek, a legelésző állatok fújása, dobogása hallatszik, néha a kisvasút mozdonyának tutulása is odaszűrődik, pedig jó messze van. Egyszóval van valami megszokott háttérzaj, amit nem vesz tudomásul az emberi fül, ám ha egyszerre elcsendesedik akkor feltűnő lesz hirtelen. A mozdulatlan égen dél felől csúf, szürkével cirádázott szélű, fekete felhők kezdtek feltorlódni. A szél teljesen elállt, a felhők mintha maguktól, vagy a magukban hordott fenyegetéstől mozogtak volna. Sanyi bácsi aggodalmasan nézte a felhőket. „Délrül gyün, ebbül baj lösz” – mondta – „Fogja ki a lovát és hajtsunk be a karámba.” L. kifogta hát Babát, ami nem volt nehéz, mert jött magától a cukorért, felnyergelte és nagy karikás durrogtatás közepette behajtottak. A durrogtatás nagyobb részt Sanyi bácsitól eredt, L. kevéssé volt még járatos ebben, de most legalább nem dobta le a ló, mint mikor Babát találta el az ostorral; a megalázó nyakra tekeredésről nem is szólva.
Mire végeztek föltámadt a szél. Először csak egy hosszú sóhaj hallatszott, majd hűvös lökések jöttek, egyre erősebben, a távolabbi nyárfás kiserdő fái hajladozva állták a rohamokat és csöndben egyre hangosabban fütyültek az ég sípjai. „Hozza a lovát, menjünk a gunyhó mögé a szélárnyékba!” – mondta, illetve inkább kiáltotta Sanyi bácsi L. fülébe, mert a szél már nem fütyült, hanem bömbölt inkább. Átvezették hát a nyugtalan állatokat a gunyhó mögé, ahol valóban szélárnyék volt és mintha présből szabadultak volna ki. Amikor föléjük értek a felhők hirtelen besötétedett, de azért látni lehetett az egyre szaporább villámlások fényében. A mennydörgések pokoli zajjal egybefolytak, mintha ezer hatalmas tehervonat dübörgött volna egyszerre felettük és megnyíltak ég zsilipei is. Az eső vízszintesen esett és ha kidugta a fejét a szélárnyékból szabályosan ütöttek a kövér esőcseppek. A vihar ezer szájból üvöltő szörnyeteggé vált, tépte, szaggatta a csuromvizes világot. Aztán egyszerre megemelkedett a gunyhó nádteteje és a tartógerendákkal együtt elrepült a förgeteg szárnyán. Ez már sok volt. „Tartsa azt a lovat!” – ordította Sanyi bácsi közvetlenül L. fülébe, mert ő tudta mi következik. Baba nyerítve, ágaskodva hátrálni kezdett és ahogyan L. szembe állt vele hátrálva vonszolni kezdte. A hatalmas, a rémülettől forgó, sötét szemekben a villámok visszfénye és kimondhatatlan, ősi pánik tükröződött. Szerencsére ahogyan a hátráló ló és L., akit vonszolt maga után, kiértek az immár tető nélküli gunyhó szélárnyékából a ló meggondolta magát és visszafelé indult, ahol nem verte annyira a szél és az eső. Ott aztán egész testében remegve megállt, megvetettet a lábát és bizonyára várta a halált.
A vihar ezt a pillanatot várta és leszakította a szárnyék tetejét is. Az addig a középen, önmaga körül forgó, rémült ménes nem bírta tovább és mintha ott sem lett volna, átszakította kerítést a pánikba esett lovak pedig elszáguldottak a vihar éjszakájába. L., aki maga is rémülten kapaszkodott lova kantárjába, csak elsuhanó árnyakat látott a villámfényben. Nem lehetett tudni meddig tartott az egész. Az idő megállt, vagy maga is száguldott a szél szárnyán, minden megszokott, minden minden ismert eltűnt csak a vihar maradt valóságképpen.
Aztán ahogyan jött olyan gyorsan el is múlott. Az eső és a szél alábbhagyott a széttépett rohanó felhők közül előkelő közömbösséggel néztek le a csillagok és a telihold hideg, kékes fénye világított le a megtépázott világra. Az erdő szélén nagy lánggal, ropogva és a szemerkélő esőben sziszegve égett egy villám sújtotta nyárfa. A ménesnek se híre se hamva. „Szétugrott a ménes” – állapította meg a nyilvánvalót Sanyi bácsi és egy cifrát káromkodva bement a gúnyhóba, ahol a szétázott mindenféle közül előhalászott egy üveg pálinkát. Mindig volt nála, mert azt használta reggel fogmosás helyett. Most jót húzott belőle és L.-nek nyújtotta az üveget. „Igyon egy keveset” – mondta – „megérdemli.” L. aki vacogott a vizes ruhájában büszkén és férfiasan meghúzta az üveget. A pálinka bivalyerős volt, égette a száját, a legszívesebben kiköpte volna, de hát férfiúi büszkeség is van a világon, úgyhogy lenyelte a folyékony tüzet, ami gyomrából szétfutva jólesően felmelegítette.
Lovasok jöttek nemsokára és hajnalban elkezdték összeszedni a ménest. Amennyire megijedtek az éjjel úgy meg is nyugodtak a lovak, békésen legelésztek és boldogan csatlakoztak a többiekhez. Egy csikót sajnos elütött a reggeli kisvonat, a többiek meg voltak mind. Másnap karbantartók jöttek javítani a szárnyékot és a gunyhót. Meleg nap lett ismét, lehetett húzni a vizet a kútból számolatlanul.
