Alább történetünk főbb szereplőinek portréját próbáljuk felvázolni néhány suta ecsetvonással. Először főhősünk L. arcképe készül, ennek első része következik itt.

A kép L. családjának egyik tagját ábrázolja, egy korabeli újságból és hiteles.

L. jó családba született, csak nagyon rossz időpontban. Apai felmenői a felvidékről származtak, vármegyei és kormány tisztségviselők voltak, alispánok, szolgabírók, minisztériumi főtanácsosok, volt közöttük néhány katona is. Szépapja a szabadságharcban a Honvédelmi Bizottmány tagja volt, Kossuthtal és Nyáry Pállal. Nagyapja testvérét valamikor 49-ben felakasztotta a népbíróság belügyminisztériumi karrierje betetőzéseként. Az volt a bűne, hogy nem mondott le belügyminisztériumi tisztségéről a Szálasi-kormány rövid regnálása alatt. Nagyapja lánytestvére ugyanekkor emigrált és élete végéig a Vatikánban dolgozott.

L. nagyapja alispán volt a visszaszerzett felvidéki területeken, ezért 45 után egy recski kirándulással bűnhődött. Ezután – Sorbonne-on szerzett diplomája kihasználása céljából – éjjeliőr lett az útépítőknél, nappal pedig az alkoholisták nehéz életét élte. 45 után mindenüket elvesztették, bár a család már Trianonnal elkezdte az elszegényedést mikor az újonnan alakult Csehszlovákia elkobozta minden birtokukat és tulajdonukat, az utolsó pillanatban menekültek át Magyarországra, halálos ítélet várta a családfőt, hazaárulásért melyet a vád szerint, akkor követett el mikor Csehszlovákia még nem is létezett. Így bűnhődtek azért, mert 1300 óta a földesurai és vezetői voltak a csendesnek látszó tót jobbágyaiknak, mert vármegyei tisztségviselőkként utakat, hidakat építettek, ám mindeközben – mondják – nem voltak tekintettel alattvalóik érzékeny szláv lelkére és öntudatára.

A határ menti rosszkedvű lassan haldokló kisvárosban S.-ben telepedtek le, itt néhány házuk volt melyeket államosítottak, köztük azt a villát amelybe a járási pártitkár költözött.¹ Egy hegyoldali meredek a hegy szoknyájára felfutó utcában lévő házat hagytak meg nekik, mögötte nagyjából 1 hektár hegyoldali szőlőt és gyümölcsöst. A családot tulajdonképpen L. nagyanyja tartotta el abból ami a szőlőben megtermett, azt árulta a piacon a kofákat megszégyenítő nagyszájúsággal alkudozva. Ez hihetetlen teljesítmény volt tőle, akinek saját komornája volt és népes cselédségnek parancsolt ahogyan ezt mesélte L.-nek, mikor misére mentek; többnyire kettesben mentek, mert a nagyapa gyakran mise-képtelenre itta magát. Ilyenkor L.-nek kellett cipelnie a nagyanyja táskáját mert benne volt a pincekulcs – régi kilós darab – L. hatalmasnak látta – amit nem lehetett otthon hagyni mert nagyapja megtalálta. Hihetetlen érzéke volt hozzá, bárhova rejtették is a kulcsot percek alatt rálelt és mire valaki hazaért már eszméletlenre itta magát. A pincében lévő padot az ászok alá húzta, elfeküdt rajta és egy gumicsővel szívta a bort, ameddig bírta. Ha érezte az öntudat vesztés közeledtét utolsó erejével elhajította a csövet, hogy a bor ki ne folyjon. Tulajdonképpen sohasem beszélgetett, vagy élt társadalmi életet ivás közben, nem érdekelte a mámor sem – kizárólag az eszméletlenségre törekedett, öngyilkos akart lenni, de sors gonosz volt hozzá és közel 80 évig élt.

A nyarakat kellett L.-nek náluk tölteni. Nem szeretett ott lenni, komor, mogorva hangulata volt mindennek még a maga a majdnem feketén sötétzöld levelű – L. ilyennek látta – vadszőlővel befutott ház is sötéten állt az udvar végében. A nagyanyja iszonyatosan fukar volt, L. nem tudta milyen nehéz nekik egyáltalán életben maradni, az ételek hígak és ízetlenek voltak a vasárnapi ebédek egyenesen elviselhetetlenek ha az otthoni ízekre gondolt. Egyetlen vigasza a könyvtár volt. Valami csoda folytán a család könyveinek nagyobb része megmaradt és hatalmas, plafonig érő könyvespolcokon sorakozott az egyik használaton kívüli szobában, pontosan ott ahol L. aludt a vendégeskedés alatt. A jobb helykihasználás érdekében a polcokon két sorban helyezték el a könyveket. Izgalmas volt megnézni mi van a hátsó sorokban, mert ott voltak a legérdekesebbek, ott és a padláson egy ládában, ahol például a „Mein Kampf” egy díszes kötésű példányát találta meg.

Gyermekkora nagy élménye volt May Károly összes műveinek végigolvasása, talán negyedikes, vagy ötödikes lehetett, mikor megtalálta – naná, hogy a hátsó sorban – a színes borítójú rengeteg kötetből álló sorozatot és még azon a nyáron befalta az egészet. Itt találta meg a Hóman–Szekfű -féle Magyar Történetet, melyet regényként olvasott végig és itt találta meg később – mikor érdeklődése a filozófia felé fordult – a Franklin Társaság által a századelőn kiadott „Filozófiai Írók Tárát”. Ezen könyvek nagy része, sok francia nyelvű kiadvánnyal együtt, nagyapja prealkoholista korszakából származott. Néha – ritkán – mikor nagyapjának volt kedve hozzá beszélgetni lehetett vele ezekről a könyvekről; olvasni már egyáltalán nem olvasta őket. Ekkor már nem becsülte sokra a bölcseletet, önbecsapásnak tartotta, pótszernek a sors elviselhetetlensége ellen, aminél a bor sokkal hatásosabb. Ezért azután a beszélgetések eléggé egyoldalúak voltak, L. lelkesen beszélt az olvasmányairól, ő pedig elnéző mosollyal hallgatta és csak néha vetett közbe szkeptikus gondolatokat és utalt rá, hogy hol találja L. éppen kedvenc eszméjének cáfolatát.

Közvetlenül politikáról a „gyerek előtt” nem beszéltek (Nicht vor dem Kind) csak Guido bácsi, aki egy végtelenül öreg Monarchiabeli, royalista² katonatiszt volt, súlyos Parkinson-kórral és aggkori demenciával. Ő általában L. iskolai földrajz atlaszán mutatta meg, hogyan fogják – északról Bécs irányából és délről a Ljubljanai-résen keresztül – harapófogóba az amerikaiak és németek a ruszkikat. Véleménye szerint a nyugat a legsúlyosabb mulasztást követte el, mikor nem szövetkezett a németekkel és a háború végén nem fordultak együtt az oroszok ellen. Szerinte Moszkvára már régen atombombát kellet volna dobni – „atomot nekik!” – mondogatta vérszomjasan. Meggyőződése volt, hogy ez hamarosan be is következik, „a természetellenesség nem tarthat örökké” mondogatta, miközben a teasütemény morzsái vízesésszerűen ömlöttek a zakójára. Szemében a zsidó és a kommunista egymás szinonimái, ezért azután L. nagyon meglepődött, mikor kiderült, hogy egy volt zsidó tiszttársát és annak családját gyakorlatilag az egész háború alatt a házában rejtegette a munkaszolgálat és a deportálás elől. Nála nem keresték: hírhedt antiszemita volt.

Esténként mikor L. még olvasott, vagy csak ébren tartotta a honvágy, a szomszéd szobából a Szabad Európa sercegése hallatszott és halk beszélgetés. A család tradícióinak megfelelően katolikusok voltak, a rendszeres templomba járó fajtából. Vasárnap délutánonként az S.-i hitközség szellemi vezetői vizitáltak a családnál. Az idősödő plébános, Guido bácsi és a nagymama három barátnője, akik Karmelita apácák voltak a rend megszüntetéséig és ez idő tájt nyelvtanításból, zongoraleckékből és énektanításból tartották fent magukat. Együtt laktak egy apró lakásban és minden vágyuk az volt, hogy egyszer még elzarándokolhassanak Rómába a Szentatya áldásáért. Kedves halk szavú idős hölgyek voltak, mindig megvédték L.-t mikor nagyszülei panaszkodtak rá hitbeli hiányosságaiért.

Ugyanis L. utált templomba járni és ez alighanem látszott is rajta. Amíg kisebb volt egyszerűen untatták a templomi szertartások (az első áldozás előtti hitoktatás valóságos szenvedés volt számára) később gimnazista korában pedig a sok éhgyomorra összeolvasott filozófia hatására – na meg serdülőkori nagyszájúság és ellentmondási vágy okán – ateistának vallotta magát és szívesen folytatott tudós vitát bárkivel Isten léte vagy nemléte ürügyén. Az egyházat később sem találta meg soha. Apai nagyszülei meg voltak győződve róla, hogy a család anyai része – akiket súlyosan liberálisnak tartottak – neveli félre L.-t a hitbéli kérdésekben.

A legérdekesebbek azok a beszélgetések voltak, mikor a régi szép időkről volt szó. A hajdanvolt megyebálok, vadászatok, párbajok és szerelmi kalandok elbűvölőek voltak, egy letűnt aranykor sugarainak visszfényét őrizték, egy világét amely Atlantiszként merült el a tótok irigységének tengerében. „Szlovák vér van benne” - mondták a hajdanvolt intrikusokról és más rossz emberekről. A szlovákok iránti megvetés és gyűlölet láthatóan valami új dolog volt hiszen kiderült, hogy a régi szép időkben nem így tekintettek a szlovák parasztjaikra, hanem valami elnéző és lekicsinylő szertetettel, ahogyan a fogyatékos gyerekre tekint az ember. Ez – sejdítette L. - talán sokkal jobban csípte a tótok szemét, mint a nyílt ellenségeskedés.

Amit L. leginkább érzett ezekben a beszélgetésekben az a veszteség keserű érzése volt, annak tudata, hogy valami szép, régi dolog veszett oda. A történetet mesélő öregemberek szavaiból sütött a vágyakozás a Csergő hegyei és erdei után, a felvidéki városok ódon utcái után és talán legjobban az eltűnt-elveszett fiatalság után, amely annyira elveszett, hogy nemcsak az idő, a hely sincs már meg.

Ahogyan az idő haladt előre L. egyre kevesebb időt töltött S.-ben és miután végzett a gimnáziumban már csak a nagyapja, majd a nagyanyja temetésére látogatott oda. Megállapította, hogy tényleg nem változik semmi, minden ugyanolyan maradt a házban, még templomi gyászmisén is pontosan úgy érezte magát, mint gyerekkorában.