Miután minden szereplő élők és kitaláltak inkognitóban van az egyik valódi szereplő most előlép az álarcok mögül. A képen L. kutyája Ralf látható egy régi újságban, más kép –  L. hanyagsága folytán – nem maradt fent róla. Tényleg.

Belépett és Csöcsös ellenséges pillantásától kísérve keresztülvágott a kicsi előtéren, benyitott az ajtón, melyen – a kintihez hasonlóan – tábla hirdette a szoba gazdájának nevét és címét. N. szobája valamilyen tárgyaló is lehetett egyben, ahol a fontos dolgok eldőltek, ezért a pártirodák kegytárgyaival – piros terítő, vizeskancsó, aszparágusz Lenin-kép – volt berendezve, az asztalok T-alakban, a rövidebb oldalon az elnökségnek, hosszabbon a grémiumnak rendelt székekkel. A szobában terjengett O., a párttitkár pipájának illata. Rövid pipája volt, mint Sztálinnak, L. családjában szóbeszéd tárgya volt, hogy ki-mindenki kezdett pipázni, hogy hasonlítson a nagy tanítóra. N. asztala az egyik sarokban az ablak mellett állt, rajta katonás rendben iratok, dossziék, két csinos oszlopba rendezve. - Nyilván az elintézett és az elintézendő – gondolta L., akinek adminisztratív képességei kimerültek a hivatalos iratok rendszeres elvesztésében.

– Szia, szia – emelkedett fel gondterhelt arckifejezéssel N. az asztala mögül – Jó, hogy jössz, mindenképpen beszélni akartam veled.

– Akkor te tudsz valamit, amit én nem. – állapította meg L. - Hallottál erről a fegyelmiről valamit? A tanulmányiról jövök, azt mondták fegyelmim lesz, de nem mondták meg, hogy miért.

– Hallottam – ült vissza N, arca kifejezéstelenné vált és lemondóan intett a kezével – de nem tudom a részleteket.

– Ne mondj ilyeneket nekem, mindig tudsz mindenről – barátkozott L. és reménye szerint behízelgően mosolygott. - Amúgy nem nagyon érdekel az egész, nem csináltam semmit. - és hogy hidegvérét bizonyítsa maga felé fordított egy széket és leült.

– Hát, azért ezt...

– Jó akkor a megszokottakon túl – vágott a szavába védekezően L. – és azokért nem szokott fegyelmi járni. Egyszer kapott fegyelmit, mikor kizárták a kollégiumból, e büntetés értékéből sokat levont az a tény, hogy nem volt kollégista. Erre ő hívta fel a hatóság figyelmét, akik megköszönték és úgy változtatták meg a verdiktet, hogy a jövőre nézve zárták ki.

– Te nagyon nagy bajban vagy. – mondta komoran N. – Megunták a dolgaidat. L. bedühödött.

– Miféle dolgaimat és kik? – kérdezte agresszívan – és miért nem mondják meg a szemembe?

– Mindenki, mindent – emelte fel a hangját N. — az az általános vélemény, hogy nagyon kilógsz a sorból, ahogy kinézel, amiket csinálsz, meg minden. Nézd — enyhült meg — te egy okos srác vagy tudod, hogy van ez. Engem nem érdekel, tőlem azt csinálsz amit akarsz, de vannak akik komolyabban veszik a dolgokat és úgy látják, hogy ártasz az egyetem hírnevének.

– Az egyetem hírnevének? Ne fárassz – mondta még mindig dühösen L. - az egyetem hírnevének? Van neki olyan? Most akkor megmondod, vagy nem mondod meg, hogy mi a francért akarnak fegyelmit adni?

– Annyit mondhatok – hajolt közelebb N. és gyorsan, konspiratívan körülpillantott a szobában – hogy a szállásadód kezdeményezte a fegyelmit és mivel a felesége az egyetemen dolgozik nem tudtam elsimítani. – Utalt arra védekezésképpen, hogy ő ugyan megtett mindent. – Gyere el holnap, ha ráérsz, addig kiderítem amit lehet – ígérte N. nagylelkűen – akkor megbeszéljük, hogy mit lehet csinálni. Megpróbálok segíteni, hogy kikerülj a bajból. Elhívok egy tapasztalt elvtársat aki biztosan tud segíteni.

– Oké, köszönöm – mondta L. és – mikor jöjjek holnap?

– Mikor, mikor, lássuk csak – nézte N. az asztali naptárat – délelőtt bizottsági ülésem van és délután meg be kell mennem a pártbizottságra...

– Mit kell megszavazni? – szúrta közbe L. maliciózusan, de N. a naptár tanulmányozása közben észre sem vette. – Gyere estefelé, úgy 5 körül, addigra visszaérek és tudod – pillantott körbe újra – akkor már nincs itt senki és nem látják, hogy idejöttél, nem kell ennek kiszivárogni.

– Mármint minek? Annak, hogy fegyelmit kapok, vagy annak, hogy idejövök beszélni veled?

– Egyiknek sem. Te se beszélj róla senkinek, minél kevesebben tudnak róla annál könnyebb még most, fű alatt elintézni.

– Köszönöm. – állt fel és búcsúzott L., lelke mélyén némi megbánással, látva N. segítőkészségét. – Holnap este jövök.

Csöcsös ugyan abban a pózban ült kint és valami újságot nézegetett. Majdnem szívélyes mosollyal nézett L.-re és intett a kezével. L. köszönt és kilépve a szeme sarkából még látta, ahogyan a nő feláll és N. ajtaja felé indul.

A bubifrizurás! Villant L. agyába a folyosón, a bubifrizurás nő a tanulmányi osztályon. Ő a háziúr felesége, azért nézett olyan furcsán. A háziúr – csak így hívták maguk között, csontos, nagy lábú, nagy kezű ember volt, L. akkor látta először, mikor az egyetemen olvasott hirdetés miatt megkereste. Szüksége volt valamiféle lakásra, ez idő tájt az élettani laborban lakott, hivatalosan azért, hogy éjszaka is felügyelje a kísérleti állatokat, ez azonban nem volt biztos lehetőség, úgy döntöttek hát barátaival, hogy közösen kivesznek egy lakást.

A háziúr egy kis utcában lakott nem messze az egyetemtől, arra a kérdésre, hogy kiadó -e még a lakás azt a választ adta, hogy „per pillanatnyilag” kiadó. L. visszafojtotta a röhögését és elment vele megnézni az albérletet. Az lakás egy különálló kis ház volt, két szobával, melyekben emeletes ágyak voltak és egy pottyantós budi a kertben. D. – mint afféle alföldi mezőváros – falusias részén, közel az egyetemhez, az út földes és saras volt, és a házakhoz kertek tartoztak, az ember hallani vélte a tehénbőgést az udvarokból. A házat egy fűrészporos kályhával lehetett fűteni, a háziúr megígérte, hogy segít olcsón fűrészport szerezni, a sógora vagy kije, nem messze onnan egy fűrésztelepen dolgozott. Ez a fűrészporbeszerzés a későbbiekben valóságos népünnepéllyé vált és boldog-boldogtalan részt vett rajta. Először is el kellet kérni a szomszédban Bodó nénitől a tragacsot a fűrészpor szállítására. A szomszédban lakó vagy 80 éves nénit nem Bodónak hívták, történt azonban egyszer, hogy mikoron némileg ittasan tértek haza, a szerencsétlen öregasszonyt ott találták az árokban, a szügyig érő hóban amiből nem tudott kivergődni a saját erejéből. – Segítsenek – kérte elhalóan szegény, ki tudja mióta küszködött már ott. Az egyik lakótárs, Bilux – akinek valódi nevét L. is csak erőfeszítéssel tudta felidézni – azonnal a segítségére sietett – Lófaszt Bodó néni – kiáltotta vidoran – rá se basszon, mindjárt kihúzzuk! Meg is tették. A későbbiekben Bilux nem tudott ésszerű magyarázatot adni rá, hogy miért nevezte a szerencsétlen öregasszonyt Bodó néninek. – Ez jutott eszembe – mondta védekezően. Ezt kielégítő magyarázatnak tartották és a továbbiakban nem faggatták. A szomszédasszonyon viszont rajta maradt a Bodó néni elnevezés, már hallgatott is rá. El kellett tehát menni hozzá, ő pedig szívesen kölcsönadta a tragacsot, annak fejében, hogy neki is hoztak fűrészport.

Öten laktak együtt állandó jelleggel a bérleményben, L. és két évfolyamtársa Bilux, valamint B. továbbá R. akit – hontalanság címén befogadtak – és Ralf, L. kutyája, egy jókora német dog. Együtt mentek fűrészporért a kb. két kilométerre lévő fűrésztelepre. Két kocsma esett útba, Gyuri bácsival együtt. A fűrésztelephez közelebbibe mindenképpen be kellett menni, itt fizettek ugyanis egy-két fröccsöt a háziúr sógorának a szívességéért cserébe. A sógor nagyon kövér, kancsal ember volt – hirtelen-kancsal ahogyan Bilux jellemezte – és szívélyes embernek látszott. – Hagyják csak itt a pénzt nálam – mondta jóindulatúan – majd én befizetem a pénztárba. Így aztán befizettek 2 zsákkal és felraktak a tragacsra annyit, amennyi felfért rá, ezután jöttek a fröccsök. A sógor elkísérte őket a kocsmába és ő is fizetett egy-két kört, előszedve azt a pénzt, amit a fűrészpor befizetésére kapott. Ezután útba ejtették Gyuri bácsit, ahol többen hozzájuk csapódtak, segítettek eljuttatni a hazáig a szállítmányt, majd a jól végzett munkát egy kisebb házi mulatsággal ünnepelték meg. Egyszer még fáklyás felvonulás is volt, ez azonban rosszul végződött, mert a szomszédok rendőrt hívtak.

A viszály a háziúrral R. miatt kezdődött. R. jóval idősebb volt mindannyiuknál, mérnökember, a villanytársaságnál dolgozott. L. egy házibulin ismerkedett meg vele, szóba elegyedtek és kiderült, hogy R. hajléktalan, válófélben volt a feleségétől, aki kidobta, pontosabban R. megverte és ezért kitiltották. R. nagyon intelligens, hihetetlen memóriájú figura volt, azonban erősen hajlamos a szociopátiára, főleg ha ivott – és szinte mindig ivott. Mélyen megvetette az embereket és az alkoholon kívül csak a matematika érdekelte. Éjszakánként – pedig tél volt – transzformátorházakban aludt, amikhez hivatalból kulcsa volt és a transzformátorok fűtöttek is. Ennek örömére L. meghívta, hogy lakjon náluk. Meg is feledkezett róla, azonban egy éjjelen R. beállított, egy Maca nevű hölgy társaságában, aki félt a kutyától. Ettől kezdve R. náluk lakott.

Egy délután beállított a háziúr, miközben R. az ágyon heverészett és rumot ivott. Akkor nem szólt semmit, azonban másnap megkereste L.-t az egyetemen és közölte, hogy több lakbért kell fizetnie, mert többen laknak ott. Ez roppant rossz hírnek számított, mivel már így is tartoztak és pénzük természetesen nem volt. Ezért L. tagadta, hogy R. ott lakik és megpróbált teoretikus vitát kezdeményezni arról, hogy mit jelent „ott lakni” valahol. Véleménye szerint R. vendég volt és a vendégek után nem illik pénzt kérni. A háziúr nem fogadta el álláspontját és fenyegetően kijelentette, hogyha nem fizetnek kirúgja őket. A következő havi lakbért nagy keservesen összeszedték valahogyan és mivel nem jöttek érte, ahogyan szoktak, feladták postán. L. meg volt győződve róla, hogy a dolog a lovagiasság szabályai szerint el van intézve. Ezek szerint tévedett.

Miután elindult a régi épület felé N. irodájából meglátta a nagyterem óráján, hogy 2 óra van, ezért rohanni kezdett, hogy elérje a menzát, ahonnan a kutyának hordta a kaját minden nap. Futtában majdnem feldöntötte M. professzort, aki botjára támaszkodva bicegett a tanszéke felé. – Bocsánat, bocsánat – lihegte, – de nagyon sietek a kutya kajája miatt – M. ismerte a kutyát is, ezért csak ennyit mondott:

– Holnap délelőtt jöjjön be hozzám fiatalember – mindig „fiatalembernek” nevezte L.-t – úgy tudom bajban van.

– Bemegyek, köszönöm professzor úr! – kurjantotta futtában L., aki fel sem fogta, hogy mit mondtak neki.

A menzát még pont nyitva találta, beköszönt a konyhásoknak, akik valamiért kedvelték, fogta a vödröt és megállapította, hogy a kutyának mázlija van, egy csomó pörkölt volt a maradék. Az albérletben csak a kutya volt otthon, de ő legalább láthatóan nagyon örült L.-nek és természetesen a pörköltnek is. Az ennivalót a ház előtt adta oda neki, a dog, – mint afféle lebenyes pofájú kutya irtózatosan disznó módon tudott enni. – Amíg Ralf kint küzdött a pörkölttel, L. végigheveredett az ágyán és elgondolkodott a történteken. Elhatározta, hogy írásban fog kérdéseket feltenni a tanulmányi osztálynak, úgy gondolta egy levélre kénytelenek lesznek válaszolni. „Levélben feltett kérdések” ez olyan megnyugtatóan hivatalosnak tűnt. Magához vett egy füzetet, tollat és a kutya kíséretében átment Gyuri bácsihoz megfogalmazni a levelet. „Tisztelt Tanulmányi Osztály!” – így kezdődött, csupa nagybetűvel a levél. Néhány órával és fröccsel később a levél elkészült, kért egy borítékot a kocsmárostól, megcímezte, leragasztotta és Gyuri bácsi megígérte, hogy másnap a többi postájával együtt feladja.

Ritkás hóesésben, miközben lassan leszállt a téli este L. és a kutya besétáltak a városba L. barátnőjéhez és ott töltötték az éjszakát, Ralf, a kutya az előszobában, L. pedig barátnője virágos terítővel letakart ágyában.

Másnap délelőtt egyedül ébredt, E., a barátnője vizsgázni ment. Visszament az albérletbe bezárni a kutyát. A hóesés még az éjjel elállt, szutykos, csöpögő kupacok maradtak utána, ahogyan eltolták az útról. A kutya kényeskedve lépdelt és ha tehette átugrotta a pocsolyákat, L. lakatlanabb részekre érve elengedte a pórázról, hadd kényeskedjen kedvére. A házban az ágyán egy cetlit talált, B. írta, hogy délbe mindenképpen találkozzanak a tanszéken – így hívták a kocsmát – mert furcsa hírei vannak. – Vajon miféle hírek – morfondírozott és ekkor jutott eszébe aznap először a fegyelmi. Nem tudta mennyi idő van de gondolta, hogy már jócskán benne vannak a délelőttbe, sietett M. professzorhoz, ahogyan megígérte. Biztos volt benne, hogy M. is a fegyelmiről akar beszélni vele. Úgy gondolta az N.-nek tett hallgatási fogadalom nem érvényes olyanokkal szemben, akik amúgy is tudnak a dologról. Megnyugtatta, hogy M. foglalkozik az üggyel, remélte, hogy segíteni tud, bár hallotta, hogy az egyetem vezetése nem kedveli M.-et, aki tudásával, viselkedésével nagyon kilógott a sorból. L. apa nélkül nőtt fel és az idős professzort afféle apapótléknak látta, végtelenül bízott benne és biztos volt abban, hogy együtt és a prof tekintélyével a háta mögött találnak valami megoldást.

Egy régi borítékból előkereste a KISZ-könyvét és gondosan beragasztotta a bélyegeket, melyek ugyanabban a borítékban voltak, hogy megmutassa N.-nek, milyen gondos tag ő. Nem tudta pontosan miért, de kissé piszkosnak érezte magát ettől.

Dél körül ért be az egyetemre, nem aggódott a B.–vel való találkozója miatt, B. pontosan jó helyen van a kocsmában, bizonyára talál valamit, amivel elütheti az időt. Bevitte Ralf vödrét a konyhásoknak, valami káposzta volt az ebéd, szegény kutya szenvedni fog, gondolta. M. tanszékén az irodában az ősz hajú tanszéki titkárnő fogadta, kedves halk szavú asszony volt, erősen sántított, született csípőficama miatt, a szobája pedig ki volt dekorálva gyerekei és unokái képével, akikről szívesen és sokat mesélt azoknak, akik a professzorra vártak.

– A professzor úrnak sürgősen Pestre kellett menni, tudja az egészsége, – nézett fel L.-re – elnézését kéri csak a jövő héten lesz bent. – mondta, ahogyan L. bekopogott.

L. elkedvetlenedett. Nem csak azért, mert a szóban forgó ügy halasztást szenvedett, hanem mert mindig szívesen és hosszasan beszélgetett M.-el bármiről. Hasonló volt az irodalmi ízlésük, hosszasan, barátságosan tudtak vitatkozni egy-egy könyvről, vagy íróról. Úgy tűnt M. is élvezi ezeket a beszélgetéseket, különleges alkalmak voltak, az egyetem oktatóinak kilencven százaléka együtt nem olvasott annyit, mint M. egymaga, velük nemigen lehetett beszélgetni ilyesmiről. Őszintén szólva, L. el sem tudta képzelni, hogy miről lehet egyáltalán beszélni velük, hiszen láthatóan az sem érdekelte őket különösebben, amit tanítottak. Két-három ember volt, akikkel szokott a hivatalos ügyeken túl is beszélni.

Elment a menzára a kutya kajájáért és, hogy neki se legyen jobb, megevett két tányérral ő is a káposztából, ezt ingyen és bérmentve adták neki a menzán, ha közvetlenül ebéd után ért oda. Mást nem is nagyon evett, még barátnője E. gondoskodott róla és etette meg, ahogyan a zsebpénze, meg az ösztöndíja engedte. Kigyalogolt a kocsmába a káposztával, ahol népünnepély fogadta. B., aki ki tudja hány fröccsöt ivott várakozás közben, a kocsma törzsközönségét alkotó fuvarosokkal a kopka nevű elmés játékot játszotta – aki nagyobb lapot húz az nyer – és folyamatosan kifosztotta őket. Ez veszélyes dolog volt, mert ha megelégelték, akkor „Csalsz a kurva anyádat!” kiáltások között megverték a nyertest. A helyzet már kezdett feszülté válni, mikor L. megérkezett, úgyhogy kapóra jött B.-nek, de még Gyuri bácsinak is, aki aggódni kezdett a berendezésért – Tudja kifizetik, meg minden, – panaszkodott L.-nek egy jelentősebb rombolás után – de rengeteg utánajárással és felfordulással jár és nekem nincs erre időm. – A veszély elhárultával széles mosollyal adott egy fröccsöt L.-nek, meg egy kis kóstolót a házi pálinkájából, amit egyébként a pult alól mért a műértő közönségnek. B., kezében két fröccsel elvonult a kocsma egyik oldalán lévő kicsi és indokolatlan beugróba, amelybe egy asztal fért csak el – ezt „tárgyalónak” hívták. Patinás hely volt, például itt ivott két napot egyfolytában az a fuvaros, aki ezután hazament és baltával agyonütötte a feleségét és a szomszédot, akiket in flagranti ért. Azóta is ült, de a tárgyalóban ott kísértett a súlyos döntések szelleme.

L. követte. A tárgyalóban B. konspiratívan körülnézett – kissé kancsalított a kártyázás közben megivottaktól – Azt hallottam, hogy téged ki akarnak rúgni az egyetemről. – B. bensőséges kapcsolatot szeretett volna ápolni az egyik tanszéki adminisztrátor-lánnyal ezért mártírként hallgatta annak végeérhetetlen és megszakíthatatlan fecsegését. Ez annyira nehéz feladat volt, hogy mire ténylegesen bensőséges kapcsolatba kerültek, reménytelenül meg is unta.

– És ki akar kirúgni? - Kérdezte L., hogy ellenőrizze az eddigi információit – Azt nem mondták?

– De. A háziúr jelentett fel, hogy nem fizeted a lakbért és szexuális kicsapongásokat rendezel. Jelzem agyonverlek, ha kiderül, hogy olyankor rendezel ilyeneket, amikor nem vagyok ott.

– Sajnos meg kell hagynunk az orgiákat a bűnös nyugat ópiumának, mit mondtak még?

– Azt, hogy már túl van tárgyalva a dolog és te tulajdonképpen már ki vagy rúgva, csak még nem tudod. – mondta B. és jelentőségteljesen elhúzta kezét a torka előtt.

– És miért engem jelentett fel? Négyen lakunk ott plusz a kutya, bárkit feljelenthetett volna.

– Fene tudja, – vont vállat B. – talán mert neked van a legnagyobb pofád.

– Nekem kell beszélni, – vigyorgott L. – mert én vagyok a legokosabb, ti mit sem tudtok a világról.

A beszélgetés és a fröccsök tovább folytak, ám semmi épkézláb nem jutott eszükbe, végül beesteledett és B. elkísérte L.-t a találkozóra a KISZ-titkárhoz. – Ha sokáig maradsz, visszamegyek a kocsmába, R. és Bilux biztosan ott lesznek. Haditervet készítünk.

– Akkor végünk van – mondta L. és belépett az irodába.

Az iroda Csöcsös nélkül kifejezetten kihaltnak tűnt, a villany is le volt oltva, csak az ablakon szűrődött be az udvari lámpák fénye. Átvágott az előtéren és bekopogott. Bentről kétszólamú „Tessék” válaszolt, belépett.

Odabent N.-en kívül egy középkorú zakós idegen ült, előtte az asztalon valami dosszié, mellette hetyke műbőr kalap. Cigarettázott, valószínűleg egyfolytában, mert a szobában vágni lehetett a füstöt.

– Szia, szia! Már vártunk – N. felállt és elé ment az ajtóig – Bemutatom Kovács elvtársat (Kovács elvtárs nyugodtan szerepelhet ezen a néven, mert keveset tudunk ugyan róla ám az teljesen biztos, hogy nem Kovácsnak hívták, hiszen így mutatkozott be.)

– Kovács vagyok – nyújtott kezet Kovács – de hívhat Lalinak, én vagyok az idősebb, tegeződjünk! – Kemény, határozott kézfogása volt Lali elvtársnak, bár a keze kissé izzadt és L. úgy nézte ideges kissé, leült Kovács elvtárssal szemben és várakozóan nézett rájuk. Lali elvtárs N.-re nézett

– Mehetsz ám nyugodtan, – fordult Lali N.-hez – mondtad, hogy dolgod van, mi majd addig elbeszélgetünk Lászlóval amíg visszaérsz. – Volt valami visszautasíthatatlan, parancsoló a hangjában, valami kemény él, amitől N. felpattant és zavartan elkezdett összeszedni valami iratokat az asztalán – Majdnem elfelejtettem – nevetgélt kényszeredetten – egy óra múlva itt vagyok, mint lángvince – mondta viccesen, gondolkodóba ejtve L.-t, aki nem tudta, hogy ki vagy mi a fene az a lángvince, mert N. így egybe mondta valahogyan. Kiment, óvatosan húzva be maga után az ajtót. Csendben hallgatták lépteit az előtérbe és a külső ajtó csukódását.

– Na László, – csapott a közepébe Lali elvtárs – gondolom töri a fejét rajta, hogy mit keresek én itt. – Eltalálta. L. pontosan azon törte a fejét, hogy mi a fenét keres itt Lali elvtárs, illetve az is felmerült benne, hogy ő maga mit keres itt.

– Ezek itt a maga dolgai – húzta maga elé a dossziékat – mi, ott fent – bizonytalanul mutatott felfelé egyik tömpe ujjával – mindent tudunk magáról olyant is, amit maga sem tud. – Ez hülye, hülye és rendőr – állapította meg magában L., tényleg valami elvtárs. Volt az egész figurában valami rendőrös, a fellépését, a keresztnéven való magázódást; min-mind a hatóság jelzéseként lehetett felfogni. – mi a fenét akarhat? Ez a sötét barom – itt a háziúrra gondolt – a rendőrségen is feljelentett?

– Ez érdekes, – motyogta félhangosan mintegy magának – roppant érdekes.

– Az bizony! – csapott le rá diadalmasan Lali elvtárs – Maga ugyanis igen nagy bajban van.

– Azért talán nem akkora baj – védekezett L. meggyőződés nélkül – egy fegyelmi nem a világ. Más is kapott már.

– Ki fogják csapni az egyetemről – mondta statáriális tárgyilagossággal Lali. – nem csak erről, az összesről. – Szünetet tartott, hogy L. megemészthesse a dolgot, L. nemtudta mit mondjon. – És akkor vége a szépen induló karriernek. – L. meghökkent, miféle karrierről beszél ez? Soha nem gondolta, hogy ez az egyetem valamiféle karrier állomása lehet, sőt gondatlan nagyvonalúsággal egyáltalán nem vágyott olyasmire, amit karriernek lehetett volna nevezni. – Nem lehet büntetlenül így viselkedni, ahogyan maga teszi László – nézett rá szigorúan Lali – Aki kilóg a sorból, az megjárja. A fekete kiscsirkét is agyonveri a kotlós. – A tanyasi iskolában, ahol L. felnőtt voltak baromfiak, kotlósok is de L. sohasem tapasztalta náluk a xenofóbia ilyen kézzelfogható megnyilvánulását. Ellenkezőleg, mindig csodálta az önfeláldozás és odaadást, az állandó idegességet és feszültséget, amivel a kotlós a csirkéit terelgette. Ez biztos valami otthonról hozott népies metafora Lalinál – vélte – a kihallgatásokon megtöri a csirketolvajokat a szakértelmével. – Mindenki ezzel a kilógással jön – dühöngött magában L. – most jön az, hogy individuális vagyok.

– Azonban. – dőlt előre váratlanul az asztalon keresztül Lali elvtárs – azonban mi – és megnyomta a „mi”-t hangsúlyozva, hogy ő nem valami elszigetelt entitás, hanem valami nagy hatalmú dolog része, annak a hangja csupán. – Mi tudunk segíteni magának. Persze csak ha megbánta és kijavítja a hibáit. Az a helyzet, hogy mi azt lássuk, hogy maga egy rendes okos fiatalember csak olyan barátokat választott, akik beleviszik magát a rossz dolgokba. Higgye el, az aktáját tanulmányozva – így mondta fennkölten: „tanulmányozva” - biztosak vagyunk benne, hogy maga nem akar ártani a népi demokráciának. Mi megbecsüljük a tehetséges embereket, szükségünk van rájuk, ezért, ha maga együttműködik, mi segítünk elsimítani ez az ügyet. – L. nem értette mire ez a nagy segítőkészség.

– Mégis mit kéne tennem – értetlenkedett.

Semmi különöset. Néha felkereshet engem és elmesélheti, hogy miket is mondanak meg csinálnak ezek a maga úgynevezett barátai. – Legyintett könnyedén Lali elvtárs – Csak beszélgetés lenne semmi más. – Várakozóan nézett L.-re.

Baaang! Mintha a nagyharang kondult volna meg L. fejébe. „Ez a sötét fasz spiclit akar csinálni belőlem. A kurva anyját ez azt hiszi, hogy én beárulok neki bárkit is.” Keresztülvillant rajta, hogy ha holnap kiadnák az indexét, még meg tudná csinálni a félévet, de ez a gondolat azonnal tova is röppent. Hirtelen látta magát egy ugyan ilyen lehangoló szobában, amint szemben ül Lali elvtárssal a Lenin-kép alatt és Vlagyimir Iljics gyanakvóan figyeli, ahogyan R., vagy Bilux viselt dolgairól mesél neki. Szabályosan összegörnyedt a kép láttán, a gyomra görcsbe rándult, felállt. Lassan megfontoltan elővette KISZ-könyvét – a gondosan beragasztott bélyegekkel és N. asztalára tette.

– Menjenek a picsába. – mondta megfontoltan – mondja meg neki, ha visszajön, hogy kilépek. – Alea iacta est. – tette hozzá magát is meglepve. Lali elvtárs meghökkent tekintetétől kísérve kiment az ajtón és lassan, gondosan becsukta maga után.