Lassan a véget ér L. családjának bemutatása, ez az utolsó rész.
Ezzel – szándékunk szerint – felvázoltuk a hátteret, ahonnan L. elénk lép, a következőben az ő sorsát mutatjuk meg.
A nagyapa rövid vörös kalandjának eredményeként leszerelték az aktív állományból és megvontak tőle mindenféle juttatást. Később, egy igazolási eljárás keretében bűntelennek nyilvánították ugyan, ám a hadseregbe nem vették vissza. Fiatal házasként valami megélhetés után kellett néznie, ezért az egyetlen, könnyen elérhető elérhető munkát választotta: beállt falusi tanítónak. Több állomás után, végül K. – az alföldi kisváros mellett a tanyavilágban lett tanító, egy Klebelsberg-féle iskolában. Gyermekük született – L. anyja – és életük rendeződni látszott. Így érte a családot a következő háború kitörése. Azonnal reaktiválták, előléptették és behívták aktív szolgálatra.
Nem lelkesedett a háborúért, több okból sem. Először is utálta a németeket, pökhendi, nagyzoló népségnek tartotta őket és – habár pontos okát talán nem is tudta adni – de az volt a véleménye, hogy csak bajt hoznak ránk. Másrészt – mesélte L. nagyanyja – elővette az iskolai földrajz könyvet és összeadta a velünk szövetséges államok népességét, ipari termelését és az ellenségét is, két takaros oszlopba rendezve. Amerikát azonnal az ellenséghez sorolta, mert – mint mondta – ez nem olyan háború lesz, ahol bárki semleges tud maradni. Az eredmény elborzasztó lett. Meg volt győződve róla, hogy a háborút mindenképpen el fogjuk veszíteni és egyáltalán nem volt biztos még abban sem, hogyha a németek mégis győznének azzal mi jobban járunk. Horthyt tisztelte ugyan, de középszerű államférfinak látta, nem tartotta alkalmasnak arra, hogy egy ilyen hatalmas, véres és egyenlőtlen háborúban győzelemre vezesse az országot. De ment, mert mennie kellett. Rövid hazai szolgálat után az első páncéloshadosztály tüzérségéhez került és azokkal együtt kiküldték a keleti frontra. L. nagyanyja újra kezdhette a strázsálást a ház előtt a postásra várva.
A doni áttörés és a visszavonulás poklát túlélte, fogságba sem esett, azonban sohasem beszélt ezekről az időkről. Haditetteiről L. a legtöbbet másoktól hallott, sokan voltak olyanok akik katonái voltak – előtte meg tanítványai az iskolában – és K.-ban élt a volt hadosztályparancsnoka is, akivel haláláig összejártak borozni és szidalmazni a háborús feletteseiket. Az ő elbeszéléseikből egy keménykezű, de igazságos és az embereit megvédő tiszt alakja rajzolódott ki, aki bárkivel szemben kész volt védelmezni a véleményét.
„Baromi makacs egy ember” – jellemezte beosztottját a volt parancsnoka – „nem ismert kivételt, vagy mérlegelést, ahogy kiérkezett szemlét tartott és kiköttette a munkaszolgálatosokat irányító keret legénységét, mert lopták az ennivalót. A parancsnokukat pedig hadbíróság elé akarta állíttatni ugyanezért. Valami nagyfejűnek a retyerutyája volt, nekem szóltak, hogy állítsam le, de nem hallgatott rám.” Később persze, az összeomlás után már senki sem törődött a dologgal, de a munkaszolgálatos zsidók megőrizték jó emlékezetükben, később ez talán az életét mentette meg.
A háború további részében különböző helyeken és beosztásokban szolgált, a háború vége Ausztriában érte, itt esett hadifogságba és került ki a Szovjetunióba. A hadifogságban súlyosan megbetegedett, a halálán volt, de a népbíróság a segítségére sietett, kikérték ugyanis az oroszoktól, hogy felakaszthassák. Akasztás előtt pedig – annak rendje és módja szerint – meggyógyították, beteg embert mégsem lehet felakasztani. Az ügy, amiért fel akarták kötni, meglehetősen jellemző volt. Magyarországon az itt élő svábokból szervezeték az SS hadosztályokat, melyeket a németek fegyvereztek fel és képeztek ki. Problémát okozott azonban, hogy sokan a "népi németek" közül egyáltalán nem tudtak németül, vagy olyan ijesztő tájszólásban beszéltek, hogy a német kiképzőik nem értették. A magyar honvédségtől kértek hát kiképzőket, akik tulajdonképpen tolmácsok voltak csupán. Ezek azután a kiképzés idejére átkerültek az SS zsold-listájára, mert ott sokkal többet fizettek. Így lett L. nagyapjából magas rangú SS-tiszt és egyben automatikusan akasztani való háborús bűnös. Szerencséje volt, mert mire a perét tárgyalni kezdték nemzetközi botránnyá vált, hogy a népbíróságon kivétel nélkül mindenkit bűnösnek találnak és fel is akasztanak, továbbá a volt munkaszolgálatosok közül többen is magas beosztásba kerültek ez idő tájt és szót emeltek az érdekében, valamint az előkerült iratok is ártatlanságát bizonyították, ezek együttes hatására azután felmentették. Mehetett vissza tanítani.
Persze nem volt ez olyan egyszerű. Mint volt „horthysta” tisztnek még hosszú ideig hetente kellett jelentkeznie a helyi ÁVH-n, ahol a legtöbbször órákig ücsörgött a folyosón, mikor kiszóltak és meghallgatás nélkül hazaküldték. Akkoriban a pedagógusok még nem voltak páriák, hanem igen nagyra becsült tagjai a társadalomnak, hiszen az ma is érthetetlen, hogyan bízhatjuk legféltettebb kincsünket – gyerekünket – olyasvalakire, akit lenézünk. Az általános megbecsülésen belül a tanyasi tanítók még különlegesebb helyzetben voltak. A tanyák népe teljesen magára hagyottan élt, messzire a várostól, orvostól, paptól rendőrtől. Meg is szokta, hogy mindent maga csinál, a szerszámok karbantartásától az asszony szüléséig, azonban a huszadik század olyan meghökkentő dolgokkal rukkolt elő – háborúkkal, kommunizmussal, egyebekkel – hogy kénytelen volt tanácsért fordulni valakihez. Kézenfekvő és a legközelebbi ismert ilyen ember volt a tanító. Hozzá fordultak a kérdéseikkel hát. L. emlékezett gyermekkorából a nehéz léptű, csizmás, szőrmegalléros kabátba, kucsmába öltözött emberekre, akik téli estéken gyakran csapatosan körbeülték nagyapját, akit tekintetes úrnak szólítottak, illetve a volt katonái őrnagy úrnak. A tanyák népe önfejű, konok emberekből állt, akik egész életükben fárasztó harcot vívtak a silány, homokos földekkel és a rengeteg mindenféle nehézséggel ami keserítette a parasztember életét. A magukra utaltság meg is edzette őket, nem nagyon lehetett terelni őket akaratuk ellenére semerre sem. Meghallgattak mindenkit, akit maguknál tanultabbnak véltek, de meggondolták amit mondott és csak akkor hallgattak rá, ha ők is úgy gondolták. A pap, aki kijárt hittant tanítani nagy titokban panaszkodott is L. nagyanyjának, aki minden alkalommal meghívta teázni és beszélgetni lelki dolgokról, hogy „Meghallgatnak, de nem hallgatnak rám.”
A legsúlyosabb idők a Tsz szervezések időszaka volt. „Agitátor” brigádok járták hármasával, négyesével a tanyákat a többnyire városi lumpenproletárokból frissen rekrutálódott kommunista aktivisták – annál azért több eszük volt, hogy kevesebben odamerészkedjenek – és a legnyersebb erőszakkal, veréssel, fenyegetésekkel kényszerítették ki a belépést. L. nagyapjának a legfőbb félelme az volt, hogy nehogy valaki vasvillahegyre tűzze őket, mert azért bizony halál járt. Nem tehetett hát mást: arra biztatta az embereket, hogy lépjenek be, mert nincs más választásuk. „Ameddig az oroszok a nyakunkon vannak addig a kommunisták is a nyakunkon lesznek” – mondogatta – „erőt csak nagyobb erő győzhet le.” Kénytelen-kelletlen belépett hát mindenki a Tsz-be. Nem ment könnyen, L. éléneken emlékezett rá mikor Menyus bácsi – alacsony mokány ember neki volt a legszebb pár lova a környéken – sírva fogta be utoljára a lovait, hogy behajtsa őket a közös istállóba. 56-ban azután, mikor kitört a vihar és a környékbeliek – miután hazahajtották állataikat a közösből – kapával, kaszával, szőlőkaróval keresték a Tsz-vezetőket L. nagyapja a párttitkárt rejtegette előlük vagy két napig, nehogy agyonverjék. Így aztán csak az egyik ember kapott nyolc évet mert halállal fenyegette – rossz helyen – ugyanezt a párttitkárt. Hat gyereke várta, hogy az apjuk letöltse a büntetését és nem volt amnesztia, mint a „megtévedt” pesti kommunista értelmiségiek számára – nem, az utolsó napig le kellett ülnie. A gyerekei számára az iskolában gyűjtöttek ruhát és sokszor ennivalót is.
Itt cseperedett fel L., a következő részben elmeséljük, azt is hogyan.
