Aristo az emberarcú szocializmusban

Fullasztó júliusi forróság volt. A lovak nem akartak legelni, összevissza kóvályogtak a kiégett gyepen aztán megindultak és a nyárfák alá húzódtak az árnyékba. Ilyenkor többször kellett itatni és bizony kemény munka volt több száz vödör vizet felhúzni a kútból az olthatatlan szomjú állatoknak. Mondta is már reggel Sanyi bácsi – a csikóspalánta mentora – „Megent szar nap lesz Laci, úgy készüljön.” Sanyi bácsi, alacsony karvalyképű alak volt, a puszta legidősebb aktív csikósa, magázta L.-t mert szerinte „úri gyerek” volt és annak úgy dukál.

L. úgy készült hát, bár számára minden B.-ben, a pusztán töltött nap boldog nyaralásnak számított, hiszen lovak mellett lehetett és amiért még fizettek is. Ismeretségnek köszönhetően, gimnáziumi éveinek nyarait töltötte ott, hivatalosan állattenyésztési segédmunkásként, valójában afféle lóti-futi volt, akit mindenfelé küldözgettek, ahol segíteni kellett. A legszebb időket a ménes, vagy a szürke gulya mellett töltötte, mikor oda osztották be kisegítőnek. Az akkoriban a már gyülekező lovas eredményeire tekintettel lovat is kapott, egy Baba nevezetű kiöregedő kancát, akit már nem lovagoltak a bemutatókon és a ménesben lopta a napot, egyetlen feladata az évenkénti csikózás volt, aminek eleget is tett és szaporította a ménest. Jóindulatú és kicsit lusta ló volt, imádta a kockacukrot, amivel L. tömte is, úgyhogy könnyű volt kifogni a ménesből, hiszen amint meglátta ideiglenes gazdáját magától ment hozzá és várta a járandóságát. Hosszú múlttal rendelkező, jól idomított csikós ló volt amúgy, mindent tudott – de csak egyféleképpen.

A csikós lovat másképpen tanítják, mint az ugró lovakat. A csikós többnyire egy kézzel lovagol, a másikban a pányva, a karikás, vagy bármi más van, így a lovat a sarkával irányítja. Amelyik csizmasarokkal hozzáér a ló arra fordul, minél erősebben nyomja meg, annál élesebben. Ez sportlovasnak szokatlan és bizony ha nem vigyáz könnyen a földön találhatja magát, egy váratlan fordulattal.

Ilyen forró napokon, két vízhúzás között, az árnyékban tölti a pásztor. Ha Sanyi bácsihoz osztották, akkor ezt az időt L. azzal töltötte, hogy megpróbálta ellesni tőle a karikás fonásának bonyolult művészetét. Az ostor testét tucatnyi vékony bőrszíjból fonják, úgy hogy fokozatosan vékonyodjon el. Sanyi bácsi elismert művésze volt az ostorkészítésnek, ám nem volt egy pedagógus alkat, a kérdésekre egymondatos válaszokat adott, úgyhogy nem volt mit tenni: lesni kellett hogyan csinálja.

Késő délután volt már, hosszabbodtak az árnyékok. Ilyen fülledt napokon a lovak ilyenkor legelni szoktak, a forróság múltával. De most másképpen történt. Az első a csönd volt. A pusztában mindig zajong valaki. A kiszáradófélben lévő szikes-homokos pocsolyák – bár a helyiek előkelően tónak nevezték őket – madarai kiáltoznak egymásnak; sértéseket, vagy dicséretet – ki tudja. Tücskök ciripelnek, a legelésző állatok fújása, dobogása hallatszik, néha a kisvasút mozdonyának tutulása is odaszűrődik, pedig jó messze van. Egyszóval van valami megszokott háttérzaj, amit nem vesz tudomásul az emberi fül, ám ha egyszerre elcsendesedik akkor feltűnő lesz hirtelen. A mozdulatlan égen dél felől csúf, szürkével cirádázott szélű, fekete felhők kezdtek feltorlódni. A szél teljesen elállt, a felhők mintha maguktól, vagy a magukban hordott fenyegetéstől mozogtak volna. Sanyi bácsi aggodalmasan nézte a felhőket. „Délrül gyün, ebbül baj lösz” – mondta – „Fogja ki a lovát és hajtsunk be a karámba.” L. kifogta hát Babát, ami nem volt nehéz, mert jött magától a cukorért, felnyergelte és nagy karikás durrogtatás közepette behajtottak. A durrogtatás nagyobb részt Sanyi bácsitól eredt, L. kevéssé volt még járatos ebben, de most legalább nem dobta le a ló, mint mikor Babát találta el az ostorral; a megalázó nyakra tekeredésről nem is szólva.

Mire végeztek föltámadt a szél. Először csak egy hosszú sóhaj hallatszott, majd hűvös lökések jöttek, egyre erősebben, a távolabbi nyárfás kiserdő fái hajladozva állták a rohamokat és csöndben egyre hangosabban fütyültek az ég sípjai. „Hozza a lovát, menjünk a gunyhó mögé a szélárnyékba!” – mondta, illetve inkább kiáltotta Sanyi bácsi L. fülébe, mert a szél már nem fütyült, hanem bömbölt inkább. Átvezették hát a nyugtalan állatokat a gunyhó mögé, ahol valóban szélárnyék volt és mintha présből szabadultak volna ki. Amikor föléjük értek a felhők hirtelen besötétedett, de azért látni lehetett az egyre szaporább villámlások fényében. A mennydörgések pokoli zajjal egybefolytak, mintha ezer hatalmas tehervonat dübörgött volna egyszerre felettük és megnyíltak ég zsilipei is. Az eső vízszintesen esett és ha kidugta a fejét a szélárnyékból szabályosan ütöttek a kövér esőcseppek. A vihar ezer szájból üvöltő szörnyeteggé vált, tépte, szaggatta a csuromvizes világot. Aztán egyszerre megemelkedett a gunyhó nádteteje és a tartógerendákkal együtt elrepült a förgeteg szárnyán. Ez már sok volt. „Tartsa azt a lovat!” – ordította Sanyi bácsi közvetlenül L. fülébe, mert ő tudta mi következik. Baba nyerítve, ágaskodva hátrálni kezdett és ahogyan L. szembe állt vele hátrálva vonszolni kezdte. A hatalmas, a rémülettől forgó, sötét szemekben a villámok visszfénye és kimondhatatlan, ősi pánik tükröződött. Szerencsére ahogyan a hátráló ló és L., akit vonszolt maga után, kiértek az immár tető nélküli gunyhó szélárnyékából a ló meggondolta magát és visszafelé indult, ahol nem verte annyira a szél és az eső. Ott aztán egész testében remegve megállt, megvetettet a lábát és bizonyára várta a halált.

A vihar ezt a pillanatot várta és leszakította a szárnyék tetejét is. Az addig a középen, önmaga körül forgó, rémült ménes nem bírta tovább és mintha ott sem lett volna, átszakította kerítést a pánikba esett lovak pedig elszáguldottak a vihar éjszakájába. L., aki maga is rémülten kapaszkodott lova kantárjába, csak elsuhanó árnyakat látott a villámfényben. Nem lehetett tudni meddig tartott az egész. Az idő megállt, vagy maga is száguldott a szél szárnyán, minden megszokott, minden minden ismert eltűnt csak a vihar maradt valóságképpen.

Aztán ahogyan jött olyan gyorsan el is múlott. Az eső és a szél alábbhagyott a széttépett rohanó felhők közül előkelő közömbösséggel néztek le a csillagok és a telihold hideg, kékes fénye világított le a megtépázott világra. Az erdő szélén nagy lánggal, ropogva és a szemerkélő esőben sziszegve égett egy villám sújtotta nyárfa. A ménesnek se híre se hamva. „Szétugrott a ménes” – állapította meg a nyilvánvalót Sanyi bácsi és egy cifrát káromkodva bement a gúnyhóba, ahol a szétázott mindenféle közül előhalászott egy üveg pálinkát. Mindig volt nála, mert azt használta reggel fogmosás helyett. Most jót húzott belőle és L.-nek nyújtotta az üveget. „Igyon egy keveset” – mondta – „megérdemli.” L. aki vacogott a vizes ruhájában büszkén és férfiasan meghúzta az üveget. A pálinka bivalyerős volt, égette a száját, a legszívesebben kiköpte volna, de hát férfiúi büszkeség is van a világon, úgyhogy lenyelte a folyékony tüzet, ami gyomrából szétfutva jólesően felmelegítette.

Lovasok jöttek nemsokára és hajnalban elkezdték összeszedni a ménest. Amennyire megijedtek az éjjel úgy meg is nyugodtak a lovak, békésen legelésztek és boldogan csatlakoztak a többiekhez. Egy csikót sajnos elütött a reggeli kisvonat, a többiek meg voltak mind. Másnap karbantartók jöttek javítani a szárnyékot és a gunyhót. Meleg nap lett ismét, lehetett húzni a vizet a kútból számolatlanul.

A kép természetesen illusztráció.

Őszintén szólva fogalmam sincs miért támadt kedvem elmesélni az alábbi történetet. Bár talán betekintést nyújt az érett kádár-kor vidéki, bukolikus életébe.

Történt a víg emlékezetű '80-as években, hogy több órára leállt a K. községet átszelő főút forgalma és jelentős torlódás alakult ki, bár akkor még jóval kevesebb autó járta az ország útjait. A tumultus oka az volt, hogy a K.-ban lakó két Balog nevezetű család viszályba keveredett egymással. De kezdjük az elején.

K. község a főút két oldalán helyezkedett el, ez volt egyben a község egyetlen utcája is. A falu három nevezetességgel is bírt. Ezek egy tejüzem, a TSZ szarvasmarha telepe, és a Muskátli névre hallgató vendéglátóipari egység voltak. Nevezetességnek volt még mondható, a kikapós elvált asszony Z., a falu amúgy kissé egyhangú nemi életének felvillanyozója és a férfilakosság vágyainak állócsillaga. Mindezek után elmondhatjuk, hogy K. mindenben megfelelt az „Isten háta mögötti” fogalmának. Itt éltek, a főút két oldalán, a falu végén, egymással szemközti házban a már említett Balog családok. Roppant népes volt mindkettő, számtalan gyerekkel és az éppen ott tartózkodó változó számú és összetételű rokonokkal. A Balogok egy része az L. által irányított állattenyésztési ágazatban töltött be különböző felelősségteljes funkciókat. A többiek – akik éppen nem voltak börtönben – különböző, közelebbről meg nem határozható elfoglaltságokkal töltötték idejüket.

Történt, hogy az egyik Balog család lánya , 13-14 éves lehetett az ifjú hölgy, véletlenül találkozott a másik család fiúgyermekével a kukoricában. Az, hogy mindketten ugyanazon időben, ugyanannak a jókora kukoricásnak azonos pontján találkoztak nyilván a véletlenek különös összjátéka volt. A találkozás azzal végződött, hogy az ifjú brutális kegyetlenséggel megerőszakolta az ártatlan leányzót. Ez azután jó néhányszor megismétlődött. Akárhányszor látogatta meg az ifjú hölgy a kukoricást, hogy egyedül maradjon gondolataival, mindannyiszor, elkerülhetetlenül abúzus érte. Szinte nem tudta úgy betenni a lábát a takarmánynövények közé, hogy meg ne erőszakolják. A szülőknek természetesen, szemérmes természete okán, mindezt nem merte elmesélni, a dolog tehát titokban maradt a mit sem sejtő család előtt.

Addig folyt ez, hogy egyszer csak az erőszak jelei láthatóvá váltak a leányzó hasának méretén és az ügy napvilágra került. Szemében a meggyalázott ártatlanság könnyeivel, kénytelen volt elmesélni a megrökönyödött szülőknek az egész történetet. Természetesen az igazsághoz híven, ahogyan történt. A becsületen esett folt azonnali elégtételt követelt, így a feldúlt atya átrohant a szomszédba és magyarázatot követelt. Ott nem fogadták örömmel. Nem ismerték el fiuk bűnösségét, mi több, azzal vádolták a leányzót, hogy a) hazudik; b) ő csábította el az ártatlan fiúgyermeket, c) kurva. A heves vitának az vetett véget, hogy valami kemény tárgyal fejbe verték és az eszméletlen ősz atyát kivonszolták a ház előtti árokba, ahol is sorsára hagyták. Mindezt a szemben lakó Balogok végignézték mert a kerítés mellől figyelték az események alakulását. Mindennek az lett a következménye, hogy a fejbeütős család egy éppen arra járó tagját elkapták és az igazságosság jegyében hasonló kezelésben részesítették. Kitört a háború.

A főúton leállt a forgalom, mert az események az út közepén is zajlottak. L. pontosan ekkor ért oda. Vissza akart fordulni, mert ismert egy dűlőutat, ahol megkerülhette volna a falut, de a mögötte lévő teherautó – amelyik ugyanezt akarta – ügyesen keresztbe fordult és nem lehetett elmenni. Nem volt mit tenni – a résztvevők lelkiállapotát látva a beavatkozásnak még a gondolata sem merült fel – felült a motorháztetőre, rágyújtott és nézte az ütközetet.

A csata ebben a fázisában – a hadászat szabályai szerint – a tüzérségi előkészítés folyt. Ez abból állt, hogy a résztvevők, az út két oldalán állva, átkokat kiáltottak egymásra és mindenfélével dobálták a másikat. Ez idő tájt még nem voltak divatban afféle modernista eszközök, mint a szamurájkard, vagy a baseball ütő. A felek különböző mezőgazdasági kéziszerszámokat használtak lövedékképpen, kapát, lapátot, gereblyét és – az efféle ütközetek ultima ratio-ját – a vasvillát. Sőt, L. ámuló szemei előtt egy klasszikus formájú éjjeliedényt is, melyről, röppályájának egy pontján kiderült, hogy bevetése alkalmával nem volt üres. A szabályok egyszerűek voltak, az egyik fél a másik közé hajított valamit, amit azok felkaptak és visszadobtak. Így viszonylak kevés számú lövedék felhasználásával is hosszas küzdelmet lehetett folytatni. Az elhajított gereblye például különleges ballisztikai tulajdonságokkal bír. A levegőben kalimpálva forog és – szerencsés esetben – akár több célpontot is megsebez, hibája azonban, hogy lassú, így módot ad hogy elugorjanak előle. Már aki elég józan hozzá.

Ez a fázis meglehetősen sokáig tartott és kezdett a szemlélő számára unalmassá válni. Már az egymásra kívánt átkok is ismétlődtek, pedig eleinte meglepő nyelvi leleménnyel alkalmazták őket. Úgy tűnt, a csata unalomba fullad. Ekkor, mintegy vezényszóra – szcenikai értelemeben a legjobb pillanatban, megmentve az előadást – hirtelen mindenki az út közepére rohant és kézitusa vette kezdetét. A kézitusa a fentebb emlegetett lövedékek segítségével folyt, nem lehetett pontosan tudni, hogy kit kinek a gereblyéjével csaptak meg, könnyen lehet, hogy valakinek a saját kéziszerszáma okozta vesztét. A csata ezen fázisában mindenki részt vett és a lovagiasság szabályai szerint férfiak a férfiakkal, asszonyok az asszonyokkal, gyerekek a gyerekkel harcoltak. A legkisebbek pedig éktelen visítozás közepette rohangáltak a felnőttek lába között és a tőlük tanult átkokat rikoltozták. Különösen megkapó látvány volt egy aranyos, 6-7 éves forma angyali arcú kislány, aki az útszélén állt – ő valamiért nem rohangászott – és magas hangon sivította: „A rák rohassza ki a beledet!” Hogy konkrétan kinek szólt a jókívánság, azt nem lehetett megállapítani, L. azt sem tudta, melyik Balog családhoz tartozik az ifjú amazon.

A csatának ezen a pontján harsány szirénázással megérkeztek a Sz.-ből a békefenntartó alakulatok 3 Lada típusú harcjárművel. A küzdő felek annyira el voltak foglalva, hogy nem hallották az érkezést és folytatták a harcot. A békefenntartó alakulatok, kiegészülve a körzeti megbízottal (népszerű nevén körzeti meghízott, ami találó név, mert az őrmester testvérek között is megvolt 160 kiló), aki nyilván kihívta az erősítét, felsorakoztak és harsány ordítással próbálták felhívni magukra a figyelmet. Ugyanakkor óvakodni látszottak attól, hogy a csata forgatagába vessék magukat. Végül egyikük, bizonyára a vezér, elunta a dolgot és a szolgálati fegyverével a levegőbe lőtt. Pillanatra csend támadt, majd mindenki pánikszerűen berohant a saját udvarára. Az út pillanatok alatt kiürült, csak a fegyverek maradtak ott, melyeket a feltétel nélküli kapituláció jeleként eldobáltak. A dicsőség mezején azonban ott maradt fekve egy ember, egy jókora vértócsa közepén. Kihívták hozzá a mentőket, de nem segíthettek, meghalt, később kiderült, hogy leszúrták, méghozzá konyhakéssel. A hullát félrehúzták, a rendőrök bementek az udvarokba és intézkedni kezdtek, az autókat elengedték. Így ért véget a K.-i csata.

Később kiderült, hogy a megsértett ártatlanságon túl, valami gázpalack lopási ügyekben is érintettek voltak a felek, jelesül valamiféle vita támadt a bevétel elosztásával kapcsolatban. Materialista világban élünk – állapította meg L. lehangoltan – a megcsúfolt ártatlanság – önmagában – már nem elég a kedélyek feltüzeléséhez. Később a körzeti meghízott, a Muskátliban erősen ittas állapotban elmesélte, hogy a bírósági tárgyaláson az összes résztvevő mást vallott. A bíróság pedig salamoni döntéssel – alighanem találomra – pár embert becsukatott. Győzött az igazság.

A két család, időnként testi sértéssel súlyosbított, konfliktusa még sokáig, egészen pontosan a rendszerváltozásig, fennállt. Azután azonban – nyilván a kitört demokrácia okán – egyfajta, többé-kevésbé békés módon, mindkét család hadra fogható nőtagjai egyetértésben árulták bájaikat a P.-be vezető főút mindkét oldalán. Ily módon nyilvánvalóan az ártatlanság is elnyerte megérdemelt jutalmát. Ekkora ereje van a szabad, liberális demokráciának.

A temetés a P.-i temető új parcellájában volt. A temetési menet az őszi fák alatt vonult a párát gomolygó kipufogójú halottaskocsi mögött a sírgödörig. Mintha különös lobogó, lebegő szürkés zászló után vonult volna a menet. Sokan voltak, csupa fekete ruhába öltözött ember, sötét átmeneti kabátok, kalapok kendők vonultak a surrogó lehullott leveleken. Az elmúlást nem tisztelő kövér feketerigók trilláztak az őszi lombokon átszűrődő, sárgászöld fénnyel borított temetői út fölött. Teljes fénnyel sütött a nap, de ereje nem volt. Az új temetőben katonásan sorakozó sírokon egyen- márványtáblák és kő-galambok őriztek a halottak álmát. Keresztek, táblák váltogatták egymást – L. még egy ötágú csillagot is látott – egyhelyütt pedig egy angyal szobra támaszkodott a sírkőre, egyik hosszú szárnya félig eltakarta a kőlapot, a másik félig felemelve; arca nem és kifejezés nélkül bámult valami semmibe.

A szertartás rövid volt, a lelkész – református volt az elhunyt – néhány halk fohászt mondott „Kegyelem néktek és békesség attól, aki van, és aki volt...”, idézte a Jelenések Könyvét, majd a halottért imádkoztak együtt. Az erőlködő sírásók leengedték a koporsót a sírgödörbe és a gyászolók zsoltárt énekeltek. A gyorsan betakaruló sír mellett elől állt az özvegy, sötét hajú negyvenes éveiben járó nő, akinek régi szépsége még átsütött a gyász ráncain, mellette kétoldalt fiai, magas, jóvágású fiatalemberek karoltak anyjukba. A gyülekezet egyenként lépett eléjük, hogy részvétet nyilvánítson. Az asszony keményen tartotta magát, könnytelen tekintettel, rezzenéstelen arccal nézett rájuk. A sor lassan fogyott, a sírásók is végeztek már, lapáttal formálták a sírdombot s beleszúrták az ideiglenes fejfát is, mikor T., a Tsz elnöke ért az asszonyhoz. Valamit mormolt, L., aki távolabb állt nem hallotta, csak azt látta, hogy sután a kezét nyújtotta. Megfagyott a levegő. Az özvegy egy pillanatig mereven nézte a kinyújtott kezet, nem nézett T. arcába, aztán egy ránduló mozdulattal elfordította fejét. A szemébe ekkor szöktek az első könnyek. Az egyik fiú, a magasabb rámordult T.-re aki egy pillanatig még nyújtotta a kezét, aztán visszahúzta és elfordult. Azt valószínűleg csak L. képzelte, hogy mosolygott.

L. aki nem ismerte a családot, csak a halottat és maga sem tudta miért ment el a temetésre, hazafelé az autóban ezen a kínos pillanaton merengett.

D. köpcös ember volt, napbarnított bőrrel, ősz hajjal és a nikotintól enyhén sárga fogakkal. Elismert szakemberként dolgozott a szomszédos állami gazdaságban, mint a növényvédelem és gyomirtás szakértője. Jól keresett, jó helye volt és nagyon megbecsülték. Élete delelőjén azonban, úgy ötven éves korában, gyors egymásutánban, két szívinfarktus is érte, ezek pedig oly súlyosak voltak, hogy „leszázalékolták” - ahogyan akkoriban hívták – és eltiltották a felelősségteljes munkától. Nem volt ez ritka, a szívinfarktus már-már mezőgazdasági betegségnek számított. A számtalan cigaretta, konyak és a pörköltek bőségesen szedték áldozataikat a mezőgazdasági felsővezetők közül. Ami azt illeti a két infarktus ellenére D. nem szakított káros szokásaival – innen is tudta mindenki, hogy igazi férfi. A nyolcvanas évek végén jött a Tsz-hez, nem bírt otthon maradni és az elmúláson merengeni, melynek szele megsuhintotta, de csak, mint mondta „levezetni” jött, tanácsadónak. Ez pontosan azt jelentette, hogy ő határozta meg a növényvédelem idejét, a használt vegyszerek milyenségét és mennyiségét, ám nem neki kellett üvöltözni a traktorossal, mikor az nem úgy csinálta, ahogyan előírták. Az üvöltözés ugyanis emelte az amúgy is magas vérnyomását és ez egészségügyi kockázatot jelentett. Üvöltözni ott voltak a fiatalok, akik majd csak ezután kaptak szívinfarktust. Rá csak a munka szakmai része maradt a pszichológiai az más dolga volt. Hamar nagy becsületre tett szert. Az általa kezelt vetések gyommentesek és bőségesen termők lettek, ítéletei a növénybetegségekről minduntalan helyesnek bizonyultak. Amúgy, láTszólag, nem sokban különbözött a Tsz többi vezetőjétől, vadászott, ivott és – a Tsz vezetőség nagyobb részéhez hasonlóan – gyengéd szálak fűzték a K.-i gépműhely kikapós természetű raktárosnőjéhez.

A kikapós raktárosnő – kissé tenyeres-talpas, ám életvidám, a harmincas éveiben járó nő – és a vezetőség viszonya közismert és Tsz-szerte részletesen tárgyalt esemény volt. Természetesen mindenki minden tudott, tudták ki mikor érkezett és zárkózott be vele a raktárba, kizárólag „ellenőrzés” céljából. E látogatásoknak az lett a következménye, hogy egy reggelen Á. – a nagytermészetű gépkocsi vezető, aki reggelente a munkásokat szállította mikrobusszal – így szólhatott: „A Tsz-ünknek fia született!” Pontosabban nem is lehetett leírni a helyzetet.

Mindenesetre D. a „Hatos” kocsmában gyülekező gazdák számára rövidesen afféle orákulum lett. Mindenben kérték a tanácsát mikor lehetővé vált a földek felosztása – tulajdonképpen egyénileg, vagy társasan ki lehetett földet vinni a szövetkezetből – úgy vélték az ő vezetésével kiválnak az Sz.-i Tsz-ből. Az Sz.-i Tsz három szövetkezet kényszerített összevonásából jött létre és az eredeti tagság mindenütt meg volt győződve, hogy a bukdácsolás, a rossz fizetések a másik két volt szövetkezet tagságának munkakerüléséből és tolvaj természetéből következik. Jó ötletnek tűnt hát az önállóság. Ennek persze azonnal híre ment.

Az Sz.-i szövetkezetben ez idő tájt már gőzerővel folyt a készülődés a jövőre. Az előkészületek két irányba folytak. Egyrészt zártkörű összejöveteleken készült az átalakulás utáni új alapszabály elkészítése, olyanformán, hogy senkinek ne lehessen beleszólása – a jelenlegi vezetésen kívül – az új szervezet irányításába. Bekerült például egy olyan kitétel is, hogy csak felsőfokú végzettséggel lehet valaki tisztségviselő. Ez persze törvénytelen volt, túl azon, hogy aljas, de senkit sem zavart. „Majd perelnek” - mondta gúnyosan a jogtanácsos.

Másrészt pedig folyt a kárpótlási jegyek¹ szervezett felvásárlása. A tagság nagyobb része semmit sem tudott kezdeni a kárpótlási jegyekkel. Nem is nagyon értették, hogy mi az. Aki pedig tudta az buzgón terjesztette a kocsmákban, piacon, mindenütt, hogy értéktelen papírokról van szó, parasztvakítás az egész és jobb ha gyorsan megszabadulnak tőle, pénzre váltják, legyen az bármily kevés. Ugyanez dőlt a baloldali kézben lévő médiából is. Ott az un. „agrárközgazdászok” – akik pár éve még a szocialista nagyüzem diadalmas fölényét hirdették – nyilatkozták nyakra-főre, hogy a kisgazdaságok életképtelenek, a kormány ostoba, a kárpótlás elhibázott, nem lesz semmi az egészből. Élen járt ebben magának kormánynak az államtitkára R. is. (Kitérő: Ezzel az R.-el kapcsolatban L. meg volt győződve, hogy az illető teljesen hülye, de később kiderült, hogy nem, sőt ellenkezőleg L. volt a hülye, R. pedig egy jókora gazdaságot privatizált magának és vígan éli a nagygazdák kényelmes életét napjainkig. Mi több még nyilatkozni is szokott arról, hogy mi a sikeres gazdálkodás lényege és nem sül le a bőr a képéről.)

Sokan – főleg a nyugdíjasok, nekik volt a legtöbb jegyük – automatikusan a Tsz vezetőkhöz fordultak tanácsért: kinek adhatnák el és mennyiért. Azok pedig megkönyörültek rajtuk és a névérték 5%-a körül vásárolták fel az „értéktelen” kárpótlási jegyeket. Sajátos eljárási rend alakult ki. Ha felajánlás érkezett, akkor este, az elnök irodájában összeültek azok akik „benne voltak” privatizátorok élelmes csapatában és eldöntötték, hogy ezúttal ki veszi meg a felajánlott kárpótlási jegyeket. Ezzel elkerülték, hogy egymásra licitáljanak és felverjék az árfolyamot, továbbá azt is elérték, hogy egymás között, az általuk „igazságosnak” gondolt módon osszák el a jövőt. A mai birtokaik és jólétük alapját ez az eljárás vetette meg.

D. hát, a K.-i gazdákkal együtt, beleköpni készült a levesbe. Hogy miért tette, azt L. nem tudta pontosan eldönteni. Talán – gondolta – így betegségéből felépülve akart még valami fontosat tenni, vagy teTszett neki a népvezér szerepe, vagy szimplán utálta már T.-t – vagy mindhárom együtt. Mindenesetre T. behívatta a K.-i gazdák képviselőjét, hogy beszéljen a fejével. Felajánlották neki, hogy beveszik a csapatba, csak ne keverjen itt nekik. Nem tudni pontosan mi hangzott el, de az biztos, hogy az elnöki iroda ajtaja körül tán még most is hullik a vakolat, ahogyan a távozó D. becsukta maga után. És ezzel kezdődött D. kálváriája.

Először is kirúgták a tanácsadói állásából és kitiltották a Tsz összes helyiségéből, megmondták, hogy aki beengedi azt kirúgják. Névtelen feljelentések érkeztek a rendőrséghez a növényvédő szer raktár hiányai miatt. Valaki(k) – szintén névtelenül – levelet írtak a feleségének a dévaj raktárosnővel folytatott kalandjának szaftosabb részleteiről „Az asszony teljesen kiborult, elköltöztem otthonról” – panaszolta L.-nek a kocsmában az elkínzott arcú D. mindenütt, mindenfélét terjesztettek róla és egyenként próbálták lebeszélni a követőit ígéretekkel, vagy fenyegetéssel. A kampány sikeres volt. D. agyérgörccsel a kórházba került. Néhány hét múlva kikerült, ekkor valaki (vajon ki?) a vadászati hatósághoz fordult, hogy vegyék el a fegyvertartási engedélyét, mert megbolondult, agybajos. Eljárás is indult és ezt már nem bírta. Egy újabb infarktus végzett vele és a K.-i gazdák nem váltak ki a Tsz-ből.

Így jutott el L. a temetőbe.

Tél volt. 1990. tele, hideg és bizonytalan. Már másfél hónapja szabadok voltunk, Szűrös októberben kiáltotta ki a köztársaságot és most már decembert írtunk. Zúzmarás köd ült az Sz. körüli dombokon, ráfagyva a kopasz fák ágaira csillogó jégkristály-virágokat varázsolva rájuk. Vékony hótakaró fedte az utakat és szántóföldeket, alóla kivillant a barnás szántásbarázdák sora. Az erdőben csönd ült, szél nélküli csönd, csak néha roppant meg a zúzmara súlya alatt egy-egy faág. A kocsi kerekei alatt recsegve tört a kátyúkba fagyott vizet borító jég. A köd még a csöndet is tompábbá tette, a hangok már néhány méterre eloszlottak, minden élőlény magányosnak érezhette magát. A gabonatáblákon legelésző őzek barnállottak, valahogyan őket is megszelídítette a csend és épp csak felemelték a fejüket az erőlködő motorral közlekedő terepjáró láttán, ami nekik is csak az utolsó pillanatban tűnt fel a ködben. Utána néztek és aztán visszafordultak a hó alól ágaskodó búzaszálakhoz.

Az UAZ típusú, szovjet csúcstechnikát képviselő terepjáróban L. és két elszánt társa ült, akiket a leltározás komoly feladatának keretében, az erdészet által kitermelt fa felmérésével bíztak meg. A leltározás komoly és embert próbáló feladat volt, általa dőlt el a TSZ nyeresége és – ami még fontosabb volt – az ágazatok vezetőinek prémiuma is. Olyan hogy nyereség, mármint pénzben a bankszámlán kimutatható módon, sohasem volt. Volt azonban a fordulónapi készlet, amelyik, ha kellő méretűnek találták, lehetővé tette, hogy a könyvelők nyereséget mutassanak ki. A „kellő mérték” hivatalos és nem-hivatalos megbeszéléseken alakult ki, ahol az ágazatvezetők megmondták, hogy miből mennyit kell találni. Ezzel ugyan biztosították a következő évi leltárhiányt, de egyben a nyereséget és a prémiumot is. A következő év pedig az az évi leltározók gondja volt, na meg a „nem várt káreseményeké”.

H. például a sanda tekintetű, enyhén púpos pincemester, aki húsz éve ugyanabban a kék, MÁV feliratú munkaköpenyben sürgölődött a pincében, minden évben azzal fogadta a leltározó bizottságot, hogy nemrég, eltört egy – vagy több – ötven literes üvegballon, ami pálinkát tartalmazott a baleset idején. A roppant sajnálatos eseményről legott jegyzőkönyvet vettek fel és ittak pár kupicával a nevezett pálinkából, nehogy kárba vesszen az is. A leltár így rendben volt és rendben volt és rendben volt például az a pálinka is, melyet az anyagbeszerzők hordtak szét, hogy megolajozzák a nehezen beszerezhető alkatrészek útját, vagy az melyet a megyei elvtársak ittak meg az üzemlátogatások során és természetesen az is amit H. vitt haza nyereségrészesedésként és reggelente féldeci számra mért – az ablakon keresztül – a gyülekező munkába indulók számára. A háza előtt volt a buszmegálló ugyanis. Az ingyenes alapanyaggal gazdaságosan működő bögre-csárda tisztes jólétet biztosított neki és családjának. A virágzó üzletnek a 90-es években aztán bealkonyult, mert már nem vártak munkások a buszmegállóban, a reggeli busszal az orvoshoz igyekvő nyugdíjasok meg megitták a szükséges pálinkát otthon.

Láthatjuk hát, hogy komoly és felelősségteljes munkát bíztak L.-re, aki a leltározási bizottság elnökeként felelősségteljesen aláírta a leltár-íveket. Az aznapi munkát komoly megbeszélés előzte meg a „Muskátli” nevű egységben, túl nagy volt a köd és túl korán is volt, hogy csak úgy nekiinduljanak. Végül kora délelőtt valamennyit ritkult a köd, de a fagy maradt, az erdei utak járhatóak voltak, ezért nekiindultak, otthagyva a kellemesen fűtött kocsmát, melynek két nagy kályhájában egyébként az általuk leltározni tervezett fa egy része csinált meleget, lévén a kocsmáros vője teherautó sofőr, aki időnként hordta a fát az erdőről és egy-egy szállítmánnyal eltévedt az apósa kocsmája felé.

Az Sz.-i Tsz földjei hosszú kiflialakban nyúltak el északról délfelé, a Tsz két vége között vagy harminc kilométer távolság volt. Az északi rész, a főút fölött, felnyúlt a dombok közé, ott voltak az erdők. A gömbölyű hátú dombok szűk, észak-déli irányú, völgyeket szorítottak össze, melyek mélyén patakok siettek az Okor felé. Ahogyan északnak, a vízgyűjtő gerince felé haladt az út a dombok egyre meredekebbek, a völgyek pedig szűk vízmosások lettek. Az a fa, amelyiket itt termeltek ki bizony leltározatlanul maradt, illetve csak virtuálisan lett leltározva, a kitermelési bizonylatok alapján, mert legföljebb lovaskocsival lehetett megközelíteni, még terepjáróval sem. Viszont el sem lopták, ugyanezért. Úgy döntöttek, hogy fentről, északról, kezdik és úgy haladnak a „Muskátli” felé, ahol – a kezdet és a vég szükségszerű egybeesése folytán – befejezni tervezték a munkanapot.

A téli országút is kihalt volt, csúszós, senki sem járt rajta. Csak Cs. falu mellett, a tegnap árokba csúszott teherautó körül ácsorgott néhány Volán-dolgozónak tűnő alak, zsebre tett kézzel, toporogva a hidegben. A Tsz traktoraira vártak, hogy kihúzzák a kocsit az árokból. A kocsi dobozokban gyerekjátékokat szállított, karácsonyi előkészületként. A rakomány az árokba szóródott és a Cs.-i cigányok segítettek összeszedni. Csatárláncban adogatták ki a ládákat ám a csatárlánc egy ponton alternatív irányt vett és a dobozok egy része egy sűrű, még így kopaszon is átláthatatlan, bokrosban végződött. A Cs.-i cigánygyerekek kiemelkedő karácsony elé néztek.

L. kérésére először az üsző-telepre mentek, ahol takarítási munkálatokkal megbízva, P. teljesített szolgálatot. Az elhagyott telepet később be akarták népesíteni ezért P.-nek össze kellett volna konténerekbe gyűjteni a szemetet. A telep elhagyatott helyen feküdt, egy domb mögött, csak akkor pillantotta meg az ember, ha felért az emelkedő tetejére. Ahogy a kocsi mászott fel a havas dűlőúton a dombra, égigérő fekete füstoszlopot láttak felszállni. „Megmondtam ennek a baromnak, hogy ne gyújtsa fel a műanyagzsákokat!”– dühöngött L. – „felgyújtja az egész telepet.” Ahogyan felértek a tetőre látták, hogy a füst – öles lángnyelveket kísérve – az istálló mellé épített pihenőhelyiség kéményéből tör elő, ezen kívül azonban minden kihalt. Rosszat sejtve mentek a kutyaól méretű kalyibához és benyitottak. Az ajtón pára, izzadság és borszag irtózatos elegye csapott ki, oly töménységben, hogy neki lehetett volna támaszkodni.

A bent lévő szolgálati vaságyon P. horkolt crescendóban, mely horkolást néha szakítottak meg hörgésszerű morajok. P. érdekes kreatúra volt. Alacsony létére volt vagy százhatvan kiló, széle, hossza egy, és csak irdatlan hasához fogható méretű fej ült a törzsén, mert nyaka az nem volt látható. Példátlan étvággyal volt megáldva. Különböző Tsz összejöveteleken – ahol főzés mindig volt – tudták, hogy nem tányérból, hanem a tálalásnál használt négyszemélyes tálból evett és ha tehette, megivott hozzá egy láda sört, mert étvágyánál csak a szomja volt nagyobb. Büszkén mutogatta törzshelyén, az M.-i kocsmában, azt a pontot, ahol kilyukadt az ízléses bádogborítás a söntés-pulton, mondván, hogy az ő könyöke okozta ezt a károsodást az évtizedek alatt. És most itt horkolt és bűzlött. A füstre és a lángra hamar magyarázatot találtak, rájöttek, hogy P. a vaskályhába, amelynek teteje még izzott, a szétszórt műtrágyás-zsákokból gyújtott be, mielőtt álomra szenderült. Mivel a felébresztésére tett kísérletek sikertelenek voltak, leönteni meg a télre tekintettel nem akarták, úgy döntöttek, hogy leltárba veszik, mint a Tsz értékes jószágát. Mindenek előtt a köbözéshez használt méterrúddal megmérték és úgy találták, hogy jó közelítéssel, egy 170x100x100-as téglatestnek felel meg, így 1,7 köbméteresnek találták, ez – első bejegyzésként – bekerült a leltári ívbe. Még a felleltározott anyagok megjelöléséhez használt műanyag szalagot is ráragasztották, a megfelelő adatokkal. Miután megállapították, hogy közvetlen életveszély nem áll fenn, már a kályha is kezdett kihűlni, tovább indultak. L. pedig feljegyezte, hogy ezt a napot nem számolja el neki. Az effélének nagyobb következményei nem voltak, mert különben a Tsz hamar elnéptelenedett volna. Tovább indultak hát.

Útközben, a zötykölődő kocsiban, élénk beszélgetés folyt, valóságos szellemi tűzijáték. Először a terepjáró kilométer-órájának előre- és hátra-tekerését vitatták meg, ez mindenki számára fontos probléma volt, aki Tsz-autót használt. A megtett kilométerekhez üzemanyag-norma volt rendelve, ami mindig kevésnek bizonyult, különösen a jó torkú UAZ esetében, amelyikbe úgy zúdult a benzin egy gázfröccsnél, mintha a WC-t húzták volna le. A fogyasztása a bakui olajmezőkhöz volt méretezve. Az anyagi veszteség ellen – „Nehogy már a saját pénzemből tankoljak a Tsz-nek!” – úgy lehetett védekezni, hogy egy barkácsfúró segítségével előretekerte a delikvens a kilométerórát, mintha több utat tett volna meg. Máskor azonban, mikor egy kicsit saját célra használta valaki az autót, visszafelé kellett tekerni ugyanazt az órát. Erre csak a ritkán beszerezhető nyugati fúrógépek voltak képesek, azoknál lehetett ugyanis váltani a forgásirányt. A műhelyben elmés kis szerkezeteket készítettek az innovatív szerelők, melyeket csak a kocsi alá kellett tenni, rákötni a kilométeróra-spirált, beállítani a megfelelő forgásirányt és míg dolgozott meg lehetett inni néhány sört. Tapasztalati tény volt, hogy milyen fordulatszámnál, mennyi idő alatt hány kilométert tekert a gépezet az autóba. Előadódtak természetesen balesetek. M. például, aki sofőr volt a Tsz-ben, túlsörözte magát egy ilyen akció során, el is aludt és mire kiment az óra már nullát mutatott. Egész nap tekerhette előre.

Ennek megvitatása után a politikára – mi másra ezekben az időkben – terelődött a szó. A mesélőnek itt némi gondja támad, a beszélgetés felidézésével, mert a résztvevők szótára alkalmazkodott a mezőgazdasági elvárásokhoz, ezért azután kevéssé tűrte a nyomdafestéket. Ebben – mit tagadjuk – L. is jeleskedett, elvégre úgy kell beszélni, hogy megértsék. Ezt kalkulálja be a nyájas olvasó mikor úgy érzi, hogy a gondolatok túl szofisztikáltan, kevéssé életszerűen kerülnek a papírra. L. társai a leltározásban nagyon különböző emberek voltak.

Á. középtermetű, hízásra hajlamos fiatalember volt, széles sváb arcán megtévesztő ártatlan mosollyal; módos családból származott, szülei – a kulákságot elkerülendő – az '50-es évek elején beléptek a pártba és mivel népes család volt, rokonai mindenütt fellelhetőek voltak a környéken, többnyire helyi nagyságokként, mint az Sz.-i ÁFÉSZ. Az ÁFÉSZ helyben nagyhatalom volt, felvásárlói járták a falvakat, megvettek mindenfélét, gyümölcsöt, zöldséget tojást – sok függött a jóindulatuktól. Á. egyetemet végzett és szép karriert futott be, annak ellenére, hogy fiatalabb volt L.-nél. Megfontolt volt, gyorsan átlátta a dolgokat, amik személyesen érintették és kerülte az oktalan konfliktusokat, ha tehette. Párttag volt, persze, hiszen karriert akart csinálni, de a párttagoknak már abból a fajtájából, akik inkább csak egyenruhaként viselték a párttagságot, az „eszmébe” sohasem hitt, sőt minden tapasztalata és családi hagyománya az ellenkezőjét sugallta neki. Nem akart mást, csak azt, amit szorgos ősei is akartak: jómódban élni. Szép, nagy háza volt a faluban, takaros feleség, két gyerek. Ahogyan elvárható volt, szorgalmasan, megbízhatóan és középszerűen végezte a munkáját, a fizetésen és a hozzátartozó előnyökön túl nem talált semmi komoly kihívást benne.

A másik leltározó, B. pontosan az ellenkezője volt. Szegény családból származott, szülei néhány hold földön kínlódtak és mellette napszámba jártak dolgozni. Eredetileg kocsis volt, de „párt-vonalon kiemelték” és valami szakközépiskolát végzett el levelezőn, így lett kerületvezető belőle. Bár a végzettségéről neki eltérő véleménye volt, elvégezte ugyanis a Foximaxi névre hallgató pártfőiskolát, mondta is egy alkalommal L.-nek, hogy neki is felsőfokú végzettsége van. Goromba, hirtelen haragú ember volt, a vezetői munka lényegét a hangos ordítozásban vélte meglelni, úgyhogy gyakorolta is szorgalmasan. Vigyázni kellett vele, többször verekedett már össze kollégákkal és beosztottakkal egyaránt. Ő volt a Tsz utolsó párttitkára, mivel elődjét – aki áldott jó párttitkár volt, semmibe sem szólt bele csak ivott – élete virágában elvitte a szesz. B. – talán az intő példa hatására – nem ivott, ami a természetére tekintettel, jobb is volt.

'90 telén, a szabadság első hónapjaiban, senki sem tudta, mit hoz a jövő. Mindenki biztos volt benne, hogy nagy változások lesznek, de azt, hogy milyenek nem is sejtették. Ismerték L. MDF-es kalandját és gyakran kérdezgették, hátha ő tud valamit, de ugyan olyan tájékozatlan volt, mint ők. A fő téma a Tsz jövője volt. Az új szövetkezeti törvényről csak annyi volt tudható, hogy lesz és hogy sok minden megváltozik, de hogy hogyan azt senki még csak nem is sejtette, így aztán a legvadabb találgatások láttak napvilágot.

– Nem lesz itt semmi – mondta mély meggyőződéssel A. – nem tudnak csinálni semmit szakemberek nélkül, azok meg mi vagyunk. Akinek a legnagyobb a pofája az fog előszór könyörgni, hogy segítsünk neki. Vihetik a földet, de megművelni nem tudják majd. Nem lesznek gépeik, nem értenek hozzá. Hová teszik majd a termést? Hol szárítják? Visszajönnek és megbánják. Aztán meg minden marad a régiben.

– Miért te maradsz a Tsz? – kérdezte L., szándéka szerint ironikusan.

– Nem én – válaszolta felháborodva A. – hanem te is. Te is itt vagy velük, neked is érdeked, hogy maradjon a szövetkezet.

– Mindenütt forradalmárok vannak – szólt mély felháborodással és undorral B. – tegnap is volt egy, valami műsorban, majdnem felrúgtam a TV-t. Mondtam is az asszonynak, hogy még egy ilyen és nem lesz TV-nk. Mit képzelnek ezek! Azt hiszik, hogy már mindent lehet! Majd a munkásőrök rendet csinálnak!

– Hülye vagy – szólt L. magabiztos ítélete – és mindenki hülye, aki azt hiszi, hogy a sok ütődött munkásőr bármire képes. Te is ismered Z.-t. Tíz éve nem volt józan, na ő egy igazi munkásőr. Mit vársz tőle. Még a felesége is megkergeti időnként, majd pont ő fog harcolni.

A beszélgetés ezen a pontján némi kitérő következett Z. feleségének változatos nemi életéről, ami sokkal érdekesebb téma volt az aktuális politikánál.

L. hallgatta a beszélgetést és elrévült, amibe a körbeadott laposüveg is segített kicsit. Ő már túl volt az első csalódáson, az MDF-ből már kiábrándult, ám még nem jött rá, hogy minden rendszer emberekből áll és neki ezekkel az emberekkel kell majd új világot építeni. Mi több, ők inkább fogják építeni, mert tevékenyebbek és skrupulus nélküliek. Ez az új világ pedig olyan lesz mint ezek itt körülötte – és ami még elkeserítőbb – mint ő maga. Nem fogta fel, hogy ezeket és a többieket senki sem fogja lecserélni, vagy megváltoztatni: örökre hozzájuk van már kötve, ők, még P. is, aki részegen horkolt a kalyibában, a honfitársai. És a szép új világ pontosan olyan lesz, amilyenre ők építik. Erre a szörnyű felismerésre még várni kellett.

Újfent elnézést kell kérnem mindenkitől aki olvassa/olvasná ezt a blogot a hosszú szünetért, de mindenfélék jöttek közbe és időlegesen abba kellett hagyni a képek festését L. életéből 

A következő részekben a mezőgazdaság elrablásáról, finomabban szólva: privatizációjáról lesz szó.

'89 izgatott őszén, midőn L. éppen kilépett az MDF-ből, Sz.-be is – mint Párizsba az ősz – beszökött a rendszerváltozás, vagy legalábbis annak előérzete. Ennek első, szembeötlő következménye a kocsmák forgalmának megnövekedése volt. A kiszámíthatatlan változások homályos előérzete egybe terelte az embereket, hogy híreket és véleményt cseréljenek, erre pedig tradicionálisan a kocsma látszott a legmegfelelőbbnek. A kocsma a magyar faluban a bázisdemokrácia ultima ratio-ja, nem csak teret ad a vélemények számára, hanem egyenesen kényszerít azok kifejtésére és megvédelmezésére – az érvek és a fröccs fogytával akár ököllel is. A történelem futószalagjára szerelve a kocsmákban készült hát az új világ.

K. – a falu, ahol ez idő szerint L. lakott – gazdag falu lévén három kocsmával is büszkélkedett, volt egyszer a „Hatos”, a kocsmárosról elnevezve, a kultúrház előterében működő „Presszó”, ami nem csak műfaji sajátosságot, hanem elnevezést is takart és a „Tornyos”, amelyik az új idők kapitalizmusát jelképezve már magántulajdon volt. Ez a helyzet, plurális jellege ellenére, nem kedvezett a tömegdemokráciának. Az egyes létesítmények törzsközönsége ugyanis futballdrukkerek módjára viselkedett és feszült viszonyt ápolt többiekkel. Így aztán az egyik kocsmában kialakított jövőkép automatikusan elutasításra került a másik kettőben, megvetve ezzel az éles politikai szembenállás alapját. K. a '40-es években, két szomszédos falu egyesítésével jött létre, ami további törésvonalat szakított a falu hangadói közé. A falu politikai artikulációja vázlatosan úgy nézett ki, hogy a Presszóba a fiatalabbak jártak, akiket nagyjából politikailag semlegesnek lehetett tekinteni, a Hatosba jártak a falu módosabb gazdái, nagydarab jócskán túlsúlyos sváb parasztok, sok pénzzel és magas vérnyomással. A Tornyos a szélsőjobboldal hadiszállása volt, R.-el az élen, aki a kocsmárosnő férje volt – főállásban. Történetünk idején a Tornyos lett a szerveződő Kisgazdapárt főhadiszállása.

L. mindhárom helyre bejáratos volt, egyfajta területenkívüliséget élvezett, nem tekintetté árulónak, ha más kocsmában is felbukkant; talán ő volt a faluban a polgári közép – avagy a gyökértelen értelmiségi. Bár idegen volt, jöttment, azért megkérdezték a véleményét, gondolván, hogy több információval rendelkezik, mint ők. Közismert volt MDF-es szereplése is, „Közel van a tűzhöz” – vélték. A TSZ-ben, a faluban, az egész országban mindenki érezte, hogy valamilyen változások közelednek. Márpedig a magyar falvakban – a történelmi tapasztalatok tanították – tudták, hogy a változások ritkán hoznak számukra valami jót. A faluban persze nem mindenki dolgozott a TSZ-ben. reggelente a Hatos kocsma előtt vagy hat vállalat buszai álltak meg és vitték az embereket a megyeszékhelyre dolgozni. A „bejárók” tulajdonképpen nem is tartották magukat kulturális értelemben falusiaknak, többnyire azért éltek még a faluban, mert ott volt lakásuk, házuk és semmi esélyük sem volt a városban lakáshoz jutni. Egy részük még termelt is valamit a kertben, állatokat tartott, de többség már a boltba járt élelmet venni. A falu hangadói azonban nem ők voltak, hanem a régi nagygazdák ivadékai, akik többnyire továbbra is a mezőgazdaságból éltek és visszahódították a „falu esze” címet is.

K. állattartó falu volt. Annyi tehenet tartottak a háztájiban, hogy reggelente két csorda is járt ki, mert egy az túl népes lett volna. L.-nek pontos rálátása volt a háztájiban tartott tehenekre, mert az ő feladata volt a háztáji pásztorok felfogadása, minden TSZ-hez tartozó faluban (9 volt belőlük) és kirúgásuk, mikor már elviselhetetlenül sokat ittak. A pásztor szolgálati lakást kapott és ő hajtotta ki, őrizte a háztáji csordát, de a TSZ fizette, a gazdáktól tehenenként beszedett hozzájárulásból. A pásztor-fogadást egy érdekes, szórakoztató műsorszám színesítette – ezt L. vezette be – ez volt a szelindek-szemle. Valamiért ugyanis a felfogadható pásztorok nagyobb része úgy tartotta, hogy minél nagyobb kutyája van, annál jobban tud vigyázni a tehenekre. Mármost ekkora kutya nagyon csúnya sebeket képes ejteni renitens tehénen, amire tökrészeg gazdája ráuszította. Különösen, mivel a tehén a legérzékenyebb alkatrészét, a tőgyét, pontosan a vadállat fogainak magasságában viselte. Ha abba sikerült egy jókorát harapni, a szerencsétlen állat mehetett a kényszervágóba marhahúsnak, a TSZ meg kártérítést fizetett, mert a pásztor, valamit a tőle elválaszthatatlan szelindek, az ő alkalmazásában állt. L. pedig hallgathatta először a gazda, azután pedig az elnök üvöltözését. Kevés vigaszt jelentett, hogy ő is üvölthetett a pásztorral, aki ezt valószínűleg a kutyával tette utána, sőt valószínűleg tettlegességre is vetemedett a szelindekkel szemben. Ennek megelőzésére volt megrendezve a szelindek-szemle, ahol felvonultak a leendő pásztorok – egytől egyig hihetetlenül lepukkadt figurák – és kutyáik. Akinek a csizmaszárnál magasabb kutyája volt az nem vették fel. A kisebb kutya, melyet üzemi balesetként, törvényszerűen, legalább egyszer felrúgott a tehén, szakszerűen csak tisztes távolból terelte a jószágot, esze ágában sem volt megharapni. L.-nek az efféle szemlék ismert szokásává váltak, volt például husáng-szemle is, elejét veendő, hogy tehenészetben, a fejőházba hajtott teheneket akkora karókkal verjék, amelyek egy medve leterítésére is alkalmasak lettek volna. Minden nap szemlét tartott hát a hajtók segédeszközei felett és akinél ujjnyinál vastagabbat talált az elkobozta. Ez volt a husáng-szemle.

Akik a TSZ-ben dolgoztak azok számára az állattartás roppant jövedelmező volt, hiszen a takarmány nagyobb részét úgy „szerezték”. Ebben roppant találékonyak voltak. A nagy betakarítási időszakokban például a teherautó sofőrök a munkaeszközükkel mentek haza, mondván, hogy másnap nagyon korán kell kezdeni a munkát. Este mikor hazamentek a plató – ameddig az oldal takarta – tele volt búzával, vagy kukoricával, mikor mit arattak, mert az utolsó fordulót a kombájnoktól nem ürítették ki teljesen a szárítónál. Otthon aztán bezsákolták és nagy éjszakai élet kezdődött a faluban. A sötétedés után a terményt föl kellett hordani a padlásra, szétteríteni és később pedig forgatni, mert kombájn-nedvesen lopták el, nem volt szárítva. A faluban végig ki voltak világítva ilyenkor a padlásfeljárók és mindenütt lázas munka folyt. Kapósak voltak a TSZ-műhelyben fusiban készített elektromos csigák, amikkel könnyebb volt feljuttatni a terményt. L., aki maga is minden este későn ment haza, a fejés után, pontosan látta, melyik házban mennyit loptak éppen; erre abból lehetett következtetni, hogy hány napig világítottak a padláson. Túl az olcsó takarmányon, az értékesítés is egyszerű és biztonságos volt. A meghízott állatokért eljött az átadóhelyre a vágóhíd kocsija és elvitte azokat, a tejért pedig mindennap jöttek a tejipar autói. Nem volt annyi termék, amit meg ne vettek volna, L.-nek pedig, a szokásjog alapján, állatátadáskor, vagy más fontos elfoglaltság esetén helyettesről kellett gondoskodni, mert nem volt kétséges, hogy az illető gazda nem tud ilyenkor dolgozni menni. Kötelessége volt – ezen túl – szemet hunyni a takarmány és egyéb kellékek ellopása felett is, illetve szabályoznia kellett a lopás mértékét. Ennek pontos, kialakult rendje volt. Aki annyit lopott, amennyi a saját állatainak kellett, azt nem vették észre, viszont aki már árulta a lopott holmit azt elkapták és kirúgták, ehhez persze tudni kellett, ki hány és miféle állatot tart, de ez – egy faluban – nem volt probléma.

Aki hajlandó volt dolgozni az otthoni állattartással az igencsak jól járt. Nem volt könnyű élet ez. Minden nap – a munkahelyen végzett munka után és előtt még volt egy második műszak is. Tulajdonképpen rettenetesen kizsákmányolták magukat, nem voltak szabadnapok, ünnepek, nem volt pihenés. Cserébe viszont sok pénzük lett. A módosabbaknak 2-3 Zsiguli előfizetése is volt, a használtat annyiért lehetett eladni, mint az újat. A gyerekeik – jellemzően – már nem csinálták ezt. A szülők iskolába járatták őket – pedig jó részük buta volt mint a tök, de a pénz ezen is segített – és a városban vettek nekik lakást, autót, ők már soha nem terveztek visszamenni a faluba.

Persze mindennek árnyoldalai is voltak. Az előállított termékek minősége csapnivaló volt, hiszen mindent összeöntöttek, összekevertek, mert csak „nagyba” volt értelme a dolgoknak, az előállított kétes összetételű keverékek azután a nagy állami vállalatokhoz kerültek, ahol minden egyedi visszakereshetőség végképp megszűnt, ezért aztán senki nem törődött a minőséggel, hiszen ki tudta megmondani húsz gazda négyszáz liter tejéről, hogy ki öntötte bele a romlottat? A mezőgazdasági termékeket egyébkéntis az oroszoknak adták el, akiknél a minőség nem volt kérdés, egyszerűen nem tudtunk olyan rosszat szállítani, hogy ne lett volna jobb, mint amit a szerencsétlenek egyébként ettek, vagy ittak.

A háztáji felvásárlást példátlan korrupció és csalások kísérték; a felvásárlók megvásárlása mindennapos volt. Jellemző pillanat volt mikor az Sz.-i állomáson – ahol a hízó bikákat vették át, amikből a legalább 550 kg-os volt az elsőosztályú – az átvevő a következő szavakkal fordult a mérés után a tulajdonoshoz:

„Ez bizony nincs meg elsőosztályú!”

„Mennyi hiányzik?” – érdeklődött a gazda.

„Ötszáz!” – hangzott a precíz válasz és gazdát is cserélt egy ötszázas, a bika pedig elsőosztályúra nőtt hirtelen.

Az igénytelenség, hanyagság termelési formává vált, ami később, a rendszerváltozás után komoly gondok származtak.

A mezőgazdaságról nem nagyon lehet beszélni, legalábbis ott ahol L. ezeket az éveket töltötte, anélkül, hogy ne beszélnénk a cigányokról és az ő sajátos helyzetükről, a mezőgazdasággal kapcsolatban. Erről a következő részben ejtünk szót.

Ezzel a résszel befejezzük L. kalandjainak elmesélését a politikai rendszerváltással és az MDF-el kapcsolatban. 

A következő részekben a mezőgazdaság "privatizációjával" kapcsolatos érdekességekre kerítünk sort, az akkoriban szerzett bőséges élményanyag segítségével.

A megyei MDF iroda egy félig kész épületben volt, amelyet a tulajdonosa vendéglőnek szánt de a földszint még nem készült el. Ennek megfelelően egyetlen nagy helyiségből, meg egy kisebb szobából állt; a tulaj ingyen adta oda. A berendezés is adományokból jött össze, nem volt két egyforma bútordarab. A terem közepén nagy „tárgyalóasztal” állt, amit különböző kisebb asztalok összetolásával állítottak elő és egy hatalmas zöld – eredetileg talán függöny – anyaggal borítottak le. Mivel az összetolt asztalok nem csak különböző méretűek voltak, hanem különböző magasságúak is, ezért ha a poharat sikerült a kettő közé letenni akkor le is öntötték egymást a rendszerváltók. A kisebb szobában táborozott egy leányzó, aki az adminisztratív ügyeket intézte, ez idő szerint még társadalmi munkában. Ő, ahogyan az lenni szokott, hamarosan kulcsfigurájává vált a megyei MDF- szervezetnek és legalább annyira, ha nem jobban, meghatározta annak munkáját, mint A., aki a megyei elnök volt. Mindenki gyorsan megtanulta, hogy bármi kérdése, vagy kérése van hozzá forduljon. Amúgy nem volt a szellem sasmadara, de jóindulatúnak és segítőkésznek bizonyult, főleg pedig mindig tudta, hogy melyik fontos ügy éppen hol tart, valamint – ami még fontosabb – hogy a meghatározó embereket éppen hogyan lehet elérni. L.-nek úgy tűnt, hogy a politika nem is áll másból, mint nagygyűlésekből és adminisztrációból és ez nem volt egy kellemes felismerés.

A megyei szervezet feje A. volt, a „Tanár Úr” ahogyan nevezték. Magas szikár, elegáns, arisztokratikus megjelenésű, idősödő férfiú oldalt fésült, hullámos ősz hajjal – az egyetemen tanított néprajzot. Kellemes ember, hibátlan viselkedéssel és folttalan becsülettel. A mindenkori hatalommal csak a legszükségesebb mértékben volt hajlandó együttműködni, ami meg is látszott a karrierjén. Mint templomba járó, hívő ember is valóságos különlegességnek számított a KISZ-ben és a pártban tüsténkedő egyetemi oktatók között. 

***

Ez idő tájt – mint A. esete is mutatja – már sokat enyhült az ideológiai szorítás az egyetemeken. Ez persze nem jelentette azt, hogy egy-egy jól sikerült KISZ, vagy párt-funkció nem gyorsította az illető karrierjét, hanem csak azt, hogy már nem feltétlenül távolították el az egyetemről például a templomba járókat, a klerikális reakció híveit, ahogyan a pártgyűléseken nevezték őket még mindig. Az oktatói kar ekkoriban már – néhány vitathatatlanul nagy tudású idősebb tanáron kívül – főleg a párt-emlőkön nevelkedett ifjútörökökből állt. Ez ugyan már nem a tanszékre munkásőr-egyenruhába bejárók kora; a nevezettek többnyire semmiben sem hittek, a saját karrierjükön kívül. Nagy különbség mutatkozott az egyes karok között is. A természettudományok nagyjából rezisztensek voltak az dogmatizmusra, messze voltunk már az '50-es évektől, mikor még ezekre is ráhúzták az ideológia kényszerzubbonyát.¹ A mérnöki és természettudományokkal kapcsolatban, nagyjából a fő pártkorifeusok számára is nyilvánvalóvá vált, hogy az eredmény szempontjából mindegy, milyen ideológia híve forgatja a zsebszámológépet. A bölcsészkarokon viszont, ahol látszólag volt tétje annak, hogy milyen ideológia mentén tanítanak, még tombolt a szemellenzős párt-ostobaság. Mindenütt fenyegetően magasodtak a ideológia komor, vörös fellegvárai: a marxizmus-leninizmus és politikai gazdaságtan tanszékek. Többnyire ezeken tanítottak a leghülyébbek és bár jelentőségük csökkent, nyíltan vitatkozni továbbra sem volt ajánlatos velük. Már, ha akadémikus akart lenni valaki. Minden szakon kötelező tárgyak lévén, népes tanszékek voltak ezek, számtalan oktatóval; ezek özönlötték el, a bukás után, gyorstalpalón felkészítve a bölcsészkarokat. Ez volt a legnagyobb csapás, amit az oktatás színvonalát az elmúlt században érte. Csak '92-ben jutott eszébe valakinek, hogy a továbbiakban például a foxi-maxit ne tekintsék felsőfokú végzettségnek. Ám ekkor már késő volt. Az orosztanárokból angoltanár, a marxizmus-leninizmus oktatóból filozófia-tanár lett. Furcsa módon szinte mindegyikből tanár lett, nyilván úgy gondolták ott nem okoznak majd színvonal problémákat. Önbeteljesítő várakozás lett ez. Senki sem vette magának a fáradságot, – vagy bátorságot – hogy elgondolkodjon azon: mit is lehet kezdeni egy olyan emberrel aki hosszú éveken keresztül kártékony ostobaságokat tanult és tanított és minden valószínűség szerint nem is volt másra alkalmas. A bányászoknak, mezőgazdasági munkásoknak és kohászoknak szemrebbenés nélkül megmondták: nincs a tudásukra szükség, az „elavult”, boldoguljanak ahogyan tudnak és sorsukat a szent piac láthatatlan kezére adták.

***

A. – mint látszik – nem tartozott ezek közé. Nagy tudású férfiú volt, a magyar néprajz elismert művelője és mint becsületes embert, elhivatott pedagógust a tanítványai is szerették. Senki sem tudta nála méltóságteljesebben eljárni a csűrdöngölőt a néprajzi táborokban. Volt azonban egy súlyos hibája, roppant mód hiú volt és – mint a legtöbb hiú ember – ő is védtelen volt a hízelgéssel szemben. Hízelgőben pedig nem volt hiány. Sokan megérezték a soha vissza nem térő alkalmat sorsuk megváltoztatására. Hisz biztos volt, hogy új politikusokra is szükség lesz és az sem volt kétséges, hogy ez anyagilag ugyancsak kifizetődő elfoglaltság. Az MDF-et akkoriban alkotó értelmiségiek jelentős része, természetes módon, azzal kezdte a karrierjét építeni, amihez értett: seggnyalással.

Ott volt például N., az elnökök tanácsának összejövetelein a legfőbb hízelgő, aki olyan szinten művelte ezt, hogy maga A. is belepirult néha a dicséretbe. N. kollégiumi nevelő volt délutánonként egy meglehetősen rozoga biciklin vitte haza a családnak az ennivalót, két éthordóban a kormányon. Később országgyűlési képviselő lett, majd talán államtitkár és mikor L. legközelebb látta egy nagy fekete autóból szállt ki – éthordó nélkül. „Ez volt tehát a tétje a hízelgésnek” – gondolta L. és egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy ezt akár ő is megpróbálhatta volna. Azután elvetette ezt, mert semmit nem lehet igazi meggyőződés nélkül csinálni, még hízelegni sem, úgy vélte, előbb utóbb lebukott volna.

A megyei elnökök tanácsa – bármilyen komolyan hangzott is a cím – tulajdonképpen egy formátlan vitakörre emlékeztetett. Semmiféle program, célkitűzés nem volt, kivéve a „plurális demokrácia” bevezetésének szándékát, azt azonban soha senki nem gondolta végig, hogy mit is jelent majd ez. L.-ben, minden ilyen ülés után egyre nagyobb hiányérzet vett erőt. Mi lesz, mi legyen a pártbizottságok munkatársival? a Tsz-ekkel? a közigazgatással? az 56-os vérbírákkal és ügyészekkel? Egyáltalán az elmúlt negyven év, a „régi rendszer” képviselőivel. Senki nem kételkedett benne, hogy a kommunizmus már vereséget szenvedett, ám senki nem gondolt arra, hogy mi következik ezután. Valahányszor L. felvetette, hogy mit is kéne kezdeni X-el, vagy Y-nal mint köztudottan köztörvényes idiótával, aki azonban magas rangot tölt be a párt, vagy állami hierarchiában, letorkolták „Nem beszélünk nevekről” – mondták egyöntetűen – „majd meghozzuk a szükséges törvényeket”. Hogy mit fognak ezek tartalmazni arról nem esett szó. A „rendszer” ugyanis – ahogyan az lenni szokott – nem intézményekből állt, hanem az intézményekben dolgozó, azokat irányító emberekből. A hibák az ő hibáik, a bűnök az ő bűneik voltak. Hiába zártak be hivatalokat, mivel az embereket megtartották, semmi sem változott. Addig húzták, halasztották a dolgot, amíg a vakalapos jogászokból álló Sólyom--féle alkotmánybíróság – az elévülés kimondásával – el nem vágta minden törvényes felelősségre vonás lehetőségét. A konkrét, technikai részleteket is tartalmazó program hiánya okozta aztán, hogy a kormányra kerülés utáni kapkodó, átgondolatlan törvénykezésben is elsősorban a „nagy”, „általános” kérdésekről volt szó, s miközben folyt a szócséplés, aki tehette két kézzel lopott, az ország pedig megállíthatatlanul rohant a szakadék felé.

'89 őszére L. helyzete kezdett tarthatatlan lenni. Az ülésekre – szellemi önvédelemből – már nem járt, mert azok egyre indulatosabb, parttalan vitákba torkollottak és nézetei, szinte mindenben, ellentmondtak az MDF hivatalos és nem hivatalos álláspontjának. Többször forgatta a fejében, hogy kilép, vagy legalábbis lemond az elnökségről, ám valamiféle homályos felelősségérzet visszatartotta. Némileg nagyképűen úgy vélte: amit segített elkezdeni, azt kötelessége végigvinni addig ameddig csak lehet. Lelkiismeretesen - bár egyre lemondóbban – válaszolt a levelekre és kérdésekre, amelyek a „Központ”-ból érkeztek és lemondóan konstatálta, hogy mindennek az ellenkezője történik, amit szeretett volna. 

Egy napon – '89 őszén – valami miatt be kellett mennie a megyei irodába és az ajtóban összefutott K. elvtárssal, aki éppen kifelé tartott. „Szervusz!” – kiáltotta lelkesen K. elvtárs és tett egy olyan határozatlan mozdulatot, mintha a kezét nyújtaná, ám L. arckifejezése láttán meggondolta magát; 5 éve nem voltak köszönőviszonyban. K. elvtárs a megyei pártbizottság mezőgazdasági osztályán dolgozott és ritka undorító alak volt. Utolsó szóváltásuk akkor történt mikor feljelentette L.-t, mert nem tartott be egy tökéletesen hülye pártbizottsági utasítást. L. teljesen a szokásoknak megfelelően járt el, megkapta a hülye utasítást, elolvasta, bólogatott és nem tartotta be. Ez volt a rend, mindenki ismerte, az aki hozta az intézkedést és aki nem hajtotta azt végre; a lényeg az volt, hogy hangosan nem szabad tiltakozni. A pártbizottsági elvtársak az ivással, a kurvázással, vadászattal és egymás elleni áskálódással voltak elfoglalva, dolgoztak tehát a karrierjükön és semmi kedvük sem volt dolgozni. (Mert a hülye utasítások be nem tartása miatt lehetetlenné tenni valakit azt ők munkának nevezték, egyébként.) 

Ezzel szemben K. elvtárs levelet írt a Tsz vezetőségének, melyben olyan kitételek szerepeltek, mint a „párt és állami vezetők megtévesztése”, vagy a „kártékony hozzáállás”. Ilyenek, még azidőtájt is a nyakát szeghették bárkinek. A „te nem dumálsz mi nem piszkálunk” hallgatólagos megállapodását rúgta fel hát K. elvtárs és L. sokáig nem tudta miért. Mikor aztán az előző TSZ-elnök nyugdíjba vonult, a búcsúztatására rendezett ünnepségen, néhány pálinka után, elmesélte, hogy K. elvtárs – a levél után – felkereste őt és valamelyik rokonát ajánlotta L. helyére, „amennyiben megingana L. iránt a bizalom”. Mindezen túl is, K. elvtárs megtestesített mindazt, ami a rendszerben undorító volt. Mélyről jött, ki tudja honnan, – munkás-paraszt származású vagyok, mondogatta – erőszakos volt és törleszkedő is egyszerre, lefelé taposott, felfelé nyalt, ahogyan ezt a típust jellemezték. Így hát L. a maga részéről beszüntette a vele való érintkezést, ami azt jelentette, hogy nem köszönt neki. Most meg itt van és éppen csak nem borul a nyakába.

Bent megkérdezte az adminisztrátor leányzót, hogy mit keresett ez itt? „Belépett” – válaszolta az unottan, mert ez idő tájt már sokan beléptek. L. villámsújtottan állt. Az esetben, mint cseppben a tenger, minden tükröződött, amire lassanként ráébredt az elmúlt hónapok során. Rádöbbent, hogy bármit tesz is, már egész életét K.-val és elvtársaival kell majd leélnie, hogy az új politika is – elárulva azt amibe ő hitt – hozott anyagból fog dolgozni. Reménytelen kisebbségben fog maradni ismét, mert mint azelőtt és most sem, nem kellően racionális. Akik racionálisak voltak, azok beléptek a pártba és karriert csináltak, hiszen mi mást tehettek volna? Az oroszok itt voltak és – bárki bármit mond – nem volt ember aki száz éveken, vagy legalábbis a saját életidején belül, látta volna a birodalom felbomlását. Élni kell. Karriert csinálni, családot alapítani, gyereket nevelni. Ha panelban hát panelban. Ezt diktálja a logika, ez a célszerű életstratégia. Még áltatni is tudta magát az illető: előre kell jutni, hogy jót tehessek. Az elutasítás irracionális volt, inkább zsigerből jött, mint megfontolásból. A reménytelen álmodozók, vagy a kitaszítottak utasították csak el a megalkuvást hirdető szirén-éneket és L.-ben mindkettő megvolt.

Egyvalamit azért még tehetett. Bement A.-hoz és közölte vele, hogy negyven évet töltött úgy az életéből, hogy nem akart egy pártban lenni K.-val és elvtársaival és ezt a szokását most már meg is akarja tartani, tehát ha K. belépett, ő kilép. Nem tartóztatták.

Folytatjuk L. történetét a rendszerváltozás környékén, azokkal a kalandokkal melyek '89 hősies évében estek

A mellékelt kép az akkori események, mezőgazdaságot érintő, következményeit illusztrálja.

'89-ben nem csak a Kisgazdák bontottak zászlót Sz.-ben, hanem megalakult az SZDSZ helyi szervezete is.¹ A nagy jelentőségű eseményre E. doktor – a falu másik körorvosa – zöld inda-mintás mettlachival borított padlójú konyhájában került sor. A megalakuló szervezetbe azonnal belépett E. doktor egész családja és ezzel egy időben létszámstopot is hirdettek. Ezért azután a helyi szervezet tagjai, a későbbiekben, kizárólag a doktor nyilván felettébb liberális családjából kerültek ki. Így lett az ominózus konyhai mettlachiból a sajátosan családias Sz.-i liberalizmus talpköve. L. többször is járt ebben a szentélyben, E. doktor ugyanis vonzódott a filozófiai témákhoz és időnként meghívta egy kis beszélgetésre, amit valamelyik hálás páciens pálinkájával dobtak fel. Egy ilyen, későbbi beszélgetés során E. bevallotta, hogy a magyar politikai életből egyedül Torgyán József szimpatikus neki. Az helyi SZDSZ efféle exkluzivitásának a levét M. itta meg, aki a helyi középiskolában tanított oroszt és irodalmat és ettől nem teljesen függetlenül, mindenáron liberális akart lenni. E. doktorék azonban nem engedték be – talán ha férjhez ment volna valamelyik E.-hez... Nem tette, így a megyeszékhelyen kellett részt vennie a politikai életben.

L.-nek voltak ugyan „pesti” kapcsolatai, sokakat ismert az MDF vezérkarából is, ám valójában többnyire csak híresztelések és ál-információk jutottak el hozzá és nem csak hozzá, a többi helyi MDF szervezethez is. A politikát Pesten csinálták. '89 tavaszán például megkérdezték ugyan, hogy akarnak-e párttá alakulni – „nem vagyunk népi táncosok, legyünk párt!” mondta egy vidám községi szervezeti elnök – ám az is el volt már döntve, mielőtt megkérdezték volna. A helyi politikai élet langyosan folydogált. Az MDF-nek itt vagy 15 tagja volt – a fénykorában. Később sokan elmaradtak, ami érthető is, hiszen a pártélet többnyire üres szócséplésből állt, az összejövetelek a jövő latolgatásával teltek el és miután mindenki vagy tízszer elmondta a maga bolondériáját, többnyire unalomba fulladtak. A beszélgetéseket amúgy is valamiféle óvatosság jellemezte, nyilvánvaló volt, hogy mint afféle „ellenzéki” csoportot megfigyeli őket. Dívott a kettős értelmű beszéd, ahol csak a szavak közé rejtve lehetett a mondandót kivenni. Ennek nagy múltja volt, hiszen vagy negyven évig csak így lehetett beszélni. A rutin az új helyzetre is alkalmazható volt.

L. szorgosan eljárt mindenféle országos MDF-s összejövetelekre. Ezek roppant tanulságosak voltak, a magyar társadalom szociológiai összetételét tekintve. Furcsa új szokások és szertartások honosodtak meg, például nagy tisztelet kezdte övezni az öregeket, akik a háború előtt voltak valakik és utána a perifériára kerültek. A bölcsesség forrásaként tekintettek rájuk, pedig – tisztelet a kivételnek – meglehetősen közepes képességű öregurak voltak, minden különösebb elmeél nélkül, hacsak a túlélés képességét nem soroljuk ide. Sértettek is voltak persze és roppantul élvezték a frissen rájuk irányuló fegyelmet.

L.-nek sok kapcsolat volt a megyei Kisgazda Párttal, látta és tudta hogyan mennek ott a dolgok. Szakmai okokból személyesen is ismerte a párt néhány nagyágyúját, első sorban a baranyaiakat, V.-t és N.-t; az országgyűlés későbbi elnökével Gy.-vel – aki szintén agrármérnökként dolgozott – szakmai kapcsolata volt, Gyimóthy tőle vásárolta a tenyészállatokat. A legismertebb figura, N. – akiből később agrárminiszter lett – hányatott pályát futott be, végül, nyugdíjazása előtt, háztáji agronómusként dolgozott. Ez afféle „ha már hasznot nem hoz legalább ne ártson” munka volt, e munkakörben a fő feladat a háztájiban hizlalt állatok súlyának megbecsülése és a háztáji kertek kimérése volt; roppant felelősségteljes és nagy intellektust igénylő feladatok. Kitűnő előképzés ez egy leendő miniszter számára. Meg is lepte a minisztérium bürokratáit, mikor a bemutatkozó beszédében azt találta mondani nekik: „Aki nem teszi a dolgát, azt a tökénél fogva szögezem az íróasztalához!” A szerencsétlen csinovnyikok, akik életükben nem láttak működésben mezőgazdaságot és az e működéshez szükséges stílust, kisgazdát meg még kevésbé, csak bámultak.

'89. nyarán valahol a Balaton déli partján volt egy MDF összejövetel, már a program kidolgozása érdekében. Ez a „program kidolgozás” egy meglehetősen rejtélyes dolog volt. L. több ilyen összejövetelen részt vett és sehogyan sem értette, hogyan lehet ebből program? Ezek ugyanis kivétel nélkül parttalan vitákba torkollottak ahol – többnyire ugyanazok az emberek – elmondták a kedvenc vesszőparipáikat. Erről jegyzőkönyv is készült, ám hogy ez hogyan és mennyiben segítette a program alkotást az rejtély. Különben sem volt tudható, hogy kik készítik ezt a programot és hogyan. Ez az összejövetel kivételesen egy újonnan felújított művelődési házban történt, ami már-már meglepő volt mert vidéken egyébként – nem ismert okokból – mindig a leglepukkantabb helyeken rendezték őket, talán, hogy a résztvevők átérezzék az ország helyzetét. Itt viszont minden felújított volt, az álmennyezeten repülő csészealjakra emlékeztető, zümmögő neon-lámpák és a langyos tavaszi idő ellenére jócskán befűtöttek. Mindenkiről szakadt a víz és ha lehet még ingerültebbek voltak, mint lenni szoktak. Ekkoriban már elkezdődött az a folyamat, amely a szervezetszociológiai katasztrófához vezetett és az MDF-et először törpepárttá, majd megszűntté tette. Érezhetően nőtt a különbség a tagság akarata és a vezetés tényleges politikája között és ez időnként kirobbanó feszültségeket okozott.

A gyűlés a szokásos forgatókönyv szerint zajlott, a vezetőség nevében F. – aki később kisebbségi jogvédőként lelete meg élete célját – üdvözölte az egybegyűlteket és tájékoztatott a háromoldalú tárgyalások aktuális állásáról. Az egész beszámolót, amint magukat tárgyalásokat is, belengte a semmitmondás unalma. Az egész, teljesen nyilvánvalóan, az MSZMP forgatókönyve szerint alakult, miután rávették a beszari ellenzéket, hogy a fogadja el az átmenet békés forgatókönyvét és tekintsen el az utcai nyomásgyakorlástól. Misem lett volna könnyebb az akkori a hangulatban, mint százezres tüntetéseket szervezni és gyorsan kikényszeríteni az MSZMP feloszlatását és megbélyegzését. Nem tudták volna rávenni a fegyveres erőszakszervezeteket, hogy közbe avatkozzanak, vagy ha mégis, annál rosszabb lett volna számukra. Ezzel szemben az összegyűltek nekiláttak annak a kétségbeejtő jogászkodásnak, törvényalkotásnak, melynek beépített kiskapuin az elvtársak tömegesen menekültek a kapitalizmusba. A rendszerváltozás így nem csak békésre, hanem sokkal inkább bürokratikusra sikerült; megőrizve a közigazgatás és az államapparátus alapvető intézményeit – az ott szolgáló régi csinovnyikokkal együtt – akik gyűlöltek mindenféle változást és ott tettek keresztbe, ahol tudtak. Ami ennél is súlyosabb következmény volt, hogy megerősödött az emberek között a változatlanság érzése. Ők ugyanis – joggal – nem intézményeket és törvényeket látnak, hanem embereket és hiába festik át a homlokzatot, ha mögötte ugyanazok ülnek – nem történik semmi.

Ezek után a szokásos felszólalók elmondták a szokásos felszólalásaikat, most azonban valami váratlan is történt. Felállt egy középkorú, tök kopasz ember, aki láthatóan némileg ittas volt és üvöltve lehazaárulózta az emelvényen ülőket, vagy az egész termet, nem lehetett eldönteni. L.-nek ott és akkor – először, de nem utoljára – politikai identitás-problémája támadt: egyetértett az üvöltöző honfitársával, de mégsem. Át kellett gondolnia azt a problémát, hogy a radikalizmussal egyetért ugyan, a radikális emberektől viszont, mint ez is itt, hideglelést kap. Márpedig radikális politikát folytatni radikálisok nélkül eléggé nehéz.

Már ez idő tájt is észlelhető volt valamiféle rejtett feszültség az MDF és az SZDSZ között. Sokan voltak azon az állásponton, hogy ezeket félre kell tenni, a közös ellenség, a rendszer elleni harc fontosabb. Ez ellen szólt viszont, hogy a rendszer gyakorlatilag nem tanúsított ellenállást, ezért nem volt tere valamiféle, ellentéteket félretevő bajtársiasságnak. Másik nézet szerint a kommunistákon már túl voltunk és a pártok közötti verseny logikája szerint kellett viszonyulni a konkurens pártokhoz. A monori erdei és a lakiteleki találkozók óta éledezett a rég halottnak hitt népies – urbánus vita is, illetve az a társadalmat már akkor átszelő törésvonal, amelyik e vita felmelegítésében találta meg akkor a kifejeződését.

Utólag visszagondolva, a rendszernek ez a tulajdonképpen ellenállásmentes kapitulációja fegyelmeztető jel volt. Azt sugallta, hogy az ellenségnek terve van, már nem a láthatóan elvszett csata foglalkoztatja, hanem újabb hadjáratra készül. És valóban. Ez idő tájt már folytak az un. „spontán” privatizáció előkészületei. Ez idő tájt az volt a divat, hogy a működő cégeket adták el külföldieknek. Ebben mindenütt a menedzsment volt a ludas. Olcsón adták – hiszen nem volt az övék – a feltétel csak az volt, hogy ők, a vezetők, maradhassanak. A holdingszerűen működő sok telephelyes vállaltoknál volt ez különösen ügyes megoldás. A működő telephelyeket, a gépekkel és a munkásokkal – igen velük együtt – külföldi vevőknek eladták és a végén maradt a vállalati központ a titkárnőkkel és írógépekkel – na meg a sok milliós, senki által vissza nem fizetett bankhitellel, amit aztán az Antall-kormány ideje alatt, bank-konszolidációként, mi mindannyian kifizettünk.

Az adott körülmények között L. bukása a politikai életben nem történt váratlanul. '89 nyarán egyre nyilvánvalóbbá vált számára, hogy nem úgy alakulnak dolgok, ahogyan ő elképzelte. Ami a „nagy” politikát illeti egyre biztosabb lett, hogy elmarad a radikális rendszerváltás, nem lesznek felelősségre vonások. Amikor a felelősségre vonás felmerült egyáltalán nem valamiféle országos politikára gondolt, hanem a közvetlen környezetére. Azokra az emberekre, akikkel mindennap kénytelen volt találkozni és együtt dolgozni. A Tsz-elnökre, akit az előző elnök-választások a pártbizottság jelöltjeként választottak meg egyhangúlag. Illetve nem teljesen egyhangúan, mert volt egy ellenszavazat, amit L. adott le, valamint egy tartózkodás. Ezt L. cimborája, M. követte el és mikor megkérdezte tőle, hogy miért tette azt válaszolta: „Hogy demokratikusabb legyen.”

****

Nem állom meg, hogy el ne meséljem hogyan is esett egy ilyen választás. Nos, az úgy volt, hogy mindenkit betereltek az iskola tornatermébe, miközben a nép látta, hogy jókora üstökben készül valami lakoma, továbbá sörök is sorakoztak zöld ládákban, tetemes mennyiségben. Az ünnepi közgyűlés – ami egyben a választás is volt – hosszú volt és unalmas. Felolvastak temérdek számot, és az előkészített elnöki beszámolót. Ezt az elnöki beszámolót már jól ismerte mindenki, hiszen minden évben ugyanaz volt, csak most el is köszönt a maradóktól. Nyugdíjba ment. A gyűlésen beszédet mondott G. – a járási párttitkár – is; ő később szocialista országgyűlési képviselő, majd agrárminiszter lett. Azt mondta, némiképpen indignálódva, hogy új időknek új szelei fújnak, de ő nem biztos benne, hogy a régi az rossz volt. Ebben valószínűleg teljesen igaza is volt, hiszen neki biztosan nem volt rossz.

Ezután kezdődött a választás. Bemutatták a jelöltet a mindenki által utált buta de agresszív, szoknyapecér és krónikus feljelentgető T.-t, mint akit a jelölőbizottság ajánl. Ekkor már dél is elmúlt és az egybegyűltek gondolatait az ebéd és a sör töltötte ki, tűkön ültek alig várva, hogy hozzájussanak a demokráciában való részvételük megszolgált jutalmához. Ekkor kezdődött a demokratikus szertartás. Fel kellett venni a szavazólapot egy asztalnál, majd egy folyosón lévő urnába bedobni a szavazatot. A lapra elvileg bárkinek a nevét fel lehetett írni, ehhez azonban be kellett menni a szavazófülkébe. A szabályok szerint ugyanis aki semmit sem írt a lapra, az a jelölőbizottság jelöltjére szavazott. Az urna a nevezetes folyosó egyik oldalán állt, vele szemben a demokrácia szentélye: a két szavazófülke. Közöttük kellett elhaladni. Az urna mellett álltak T. – a jelölt – emberei. Nyilvánvaló volt a helyzet: aki bemegy a fülkébe az T. ellen szavaz. A nép pedig végigrohant a folyosón, bedobta a lapot és nagy lendülettel távozott a pörkölt meg a sör irányába. Aki bement a fülkébe azt megjegyezték. Egyedül, a közel 600 jelenlévő közül, L. és barátja M. mentek be. Ennek meg is lett a böjtje később. Talán ez volt az a pillanat, mikor L. végleg elveszítette hitét a demokráciába.

****

L. ma sem tudja pontosan, hogy miként kellett volna az ilyen dolgokat megtorolni, ám mindenképpen úgy érezte, hogy ezek mellett nem lehetne elmenni „csak úgy”. Persze, ennek ellenére, elmentek ennél sokkal súlyosabb dolgok mellett is. Hogy hogyan azt a következő részben meséljük el.

Elnézést kell kérnem minden olvasótól, amiért ilyen sokáig adós maradtam a folytatással most igyekszem pótolni. Ebben a részben a rendszerváltozás sajátos helyi, vidéki aspektusát szeretném megmutatni.

Az alakuló ülésre az Sz.-i kultúrházban került sor. A kultúrház régi, lerobbant, málló vakolatú épület volt, egy kitelepített sváb család jókora házát építették át, kialakítva egy nagyobb színháztermet, meg néhány kisebb – rejtélyes rendeltetésű – szobát. A kultúrház színpada számtalan hakni színhelye volt többé-kevésbé neves művészek léptek fel rajta a dolgozó parasztság okulására, verseket szavaltak, vagy magyar nótákat, operett-dalokat énekeltek nagy sikerrel. Rendszeresen fellépett még, az izguló szülők elragadtatott tekintete előtt, a helyi néptánc csoport és az iskola színjátszó-köre is. Volt diszkó is, obligát verekedésekkel izgalmassá téve – pezsgő kulturális élet folyt tehát a faluban. L. jól ismerte a leányzót, aki igazgatta a műintézményt, így aztán ingyen megkapta a színháztermet a nagy esemény alkalmából.

A jeles napon a színpad előtt asztalokat állítottak fel, ezek mögött ültek a helyi alapítók – L. és B. doktor a helyi körorvos, az ügy lelkes támogatója – valamint a megyei MDF szervezettől érkezett küldöttek. A színpadon nem működött a függönyt mozgató zsinórzat, így végig a felhúzott függönyű színpad előtt ültek; L.-nek egyfolytában az volt az érzése, hogy valamilyen darab megy a háta mögött és a közönség azt bámulja, ő pedig nem fordulhat meg, hogy megnézze, hol tartanak. Meglepően sokan voltak, egyesek még ünneplő ruhát s húztak az esemény tiszteletére. Eljött mindenki aki számít; a meghirdetett nap előtt L.-t felhívta a tanácselnök – ifjú káder volt, a járási pártbizottságról küldték tanácselnöknek – és megkérdezte, hogy ő, mint Mszmp-tag, vajon eljöhet-e? L. nem tudta mi ilyenkor a teendő, ezért a társadalmi béke megőrzése érdekében, szívélyesen azt válaszolta, hogy mindenkit szívesen látnak, aki jó szándékkal jön. A tanácselnök bizonyára ilyen volt, mert végül ő is ott volt az alakuló ülésen. Ő egyébként – kis kitérő után – a mai napig a választók akaratából polgármester Sz.-ben. A pedagógusok és a többi állami alkalmazott nem jöttek el, ők féltek állítólag.

Fura dolog volt ez a félelem. Visszatekintve, alighanem a rendszerváltozás legnagyobb tévedése érhető benne tetten. L. – emlékezete szerint – sohasem érzett félelmet ezekben az időkben. Úgy érezte „karrierjének” már semmi sem árthat, szakmájában eljutott odáig, ameddig a létező szocializmusban eljuthatott, de nem is vágyott többre. Azt, hogy valamiféle más represszió érje, lecsukják, vagy ilyesmi, azt teljesen kizártnak gondolta. Úgy vélte egyszerűen nincs kitől félni. A kommunisták – ha azok voltak – akiket ismert, tehetetlen, tehetségtelen és alapvetően gyáva alakok voltak. Hatalmukat az orosz szuronyok tartották fent és mikor az oroszok elszántsága a megszállásra kétségessé vált megrettentek. „A történelem is erre tanít” – magyarázta nagy hévvel azoknak akik féltek a munkásőröktől, a rendőröktől, vagy ami még viccesebbnek tűnt a hadseregtől – „56-ban is szétfutottak az első pillanatban, mikor kétségessé vált hogy a oroszok megvédik őket. Csak az orosz tankok mögött kezdtek el újra gyilkolni, addig a szenes pincében lapítottak.” L. ismert jó pár munkásőrt, azért léptek be mert karriert, lakást, telefont akartak, harcolni viszont egyáltalán nem. A munkásőrség – mint annyi más a létező szocializmus Magyarországán – tartalom nélküli forma volt; néhány gyakorló elmebeteget kivéve senki sem vette komolyan az eredeti értelemében, mint a párt fegyveres testületét.

Egyébként Sz.-ben a munkásőrök úgy indultak hadgyakorlatra, hogy a TSZ-től kölcsönzött buszok és teherautók a „Sport” nevezetű kocsma előtt gyülekeztek, alkalmat adva arra, hogy kellő mennyiségű célzóvizet vegyenek magukhoz. Mire fel kellett szállni a teherautókra már roppant elvtársias hangulat uralkodott. Hogy mit hadgyakoroltak az L. nem tudta, ám mikor megérkeztek – ugyan oda a „Sport” elé – mindig volt néhány áldozat, akik már nem tudtak a saját lábukon lemászni a platóról. Ezeket leráncigálták és lefektették az árok szélére, majd a járóképesek bementek a létesítménybe, ahol tovább ittak. Így egyre nőtt az árokparton pihenők száma. Később megjöttek az asszonyok, kiválogatták és hazatámogatták az övéiket. Az idült alkoholisták és kisstílű tolvajok által irányított hadseregben semmivel sem volt jobb a helyzet. Teljesen abszurdnak tűnt, hogy ezek az emberek előveszik a géppisztolyt és lövöldözni kezdenek holmi elvi okok miatt. Messziről nézve persze félelmetes dolognak látszott, hatvanezer felfegyverzett és kiképzett ember komoly erő – ha a harcosok a fegyvereken kívül az ügy iránti elkötelezettséggel és elszántsággal is rendelkeznek. De nem rendelkeztek. Az oktalan félelem a fegyveres testületek erejétől kényszerített ki azután olyan kompromisszumokat a párttal folytatott tárgyalásokon, melyeket később megbánt az egész ország. Akik a tárgyalásokon képviseltek bennünket nyilván nem jártak munkába menet és jövet a kocsma mellett és nem látták a rettegett ármádia valós állapotát. Aki pedig látta, annak nem hittek. Nem hittek, mert az egész magyar elitet – a pártot és ellenzékét egyaránt – átjárta a hétköznapi, apró-cseprőnek gondolt dolgok megvetése és kizárólag absztrakciókban voltak hajlandók megfelelően nagyívű dolgokon gondolkodni. Ma már tisztán látszik: az emberek számára ezek az apró-cseprőnek gondolt dolgok jelentették a rendszert és az országot. Aki ezeket nem ismerte az nem ismerte az országot és nem értette a „nép” lelkét sem, amelyik ezeken a dolgokon edződött, ezekhez szocializálódott. Így aztán a változtatások nagyobb része légüres térbe érkezett és nem meglepő, hogy a jó szándékú kormányzati gesztusok a végrehajtás során az ellenkezőjükbe fordultak.

***

Az alakulás L. nagyívű beszédével kezdődött, ami körülbelül 2 percig tartott. Bejelentette, hogy meg akarják alakítani a helyi MDF-szervezetet. Ezt ugyan mindenki tudta – rajta volt a meghívón – de biztos ami biztos. Ezután a megyei MDF-ből érkezett ember – aki körorvos volt egyébként – tartott egy formás beszédet, arról, hogy mi is az MDF. Ez sajnos akkor és azóta sem tisztázódott megnyugtatóan, de ezen most már nem segíthetünk. Szíve szerint L. itt be is fejezte volna az egészet, bizonytalanság fogta el; valahogyan túl sokan voltak. Szinte mindenkit ismert a teremben és nehezen tudta elképzelni, hogy ennyiféle embernek lehetne valami olyast mondani, ami mindeniküknek tetszik. Veszekedést meg nem akart. A száz szemmel rátekintő tömeg előtt egyszerre lehetetlennek tűnt az, ami az előkészítés során magától értetődő volt: az egység. A felemelni vágyott nemzet hirtelen széthullott különböző emberekre, akik származásuk, eszük és indulataik szerint, mind mást és mást akartak. Ráébredt, hogy nem tud, fennkölt módon, „nép”-ként tekinteni rájuk – ismerte őket.

Az alakuló ülés azonban nem akart még véget érni. L. legnagyobb meglepetésére egy csomóan hozzászóltak a dologhoz, szinte mindenki helyeslőleg. Rengeteg technikai jellegű kérdést is felvetettek, olyanokat, hogy hol és kinél lehet jelentkezni, kell-e tagdíjat fizetni, amikre L. nem tudta a választ és a helyszínen kellett improvizálni. Jellemző módon egyáltalán nem gondolt arra, hogy az MDF szervezése adminisztratív feladatokat is jelent majd. Például a megyeiek mondták, hogy az alakulóülésről jegyzőkönyvet kell majd készíteni és eljuttatni a „központ”-hoz – ez roppantul hivatalosnak hangzott. Végül aztán kimondták az MDF Sz.-i szervezetének hivatalos megalakulását, az ülést berekesztették és elmentek sörözni. Ahogyan az lenni szokott, sörözés közben merültek fel a gyakorlati problémák, hogy ki mit fog csinálni és mikorra. Belépési nyilatkozatokat kellett gyártani például, mert az alakulóülésen többen érdeklődtek, hogy hol lehet belépni, ám az ilyen nyilatkozatok elkészítése írógép-kezelési ismereteket igényelt. Végül úgy döntöttek, hogy B. doktor asszisztensnője – aki ugyan nem volt jelen fogja az írógépeléssel járó feladatokat elvégezni. Ez mindenkit megnyugtatott, az asszisztensnő pedig még nem tudta, hogy milyen feladattal bízza meg őt a haza.

Dönteni kellett a „külkapcsolatok” ügyében is. A helyi pártszervek, a tanács élénk érdeklődést tanúsítottak az események iránt és gyakran hívták beszélgetésre L.-t. Ezek a beszélgetések általában csak hatalom képviselőinek a bizonytalanságát mutatták meg. Már ekkor – '89-et írunk – tudták, de legalábbis érezték, hogy a dolgok változni fognak, méghozzá, akkor még úgy látták, számukra előnytelenül. Valahogyan szerették volna kipuhatolni, hogy mire számíthatnak, ha L., meg a hozzá hasonlók, kerülnek hatalomra. Nos, ami azt illeti ezt L. sem tudta és nem tudták a többiek sem. A megyei és az országos MDF szervezet pontosan ugyan olyan tanácstalan volt ebben a kérdésben mint a helyiek. Utólag már látható: ez a tanácstalanság volt a rendszerváltozás legnagyobb kudarcainak oka. Mindenki alkotmányokon és törvényeken törte a fejét, lelkesen tanulmányozták a nyugati példákat – pedig a valódi kérdés úgy szólt: mi legyen a volt párttitkárral? A rendszer aljassága nem valamiféle elvont, metafizikai tulajdonság volt, hanem tökéletesen megegyezett a párttitkár aljasságával. A határozott elképzelések hiánya, az oktalan félelemből fakadó gyengekezűség ahhoz a szánalmas „kompromisszumhoz” vezetett, mely szerint a „rendszer” bűnös volt ám képviselői személy szerint nem. Ez a nyilvánvalóan abszurd magatartás hiúsította meg azután a morális rendszerváltozást, a bűnök megbüntetését. Ekkorra már minden és mindenki át volt itatva a balkáni stílusú marxizmus determinizmusával. A determinizmus a materialisták fatalizmusa. Itt mindenesetre tökéletesen alkalmas volt a felelősség elhárítására; a „rendszer” kényszerített mindenkit és ha voltak is bűnök azok „rendszer” bűnei voltak, az egyén tehetetlen és mindez így szükségszerű. Mintha nem egyéni döntés kérdés lett volna, hogy ki hogyan viszonyul „rendszer”-hez, ki hogyan és mennyi hasznot húzott belőle. A determinizmussal párosuló teszetoszaság okozta helyzetet szentesítette aztán később a Sólyom-féle alkotmánybíróság, mikor kimondta, hogy jogfolytonosság van a rendszerváltozás előtti és utáni idők között.

A megalakult MDF-szervezet, L.-t választotta elnöknek és delegálta a megyei elnökök gyűlésébe. Megkezdődött a politikai élet. Ez többnyire abban merült ki, hogy először Sz.-ben, majd a megyeszékhelyen is megbeszélték a politikai eseményeket. Néha nyilatkozatokat tettek, de ez volt a maximum. L.-nek – valószínűleg a többieknek is – kezdett olyan érzése támadni, hogy valójában teljesen felesleges dolgot csinál. Az egyedüli felvillanyozó események a különböző tüntetések voltak, melyeken L. lelkiismeretesen részt vett és amelyekről mindig fellelkesülve tért haza.

Így telt el a tél. Aztán '89 tavaszán felgyorsultak az események. A '88-ban alakuló pártok ekkor értek el Sz.-be. '89-ban tanulságos módon megalakult a helyi Kisgazda párt. Az alapítók az előkészítések során J.-t a részeges villanyszerelőt jelölték az elnöki posztra, J. ugyanis ismerőse volt valami fő-kisgazdának. Ő sajnos nem tudta megtagadni természetét és az ünnepélyes alakulóülésen is csont részegen tette tiszteletét, el is aludt az elnöki asztal mögött, ami talán nem is lett volna baj, ám eközben – szintén ismert szokása szerint – elvégezte a kisdolgát, ami csinos tócsába gyűlt az emelvény tövében. Mindenki úgy tett, mintha nem látott volna semmit. Az alakuló ülés jegyzőkönyvvezetőjének K. elvtársat a volt tanácstitkárt kérték fel, aki szintén belépett a frissen újjáalakult pártba. Nagydarab, kopaszodó ember volt, vastag szemüvege által hatalmasra nagyított seszínű szemgolyóiba ott gomolygott a létező szocializmus minden köde. Amúgy rossz modorú, hatalmaskodásra hajlamos ember volt és mindenki tudta, ha tanácsi lakást akar, neki kell fizetni. Mikor L. megkérdezte az alapítókat miért vették be őt is, egy határozottan antikommunista múltú pártba, azt a választ kapta: „Ő tud géppel írni.” s mivel valóban tudott, így, ezzel az értékes tudományával rögtön jegyet is válthatott a damaszkuszi útra.

A damaszkuszi úton ez idő tájt kezdett nagyon megnőni a forgalom és a megnövekedett forgalommal együtt járó balesetek egyike vetett véget L. szépen induló politikai karrierjének is. Ezt a következő részben meséljük el. 

Folytatjuk a daliás időkről szóló beszámolót. Végigkísérjük, hogyan alakul meg az MDF egy távoli faluban, sok-sok illúzió kíséretében.

'88-ban L. hírét vette, hogy újra megalakult, illetve újrakezdi tevékenységét a Kisgazda Párt. Mivel apja – amíg volt Kisgazda Párt – addig annak megyei szervező titkára volt és tagja volt az országos vezetőségnek is úgy gondolta, hogy ott a helye. Így, utólag könnyű leírni: „úgy gondolta”. Ám ebben a kijelentésben benne van a rendszerváltás minden baja és tulajdonképpen sikertelenségének oka is. Nem gondolkodott el azon, hogy vajon kik is azok, akik éppenséggel feléleszteni akarnak egy régi-új pártot. Valami furcsa, minden meggondolás nélküli bizalommal tekintett azokra, akikről – minden bizonyíték nélkül – úgy gondolta biztosan rendes emberek, hisz ők is a rendszer ellen készülődnek. Hitt abban, minden különösebb megfontolás nélkül, hogy jobb társadalmi szabályok jobb embereket szülnek. Nem gondolkodott el azon az egyszerű tényen, hogy az ország döntő többsége megkötötte a maga kompromisszumát a Kádárral és egyáltalán nem érezte magát rosszul ettől. Pedig, ezeket figyelembe véve elmélázhatott volna azon, hogy vajon ugyanazt érti-e rendszerváltáson, mint a többiek és ha nem, mi is következik abból.

Minden esetre ismerősökön keresztül megkereste P.-t, aki az induló párt elnöke volt, hogy felajánlja szolgálatait. P. mögött tekintélyes életút állt, pontosan olyan, amilyet L. el is várt egy igazi rendszerváltótól. Kisgazda képviselő, újságíró, recski fogoly, 56-os elítélt – mi kell még? Csak később tudta meg, hogy az államvédelem besúgója volt, ekkor még előtte voltunk a duna-gate-nek, az ügynök-ügy nem volt szem előtt. Hogy is gondolhatott volna valaki arra, hogy tiszteletreméltó antikommunisták besúgók voltak? Később persze fordult a dolog és a sok rossz tapasztalat hatására úgy tűnt, minél nagyobb antikommunista valaki, annál valószínűbb, hogy ügynök volt. De ekkor még nem tartottunk itt. Balaton parti házában találta meg P.-t, aki furcsa jóindulatú, ám roppant szétszórt öregúr benyomását keltette. Hellyel kínálta, meg borral és azonnal, már a bemutatkozásnál, felajánlotta a tegeződést. Leültek az udvarban egy fa árnyékában lévő asztalhoz. „Ismertem apádat öcsém, ismertem bizony, rendes ember volt. Hallottam, hogy '56-után halálraítélték, de sikerült elszöknie. Mi van most vele?” – kérdezte szívélyesen, de tekintete közben folyton elkalandozott, mintha L. válla fölött a szemközti part hegyeit figyelte volna. „Meghalt. Meghalt Ausztráliában” – válaszolta L. – „Az ottani magyarok szép szobrot állítottak neki a halála után” – mondta büszkén. „Meg is érdemelte, biztosan megérdemelte. Az apjával, nagyapáddal, együtt ültünk Recsken, csak őt hamarabb elengedték. Gondolom, ő sem él már, még nálam is öregebb volt, pedig látod, már én is hogy megvénültem. De biztosan nem azért jöttél, hogy az én vénségemről beszéljünk, mit tehetek érted, ha már így megkerestél?” – kérdezte egy féloldalas mosollyal a szája sarkában, ekkor nézett talán először L. szemébe. „Én kérdezem, hogy mit segíthetek „ – vágott bele L. és elmondta, hogy az apja miatt gondolt a kisgazdákra meg hogy meglehetősen sok embert ismer, akik hajlandóak lennének tenni is valamit és hogy ezeket össze tudná trombitálni a kisgazdák – és az antikommunizmus – segítségére. Lelkesen beszélt, hadonászott is és csak a végén vette észre, hogy P. arcáról lehervadt a mosoly és egyre savanyúbb képpel néz rá. „Tudod öcsém,” – kezdte igencsak fanyar hangon – „veszélyes időket élünk.” – Ez meglepte L.-t, ő szinte semmi veszélyt nem érzett a levegőben – „Nem tudjuk, hogy hogyan alakulnak a dolgok, itt vannak még az oroszok is, meg a munkásőrök...” – hosszabb szünetet tartott – „Egy ilyen név... egy ilyen név veszélyes lenne nekünk most.” – békítően elvigyorodott – „Ha megnyugszanak a dolgok... ha megnyugszanak, keress meg megint és akkor beszélünk a dologról.” – még kényszeredetten beszélgettek egy kicsit, hogy ne kellejen átélni a teljes kudarcot, aztán L. udvariasan elköszönt. Soha többé nem látták egymást.

L. tehát hoppon maradt a rendszerváltó hevületével. Nem sokkal ezután, 88. őszén barátja, F. elhívta magával Lakitelekre, ahol ekkor volt a második találkozó, az amelyen hivatalosan is megalakult a Magyar Demokrata Fórum. Sok és sokféle ember volt ott. L.-ben már akkor bujkálni kezdett valami meghatározatlan rossz érzés valami ismeretlen jelenlét lebegett a levegőben, olyan érzés volt, mint mikor az ember válla fölött valaki más is olvassa az újságot. Találkozott itt például K.-val, akit gimnazista korából ismert és akiről tudta már, hogy annak idején olvasta és olvastatta a verseit és hallgatta L. fejtegetéseit az irodalomról, történelemről és a világról általában. Aztán ezeket továbbadta és így K.-nak komoly – ha nem meghatározó – szerepe volt abban, hogy kedvenc klubjukat bezárják és L.-t majdnem kivágják a gimnáziumból. K. akkoriban komoly közéleti szerepet játszott, alacsony, nagyfejű alak volt (ezért a TV-nézők magasnak gondolták), korán fehérre őszült hajjal – jól mutatott a TV képernyőjén. A sors többször is egymás mellé sodorta őket, a '70-es években még nőügyi konkurenciaharc is feszítette viszonyukat, melyet emlékezetes események szegélyeztek.

Felejthetetlen emlék például, mikoron Karcsi barátjával ültek az Arany Homok bárjába egy kései órán és a csontrészeg K. odatántorgott az asztalukhoz, hívatlanul leült és beszélgetést kezdeményezett. Furcsa, szétfolyó fókuszálatlan tekintettel fürkészte őket, mintha a megivott szeszek lassan elkezdték volna feloldani a szembogarát. Mivel mindketten tudták, hogy kicsoda, egy darabig óvatosan viselkedtek, ám bennük is dolgozott az ital és mikor K. azt találta mondani, hogy : „Ti azt hiszitek, hogy a párt hazudik nektek? Én 10 éve vagyok párttag, ezért tudom, hogy a párt nem hazudik nektek!” „Én meg több mint 20 éve élek” – vetette oda Karcsi – „és ezért tudom, hogy hazudik nekünk.” Ebben maradtak.

Rossz érzés volt ilyen helyen találkozni vele, úgy, hogy láthatóan bennfentes volt itt, az irányítók egyike, akit udvartartás vett körül, akik lesték minden szavát. Persze bátor ember – mondták, hiszen nem retten meg attól, hogy kirúgják a pártból, L. ezt nem értette, ő például be sem lépett, így sohasem lehetett olyan bátor, hogy kirúgassa magát. Úgy gondolta, hogy visszavonult és azt tette, amit egyedül tehetett az aki nem akart mártír lenni: nem vett részt a dolgokban.

Nem volt annyira elszánt, persze mint az a szépapa, akit a családi emlékezet őrizgetett. Ő tíz évig nem hagyta el a faluját a Bach-korszakban, végig otthon maradt, mert mint mondta : „Még találkozom egy Bach-huszárral és akkor le kell lőnöm.” Pedig világlátott ember volt, a Leuveni Katolikus Egyetemen tanult, papnak szánták, ám egy római zarándoklaton elcsavarta a fejét egy leányzó, aki, bármi meglepő, de a szomszéd birtokos lánya volt akivel eladdig nem találkoztak. A leányzó arcát egy kicsi, kéttenyérnyi, ismeretlen mester által festett akvarell őrizte a falon, az óra mellett. A divatos loknikba fésült fekete haj keretezte szív-alakú arcot, az akaratos száj fölött, szilaj, ellentmondást nem tűrő, hatalmas szemek uralták. Akinek ezek a szemek egyszer a lelkébe tekintettek, az nem akart többet pap lenni. A szépapa az óra másik oldalán volt látható, hiúzprémes mentében, karddal az oldalán. Furcsa ember volt, pátriárkai kort élt meg és a család őszinte és hangos megdöbbenésére, jócskán a hetedik ikszben, áttért a református hitre, valami teológiai vita kapcsán. Soha, se előtte, se utána senki nem tett ilyet a családban.

„Nagy a forgalom a damaszkuszi úton.” Mondta valaki akkoriban. Persze voltak, akik egyáltalán nem jártak Damaszkusz felé, rájuk kisebb figyelem irányult, hiszen nekik nem kellett látványosan köpönyeget fordítani, nekik jóval kisebb volt a hírértékük. K. persze ezen kívül is ismert személyiség volt, valami TV-ben dolgozott és a késő-kádári kor a TV kora volt. Aki szerepelt a TV-ben azt a közvélekedés automatikusan okos és befolyásos személynek tartotta. Ezzel szemben a valóság az volt, hogy többnyire jellem, gerinc és értelem nélküli nyaloncok voltak, akikhez – és ez mindent elmond – már cenzúra sem kellett, mert az már beléjük volt építve.

Amúgy, '88-ban már nem nagyon kellett bátorság a rendszer kritikához. Nem egészen egy év múlva, '89. júniusában, Orbán Viktor már nyíltan beszélhetett az orosz csapatok kivonásáról Nagy Imre újratemetésén. '88-ban Kádárt már lemondatták, a változások küszöbön álltak, mindenki érezte, hogy változik a világ. L. úgy gondolta, hogy a kulcskérdés az orosz csapatok jelenléte. Ők hozták be és ők is fogják kivinni a kommunizmust. A magyarországi cselédeik – ezt '56. megmutatta – semmiféle erőt nem tudtak kifejteni egyedül, ha baj volt menekültek; a hősiesen harcoló ÁVH-sokat többnyire a pincéből kellett előhúzni a brikett alól '56-ban. Az igazán jelentős hazaárulók pedig egyenesen a Szovjetunióba menekültek és a tankok hozták vissza őket. Ekkoriban pedig már látszott, hogy a birodalomnak nem határtalan étvágya, hanem emésztési zavara van. Utólag könnyű okosnak lenni, mondhatják sokan, de a helyzet az, hogy amennyire L. nem tudta elképzelni a rendszer megváltozását mondjuk '85-ben, annyira biztos volt már benne '88-ban, Kádár leváltása után. Kádár egész személye, idétlen megjelenése, jellegzetes hanghordozása, durva arca annyira összeforrt a rendszerrel, annyira azonos volt vele, hogy elképzelhetetlennek tűnt: csak úgy távozik és minden változatlan marad. L. nem félt semmitől, mert ott, '88. őszén Lakiteleken, a sokarcú tömegben egyike volt azon keveseknek, akinek egzisztenciálisan nem nagyon volt mit veszíteni. Mert akinek volt félteni valójuk, azok egyrészt „bátrak” voltak ennek kockáztatásáért; másrészt azonban ez a féltés azt is jelentette, hogy megkötötték valamikor a maguk kompromisszumát Kádárral és lettek, lehettek valakik, vagy valamik amiért pedig – ebben nem volt kivétel – fizetni kellett. Az előrelépés ára a kollaboráció volt. Kinek mekkora, ez sok mindentől függött.

Akkor, ott rengeteg beszéd hangzott el és rengeteg beszélgetésben vettek részt. Mindenki roppant optimista volt. Hazafelé az autóban F.-el megállapodtak, hogy létre kell hozni a helyi MDF-szervezeteket és mindent meg kell tenni, hogy megerősödjenek. A rossz érzés elmúlt, lelkesedés és tenni akarás vette át a helyét. A világ szépnek és nyitottnak látszott, ahol bármi megtörténhet és ahol küszöbön állnak azok a dolgok, melyektől minden jobbra fordul. F. romantikus lélek volt – történelmet tanított az egyetemen – és az eseményeket '48-hoz hasonlította, Csengey Dénessel mint Petőfivel és Für Lajossal mint Kossuthal. L., aki nem kedvelte Kossuthot inkább hallgatott. Nagy bizonyosság vett erőt rajtuk. Az országot leláncoltnak látták és azt hitték, ha a láncait leveszik feláll majd és csodákat tesz. Nem morfondíroztak azon, hogy mi lesz azután. Nem kell mást tenni, csak megfosztani a hatalmuktól a nómenklatúra gonosz, üresfejű embereit és minden jóra fordul. Biztosak voltak abban is, hogy a „nyugat” segíteni fog, pénzzel, tudással, bármivel, hiszen nem akarhatnak mást csak azt, hogy virágzó ország legyen Magyarország. Mert ez a kívánság természetesnek tűnt. Mi mást akarhatnának? Tudták, hogy az ország fülig el van adósodva, de nem tartottak ettől, a „nyugat” majd elengedi ezeket, hisze ezt az tartozást nem az ország, a nép csinálta, hanem a kommunisták, nem tisztességes rajtunk behajtani! Ezt majd belátják a nyugati hitelezők is és elnézőek lesznek.

Volt persze a nagy felhorgadás mögött egy motoszkáló rossz érzés is: mi lesz az emberekkel? L. pontosan látta, hogy csak ott ahol ő ismeri viszonyokat minden második ember felesleges. El kell majd küldeni őket. A lelke egyik fele örült ennek, mert akik maradnak – látva a többiek sorsát – gondosabban fognak majd dolgozni, talán nem is lopnak majd annyit; a mások fele viszont aggódott: ha mindenütt így lesz mi történik a feleslegessé váltakkal? Hová mennek majd és miből fognak élni? És ami a legsúlyosabb dilemma volt: vajon rendes dolog olyan világba vezetni az embereket ahol sokuknak nem lesz dolga? Ahol feleslegessé válnak? A veszélyek többnyire nagyobbak nálunk, ám mi mindig kisebbnek látjuk őket. Működött a sok olvasott tankönyv-kapitalizmus, majd a piac és a piaci mechanizmusok megoldják a gondokat. Hiszen a fényes nyugat emberei sem különbek nálunk, mi több inkább mi vagyunk náluk különbek és mégis milyen fényesen élnek, ha ott megoldódtak a problémák itt még jobban, még gyorsabban meg fognak oldódni. Nem lesz semmi baj.

Amint hazaértek L. azonnal munkához látott. Másnap teleragasztotta a községet számítógéppel nyomtatott plakátokkal, amikben meghívta az érdeklődő közönséget a helyi MDF alakulóülésére. A felhívás meglepő, nem várt következményekkel járt.  

Természetesen L. is részt vett a rendszerváltozásban, azóta is felelősnek érzi magát, hogy így sikerült. Most ennek történetét próbáljuk elmesélni, abból a sajátos szemszögből, ahonnan L. látta.  

A 80-as évek a lassú rothadás korát hozták el. Az évtized elején, 82-ben, meghalt Brezsnyev Kádár dús szemöldökű csókosa és ezzel megingott a hosszú, eseménytelen uralom biztonsága is. Mindenki biztos volt továbbra is abban, hogy a szocializmus még nagyon sokáig élni fog, hiszen elképzelhetetlennek tűnt, hogy a Birodalom valami rövid agónia után, hirtelen pusztul el. Aki nem volt elkötelezettje az uralgó hatalomnak látta ugyan a repedéseket a Birodalom bástyáin, ám nem látszott, hogy bárki ostromolni készülne azt. A birodalmi gerontokrácia új és új főtitkárokkal kísérletezett, ám egyik sem húzta sokáig, ami nem is csoda, öregek is voltak, meg ittak is mint az állat. Ekkoriban keletkezett a vicc:

– Mi az, aminek 66 foga és négy lába van?

– Krokodil.

– És mi az, aminek 66 lába és 4 foga van?

– A szovjet központi bizottság.

Később persze – a rendszerváltozás után – tömegével jelentek meg a próféták, akik előre látták az összeomlást ám ekkoriban ők még hallgattak.

Ekkortájt L. – némi hányattatás után – egy dunántúli községben, Sz.-ben dolgozott, a helyi Tsz-ben, amelyik a romantikus „Úttörő” névre hallgatott. Nagy és rossz Tsz volt, hosszú kifli-alakban nyúlt el észak-déli irányba, északi vége beért a Mecsek lankái közé, a déli, pedig leért a síkságig. Három falu határában terült el, eredetileg három szövetkezet is volt, melyet a nagy egyesítési hullám során a hetvenes években összevontak. Ekkoriban az volt az elképzelés, hogy ha egy rossz és egy jó Tsz-t összevonnak, abból egy közepes lesz. Ezzel szemben abból – általában – egy jóval nagyobb és kezelhetetlenebb rossz Tsz lett és természetesen az összevont eredeti Tsz-ek dolgozói meg voltak győződve róla, hogy a többiek tehetnek minden rosszról. Az Sz.-i szövetkezet további tehertételeket is hurcolt magával, mert az egyesített három szövetkezet elnöke, elnökhelyettese és főmérnöke egyaránt funkciót kapott és természetesen irtózatosan fúrták egymást és ott tettek keresztbe a másiknak, ahol tudtak. A pártbizottságra, tanácsra érkező feljelentések jelentős részét, melyben az elvtársak bemártották egymást, az Sz.-i Tsz produkálta.

A vezetőséget egyedül az alkoholizmus kovácsolta némileg össze, aminek csoportképző erejét a létező szocializmusban nem lehetett eléggé túlbecsülni. Voltak persze ennek előnyös oldalai is. U. – a párttitkár – például a jó párttitkárok közé tartozott, az iváson kívül nem érdekelte ugyanis semmi, így nem is szólt bele az ügyekbe. Ellentétbe a rossz pártitkárral aki ugyan úgy ivott, de még bele is szólt mindenbe, a maga sajátos szakértelmével. U. rendszerint az iroda folyosóin bóklászott, áldozatra lesve, akit aztán beidézett az irodájába és ott inni kellett vele, valami saját termelésű bort, vagy pálinkát. Veszélyesebb volt az utcán találkozni vele ekkor egy kocsmába kellett elkísérni és ott megvitatni vele az az évi szőlőtermés kilátásait – tavasszal és nyáron – illetve eredményeit ősszel és télen. Más nem érdekelte. Az ilyen találkozás aztán automatikusan felmentést adott az aznapi munka alól is. „Hol voltál?” – kérdezte az elnök másnap L.-t – „Találkoztam U.-val.” – hangzott a felelet – „Az más.” ennyiben maradtak. Valamilyen oknál fogva a párttitkár kedvelte L.-t, bár eredetileg, feltehetően, voltak fenntartásai, ezt onnan lehetett sejteni, hogy az első aratási bálon azt mondta: „Te egy szar elvtárs vagy L. elvtárs.” Nem részletezte, hogy miért és L. annyiba is hagyta a dolgot; lelke mélyén tudta ugyanis, hogy ő tényleg egy szar elvtárs. U. egyébként egy alföldi faluból származott, árvaházban nőtt fel, ott tett szert a haladó marxizmus és az alkoholtartalmú italok ismeretére. Ez utóbbiak egyébként, a nem Lukácshoz, vagy a „budapesti iskolához” köthető, sajátos magyar marxizmus materiális alapját képezték. Ehhez mérten U. iskolázottsága némileg hiányos volt, bár a tanulékonyságnak nem volt híján. Például egy Tsz. kiránduláson miután L. a vacsora előtt aperitifet kért, főúri grandezzával ő is kért még két kör aperitifet. Az ivás hozzátartozott a párttitkári léthez, F., aki a nagyközségi párttitkár volt, keresztneve Zsiga, ezért L. csak F Lada-ként emlegette, egy-egy jól sikerült pártaktíva után rendszeresen az árokból került elő, ahonnan nem tudott maga kimászni.

A dimbes-dombos, erdős dunántúli táj új volt L. számára és ugyanígy újak voltak az emberek. Mintha nem is ugyanabban az országba éltek volna, a nyelven kívül nagyon kevés hasonlóság volt köztük és az alföldi tanyák lakosai között. Sz. sváb falu volt, persze a kitelepítések és a lakosságcsere változtatott ezen, de a falu hangulata, a lelke továbbra is sváb maradt. A falu hangadói a „Gazdakör”-nek nevezett kocsmába járó régi, módos gazdák voltak, szemben a „Sport” kocsmába járó cseléd és napszámos ivadékokkal. A fiatalság az „Új presszó” elnevezésű létesítményt látogatta, ahol az üzletvezető apró termetű, de roppant kövér lánya szintetizátorral és énekkel szórakoztatta az egybegyűlteket. Bár 45-től számítva már a harmadik nemzedék dolgozott a szövetkezetben, még mindig meg lehetett ismerni és különböztetni a gazdák és a cselédek ivadékait, az elvégzett munka mennyisége és minősége alapján.

Lopni persze mindenki lopott. Ebben alig volt különbség, sőt, ami volt az is inkább a volt zsellérek javára szólt, ők lustábbak voltak lopni, illetve nem tartottak akkora háztájit, hogy sokat kellejen az ellátásához megszerezni. Lopták a takarmányt, a műtrágyát, a növényvédő szert, mi több egy ötletes figura még a hídmérleget is ellopta, ami azért kiemelkedő teljesítmény. A növényvédő szer lopásának súlyos mellékhatásai voltak. L. sohasem értette, hogyan maradhat életben valaki, aki egy olyan szerből, melyből öt liter kell egy hektárra, egy liter szétpermetez száz négyzetméterre – elvégre ingyen van és ha olyan hígan is segít akkor így töményen még jobban – mindezt félmeztelenül és cigarettázva, majd másnap meg is eszi, amit előző nap lepermetezett. Ugyanakkor ezek az emberek nem voltak tolvajok a szó privát értelmében. A magára valamit adó kocsmákban nyugodtan otthagyhattad a pénztárcádat, senki sem nyúlt hozzá, érintetlenül visszakaptad. A közös azonban más volt. Onnan lopni „ügyességnek” számított és sikeresebb akciók elismerést váltottak ki. Megakadályozni gyakorlatilag lehetetlen volt, egyszerűen ez volt a levegőben. Aki maga nem lopott, mint L. – azt egyébként mulyának tartották – az sem tehetett semmit, mert akit elkaptak azt sem büntették meg, mert tudta, hogy azok, akik megbüntethetnék, maguk is miket loptak el és hibátlanul működött a „kéz kezet mos” elve. Voltak azonban íratlan szabályok, melyeket be kellett tartani. Senki sem lophatott többet, mint amennyit a beosztása lehetővé tett. Aki ilyesmire vetemedett, azzal példát statuáltak. A „vezetői felelősség” pontosan ez volt: betartatni ezeket az íratlan szabályokat.

Szerette a munkáját, örömét lelete benne és elérte az ő helyzetében elérhető legmagasabb beosztást is, rutinra tett szert és ezért maradt ideje kedvenc könyveire. Korán kelt, négy óra körül, és elindult autóval – ez télen nem volt mindig egyszerű – először a fejéshez. A telep vagy tíz kilométerre volt a szomszéd faluban, ahol az elkanyarodó bekötőútnál állt a Muskátli nevű létesítmény. Ide mindenképpen be kellett térni, részben a reggeli kávé miatt, részben pedig azért, mert ki kellett rugdosni azokat a dolgozókat, akik úgy döntöttek, hogy aznap ott felejtik magukat és nem mennek dolgozni. Télen különösen nehéz felkelni ilyen korán. Egy ilyen fagyott, havas téli hajnalon a telep felé menet valami feketéllett a havas árokban, először azt hitte valamelyik borjú szökött meg és szomorúan gondolt a zsidó-temetőre, megállt megnézni, de nem borjú volt, hanem Sz. a tehenészet éjjeliőre, aki valószínűleg kevesellte az éjszakai adagot és elindult a faluba utánpótlásért, de csont részegen beesett a félméteres árokba és nem tudott kijönni belőle. Jól látszottak a küszködés nyomai a hóban, de aztán elfáradt, pihent egy kicsit és megfagyott. Mikor L. megtalálta már kopogott.

A zsidó-temető azért jutott elsőre eszébe, mert a telepet övező legelő határos volt a falu apró, nagyon elhanyagolt zsidó-temetőjével, melynek kőfala réges-régen leomlott. Mikor a villanypásztor meghibásodott a tehenek – ki tudja miért – azonnal berontottak a temetőbe és felborogatták a sírköveket, ez évente legalább egyszer előfordult, mert a villanypásztort működtető akkumulátor jó volt a Ladába is. A szentségtelen aktust helyreállítás követte, valamint irtózatos letolás a Tsz-vezetőség részéről. Így ismerkedett meg L. Schweitzer Józseffel, aki akkoriban pécsi rabbi volt és mindig személyesen is meggyőződött a helyreállításról. Ez – egyébként – jó üzlet volt az egyháznak, mert a sírok helyreállításával a gyomot és a bozótot is kiirtották.

Sz. érdekes ember volt egyébként, az alkoholizmuson túl gyakorló elmebeteg is tinédzser korában az usztasáknál szolgált, mint mondta azért, mert ott adtak enni. L.-nek már volt egy érdekes afférja vele, Sz. feleségét kereste aki szintén nála dolgozott, apró vékony asszony, a férjével ellentétben a megbízhatóság szobra, aki egy nap – rá nem jellemző módon – nem ment be dolgozni. Elment hát a lakásukra megnézni, hogy mi történt és éppen jókor érkezett, mert Sz. aki éppen a tébolyig itta magát fel akarta akasztani. Már meg is kötözte és az akasztó kötél is készen állt, gyakorlatra utaló profi hurokkal, mikor L. megérkezett és megmentette. Ehhez Sz.-t le kellett ütni, de mikor kijózanodott semmire sem emlékezett. Legalábbis ezt mondta.

Ekkorra L. belenyugodott intellektuális számkivetettségébe, letett irodalmi és filozófiai álmairól; a gazdálkodás természet diktálta, folyamatos, örök ritmusa, az évszakok, az állatok ismétlődő életciklusai segítettek ebben. Dobermannokat tenyésztett és örömét lelte a kutyák intelligenciájában és hűségében. Egy darabig igyekezett követni a magyar irodalmi életet, meghökkenve nézte, ahogyan fiatalkora idoljai lassanként vagy meghalnak, vagy prostituálódnak és felhagyott a kortárs magyar irodalom olvasásával, majd a szépirodalommal magával is. Évekig szinte csak ókori szerzőket olvasott, filozófiát, történelmet vegyesen – egy lezárt kor bizonyosságaiban keresve bizonytalanságának gyógyszerét. Abbahagyta az újságolvasást és a tv-nézést, szellemi értelemben kivándorolt. Nem segített ebben senki. Nem volt kivel megbeszélni a dolgokat és minden gondolati kelepcéből a saját erejéből kellett kivergődnie, volt pár amelyikből nem is sikerült. Nem volt ez ellenére. Olvasmányairól nem készített jegyzeteket, nem „tanulmányozta” a könyveket, hanem élvezte az olvasást. Sajátos büszkeséggel töltötte el a visszavonultság, úgy érezte ez az a szemlélődő élet, melyet kedvenc szerzői hirdettek, a tudás önmagért, megélhetési kompromisszumok nélkül.

A „rendszertől” óvatos távolságot tartott. Ez nem esett nehezére, hiszen a „rendszer” számára és még sokak számára, nem volt más mint azok akiket megismert a képviseletében. Ostoba, primitív, korrupt emberek voltak, visszataszító modorral, szokásokkal és tulajdonságokkal; az a pár alkalom, amelyet, a munkája miatt, kötelező volt együtt tölteni velük bőven elég volt belőlük. Nem tudott mást látni bennük, mint azokat akik felelősek voltak a családját ért csapásokért, akik büntetlenül kirabolták őket és erre – osztály alapon – még büszkék is voltak. Ezt persze meg is érezték és nem hívták maguk közé, ők is tudták: nem oda való, – szar elvtárs.

Ez idő tájt L. – a sok magyar értelmiségihez hasonlóan – egyáltalán nem volt tisztában annak az országnak a működésével, amelyben élt. Az egyik probléma az volt, hogy a politika, ami akkoriban sem volt más, mint párton belüli intrikák külső megjelenési formája, távol zajlott tőle. A „rendszert” csak azok értették akik a résztvevőket, a résztvevők szándékait, a folyton változó erőviszonyokat is ismerték. Innen eredt az SZDSZ későbbi, fölényes „szakértelme”, hiszen ők – családilag – tudták ezeket a dolgokat, mi több egyesek még befolyást is tudtak gyakorolni rájuk.

A másik probléma az volt, hogy homogénnek látta az ország többségét, egyformának, mert csak a párt helyi képviselőinek utálatát érezte bennük és ez közös volt szinte mindenkiben. Ez azt a hamis benyomást keltette, hogy mindenki egyet akar, ami igaz is volt – talán – az első lépésben, hogy a kommunisták ne pöffeszkedjenek tovább. Ám, hogy mi legyen azután, milyen országot, államot, társadalmat akarnak azt senki sem tudta, különösen nem maga a „nép”. Ekkoriban azonban még nemigen gondolt erre senki. Részben azért vélte ezt így, mert csak erre volt szeme, részben pedig azért, mert erről nem lehetett nyíltan beszélni, nem lehetett megkérdezni a másik véleményét, hiszen nem válaszolt rá, óvatlan hülyének nézte, aki ilyenekről akar beszélni – jobb esetben. Rosszabb esetben provokációnak vélte az egészet. Plátói szerelem fűzte a hazájához és annak lakóihoz és ahogyan a szerelmes nem vesz tudomást a kedves test-szagáról, úgy nem vett tudomást a Gorenjéért¹ sorba álló tízezrekről, akik félnapokat ültek a Trabantban a tűző napon, a hátsó ülésen a beteg (a legenda szerint halott) nagymamával, mert szükség volt az ő valutakeretére is. Romantikus szeretetet érzett, a mindennapok keserű tapasztalatait felülírta ezer év dicsőségesnek képzelt történelme, meg volt győződve róla, hogy ha megfelelően vezetik, ez a nép csodákra képes.

Így köszöntött be a nyolcvanas évek dereka és vele mindaz a változás, amiben azóta is élni vagyunk kénytelenek.