„Most és itt könnyebben evickélnek, egy kicsit kordában kell tartani és megint csak azt mondom, miféle rendszer az, aminek még egy kis ellenzéke se legyen, egy töpörtyű, egy mutatóban legalább” Kádár János

Valaki megrágalmazhatta L.-t, mert noha semmi rosszat sem tett, egy reggel fegyelmit indítottak ellene.

L. a tanulmányi osztályra ment, hogy felvegye az indexét a vizsgák előtt, mint minden félévben. Körülnézett a régi iratszekrényekkel körülvett szobában, ahol a szekrényekben katonás rendben sorakoztak a nagyméretű dossziék, rejtélyes feliratokkal, mint "Évf. össz.", "Felv. össz." és hasonlók. A szemben lévő asztal mögött ülő szemüveges, molett, bubifrizurás hölgy, akinek nem emlékezett a nevére, furcsán, riadtan pillantott rá, mikor elmondta, hogy miért jött, azután gyorsan elkapta a tekintetét, szó nélkül felállt és eltűnt a tanulmányi osztály vezetőjének párnázott ajtaja mögött. L. meghökkenten várakozott, mi történhetett, mit csináltam már megint? Agyán átfutottak az elmúlt hónapok történései, kivéve azokat, melyekre nem emlékezett, de semmi olyat nem talált, amiért aggódnia kellett volna. Biztosan valami adminisztratív izé, gondolta valami papír nem stimmel, hiányzik - mit tudom én - majd megmondják.

Két éve járt már ide és úgy vélte mindent tud az egyetemről, bár sohasem szeretett volna ennyit tudni róla. Nem szeretett itt lenni és - érezte - a többiek sem szeretik, hogy itt van. A főiskolából frissen egyetemmé vált intézmény lélektelen, hangulata előrevetítette a későbbi TSZ-irodák légkörét, oktatói karát ki tudja honnan toborozták, vezetése sarkosan primitív - az alapító és első rektor a következő évben már a Hazafias Népfrontnál, a kádertemetőben volt valami főfontos. Az intézményt átjárta a mély megvetés a humán tudományok iránt. L.-nek esze ágában sem volt idejönni, történelmet vagy filozófiát akart tanulni, azonban gimnáziumi osztálytársának apja - aki a rendőrségen dolgozott, valami politikai vonalon - megsúgta neki, hogy az ő családjával ne is álmodjon ilyenekről. Ide fanyalodott hát, bár sokkal több előadást hallgatott a bölcsészkaron, azzal az örömteli érzéssel, hogy legalább nem kell vizsgázni belőle. Mindezek ellenére becsülettel végezte az iskolát, jó vizsgaeredményekkel, melyek inkább voltak az alacsony színvonal, mint a sok tanulás eredményei. Mit keresek én itt - gondolta sokadszor, miközben körbetekintett a kietlen irodán - mit keresek itt?

Feltárult a szentély ajtaja kilépett a bubifrizurás és furcsán, esetlenül intett - Menjen, U. elvtársnő várja. Visszament a helyére, leült, közben végig kerülte L. tekintetét majd azonnal a papírjaiba temetkezett. L. belépett a párnázott ajtón a szentélybe. U. elvtársnő idősödő alacsony, gömbölyű asszonyság volt őszes hajjal, kiskosztümben. Mindig kiskosztümben volt, mióta L. ismerte, azelőtt persze viselhetett hetyke egyenruhát is, hiszen alhadnagy volt a D.-i ÁVH-nál. Gyermekként élte túl Buchenwaldot - a szülei, akiknek rőfös-üzlete volt D.-ben, odavesztek - és 19 évesen árvaként belépett a Pártba, majd szolgálatba állt az ÁVH-nál, és szolgált szívvel-lélekkel egészen a szervezet feloszlatásáig. Azt senki sem tudta mi volt a dolga ott, talán adminisztrátor lehetett, nem látszott egy Mata Harinak. Utána került az akkoriban még főiskola tanulmányi osztályára, ahol aztán kiváló munkája és még kiválóbb pedigréje okán hamarosan a TO vezetője lett. Ő volt annak a tanulókörnek a vezetője, amelyikhez L. is tartozott, ennek ellenére L. nem igen ismerte, mert nem vett részt a tanulókör gyűlésein, még a csoportképekről is hiányzott, és az is a fülébe jutott, hogy U. elvtársnő ezt helytelenítette - nem várt sok jót a beszélgetéstől.

- Nem adjuk ki az indexét, - csapott a közepébe U. elvtársnő - nem adjuk ki mert fegyelmi eljárás folyik maga ellen. - Keményen ránézett L.-re - Ez már régen várható volt.

- Miért folyik ellenem fegyelmi? - kérdezte L. meghökkenten, csodálkozva, hogy még csak nem is hallott erről.

- Azt majd megtudja - mondta U. elvtársnő, nem titkolt elégtétellel hangjában - megtudja a tárgyaláson.

- Mikor lesz a tárgyalás? - kérdezte L. lemondóan.

- Február 10-én, majd kap hivatalos értesítést.

- Az már a vizsgaidőszak után van, ha addig nem tudok vizsgázni, márpedig index nélkül nem tudok, akkor ezt a félévet mindenképpen elvesztem!

- Az a maga baja - mondta U. elvtársnő vidáman - vizsgaidőszakban nem lehet fegyelmi tárgyalást tartani, az elvtársak elfoglaltak.

- Mégis, miről van szó? - próbálkozott L. erőtlenül - legalább nagyjából...

- Mondtam, majd kap értesítést, abba minden benne lesz - mondta U. elvtársnő, türelmetlen éllel a hangjában - és most dolgom van - maga elé húzott egy dossziét.

- Ez nem jogos eljárás - követte el a sokadik hibát L. - Nem jogos, mert ha felment is a fegyelmi bizottság, mindenképpen félévet veszítek!

- Még az hiányzik, hogy maga, L. elvtárs, maga mondja meg, hogy mi a jogos - emelte fel hangját U. elvtársnő - még csak az hiányzik. Maga két éve jár ide, de még egyetlen tanulóköri megbeszélésen nem volt. Nem jár a KISZ-gyűlésekre sem és nem jött velünk a tanulókör kirándulására sem, maga individuális! - Így mondta: individuális.

- Nem tehetek róla - védekezett L. - nem érzem jól magamat az ilyen összejöveteleken.

- Mi az hogy nem érzi jól magát? - hökkent meg U. elvtársnő - Én mindig, bárhová megyünk is az elvtársakkal és bármit csinálunk is jól érzem magam. A közösségben a legjobb, mondtam, hogy maga individuális.

- Individualista - mondta, inkább csak magának L.

- Tessék?

- Úgy mondják individualista, az individuális valami más, azt jelenti nagyjából, hogy egyéni - kapta magát a magyarázaton L., pedig valahol belül érezte, hogy nem kéne ezt csinálni.

- Maga oktatni akar engem!? - visította U. elvtársnő - Engem?! Aki tizennyolc éve vagyok párttag, aki, aki ....- már hápogott a felháborodástól és mivel a hangját elveszítette, félig felemelkedett ültéből és csak a kezével mutatott mereven az ajtóra, mint az öntudatos proletár felháborodás eleven, kiskosztümös szobra, trottőr-sarkú cipőben.

- Kezitcsókolom - motyogta L. és az ajtó felé indult.

Leverten kullogott el, köszönni is elfelejtett a bubifrizurásnak, akinek továbbra sem emlékezett a nevére, pedig az felpillantott, egyenesen rá és volt valami várakozó a tekintetében, mikor látta, hogy L. rá sem néz, fennhangon megjegyezte - Viszontlátásra! - L. nem is hallotta. Furcsa, zavaros érzések kavarogtak benne: Ahogyan lenni szokott eszébe jutott egy csomó dolog, amit még mondania kellett volna, hogy büszke lehessen magára, ugyanakkor azt is érezte, hogy még ennyit is kár volt mondania, ha továbbra is egyetemista akar lenni. Persze abban sem volt biztos, hogy itt akar maradni. Eszébe jutott, hogy semmit sem tud az egyetem fegyelmi szabályiról, nem tudja azt sem, hogy kik fognak dönteni a sorsáról. N.-re gondolt hirtelen, ő talán segíthet, villant fel benne a remény.

N. aki évfolyamtársa volt eleinte, ekkoriban már "függetlenített" KISZ-titkár, ez azt jelentette, hogy volt irodája és fizetése is, átment levelezőre, hogy végezni tudja a függetlenített KISZ-titkár felelősségteljes munkáját. L. furcsa kapcsolatban volt vele. N. állandóan ráakaszkodott, folyton beszélgetni akart vele, mellé ült a menzán és a véleményét kérdezgette mindenféléről.

Sok-sok évvel később, mikor L. belenézett a Történeti levéltárba róla őrzött titkosrendőri jelentésekbe - N. ekkor már kiemelkedő tudományos tevékenysége eredményeként professzor volt és az egyesített egyetemek rektora - észrevette, hogy sok olyan jelentés van közöttük, amelyek akár N.-től is származhattak. Így érthetővé váltak a kényszeresen elkezdett beszélgetések, melyek valahogyan mindig politikai témáknál lyukadtak ki.

Most talán segíthet - gondolta, ő biztosan tudja, hogy miről van szó. Átsietett az új épületszárnyba, ahol KISZ-iroda a párttitkár irodája mellett volt és megállt az ajtó előtt, melyen diszkrét aranybetűs tábla hirdette N. nevét és beosztását. Bekopogott és belépett az apró előtérbe, ahol egy asztal mögött J. ült, egy évfolyamtársnő, aki társadalmi munkában segítette a KISZ tevékenységét, ezért hálából mindig átengedték a vizsgákon, pedig nem kellett volna. Teljesen átlagos kinézetű leányzó volt, kivéve két hatalmas, abnormális méretű mellét, amiért az egész évfolyam - a háta mögött - csöcsösnek nevezte. L. - emlékezete szerint - elkövette azt a hibát, hogy egyszer szemtől szembe is így nevezte némi alkohol hatása alatt, így nem voltak túlságosan jó viszonyban.

- N. bent van? -kérdezte L. a leányzó melleitől.

- Bent van - mondta J. - de vannak nála, várni kell.

- Kint várok - és visszalépett.

A folyosón nem sok látnivaló volt. Mint mindenütt, itt is a régi évfolyamok tablói ékeskedtek a falakon kartonpapírból, melyet olyanra festettek mintha fából lenne és rajta hátrafésült hajú bizakodó-proletár arckifejezésű emberek, akik csillogó szemekkel tekintettek a jövőbe. Mindenki fekete öltönyben, fekete nyakkendővel, amely az intézmény egyenruhája is lehetett volna. Az alapító-rektor B., vizsgák előtt még mindig felsorakoztatta a vizsgázókat a folyosón és aki nem hibátlan megjelenésű volt az eleve elzavarta. Ez a B. egyébként, megható módon, fizikát tanított, meghökkentő színvonalon. L. szem és fültanúja volt amikor egy előadáson, ahol természetesen a tanszék oktatói is bent ültek az első sorban hallgatva a professzor (mert az volt) előadását, B. azt mondta, hogy "a tekercsben indukált áram erőssége attól függ, hogy mekkora vasmagot mozgatunk a tekercsbe.." Erre M. a tanszék alkoholista docense, a tábla felé néző professzor háta mögött a hallgatóság felé fordult és egyik kezét a másik hajlatába helyezve beintett, miközben hangtalanul, csak mimikával azt mondta: "ekkora éppen elég lesz..." A felharsanó röhögésre B. megfordult és nem értette mi volt az az ellenállhatatlanul humoros dolog amit mondott. Később, a Hazafias Népfrontnál már nem nevettek ezen – elhitték.

A legérdekesebb olvasnivaló a kiszes hirdetőtábla volt. Itt rengeteg újságcikk volt kirajzszögezve mindegyik valamilyen kiszes hírről adott számot. "D.-i egyetemisták az Építőtáborban!" hirdette az egyik, kép is volt hozzá, amelyen valaki egy talicskát tolt, a háttérben széthajigált lapátok. - Építőtábor atomcsapás után - gondolta L. aki életében nem volt építőtáborban és megdöbbent azon, hogy mások önként jelentkeztek. KISZ-tag volt, persze, mindenki az volt, ahogyan emlékezett senki sem kérdezte meg, egyszer csak kapott egy tagkönyvet még a gimiben, amit azonnal el is veszített. Mikor elsőéves volt az egyetemen bélyeget kellett vásárolni és beragasztani ebbe a könyvbe. Ekkor ismerkedett meg közelebbről N.-el, ugyanis bevallotta neki, hogy elveszítette a tagkönyvet. N. akkor megrovóan ránézett és kiállított egy másikat, ez meg volt még, azonban csak egy bélyeg árválkodott benne a két év alatt, a többit nem ragasztotta be. A bélyeg árát egyébként levonták az ösztöndíjából, különben nem vett volna egyet sem.

A hirdetőtáblán ott voltak a különböző egyetemi rendezvények plakátjai is, feltűnő volt, hogy valamiért mindegyik filctollal készült és szerepelt rajta a „zsiroskenyér” szó. Így, egybeírva. Ez amúgy így, egybeírva szerepelt a 54-es helyesírási szótárban is, ellentétben a vajas kenyérrel, mert az meg külön, a hivatalos magyarázat szerint azért, mert a vajas kenyér csak ritkábban jutott a proletároknak, míg a „zsíroskenyér” sűrűn. Később kiderült, hogy egyszerű elírás volt, csak hát nem lehetett beismerni. L. elmerengett ezen – édesanyja nyelvtant tanított, innen ismerte a szó különös, szocialista helyesírási szabályát – miközben törte a fejét, hogy az utolsó ilyen „zsíroskenyeres” klub-bulin vajon tényleg ígért pofonokat N.-nek vagy csak álmokkal tölti ki az alkoholos amnéziát? Mivel nem tudta eldönteni, agyának egy távoli szegletébe űzte a kérdést – mindjárt kiderül úgyis. Az egyetemi bulik az alagsorban voltak, nyilván, hogy megfeleljenek a pince-klub divatnak. Semmi különös oka nem volt annak, hogy a kluboknak a pincébe kell lennie, ennek ellenére az összes egyetemen ott voltak, ez olyan kiszes, fiatalos dolognak tűnt talán. Az alacsony mennyezetű füstös helyiségekben irtózatos tömeg tolongott mindig, különösen a büfénél, ahol a rutinosak a megvett sörrel egyből beálltak a sor végére és megitták mire újra sorra kerültek. Rövidet egyáltalán nem árultak, az estély ezért a mindig a kocsmában kezdődött ahol mindenki magához vehette az indítótöltetet. A bulik mindig valamiféle kulturális felütéssel kezdődtek. L. ritkán várta meg a pince-klubban a buli kitörését, nem szerette a tömeget és a tőgymeleg sört, többnyire kultúrprogram után egyből a kocsmába ment a cimboráival és ott kulturálódtak tovább. Gyuri bácsi – a kocsmáros, nagydarab nagy orrú férfiú – kedvelte L.-t, miután L. festőművész barátjával T.-vel készítette el a portréját és az nagyon tetszett neki, ki is volt akasztva a söntésben és így a falról Gyuri bácsi árgus szemekkel figyelte Gyuri bácsi tevékenységét. Első a biztonság. T. a helyi művésztelepen lakott egy műterem lakásban szintén képzőművész feleségével. Erősen avantgárd indíttatású festő volt és hajlott a szürrealizmus felé is. L. nagyon csodálkozott, mikor Gyuri bácsi portréja kifejezetten hasonlított a modellre, mi több ott volt benne a meg nem határozható „gyuribácsiság” is – művészet volt a javából. -Megrendelésre készült – pironkodott T. mikor elmondta neki a benyomásait. - Most dicsértelek – értetlenkedett L. - Az más – zárta le a művészetfilozófiai elmélkedést T. és töltött a demizsonból.

A kocsmáros szeretete abban nyilvánult meg, hogy korlátozott hitelkeret állt L. rendelkezésére, Gyuri bácsi egészen pontosan tudta ugyanis, hogy mennyi ösztöndíjat kap és mikor, ez volt a hitel felső határa. A hirdetőtábla előtt ácsorogva L. úgy érezte a hitel utolsó fillérjeire is szüksége lesz a mai napon.

Az ajtó kinyílt, mit nyílt, kivágódott és H. elvtárs és O. elvtárs léptek ki rajta nagy beszélgetésbe merülve. H. elvtárs adjunktus volt a növényélettani tanszéken, O. elvtárs pedig az egyetem párttitkára. Gyors, sunyi pillantást vetettek L.-re, elhallgattak és egymás mellett mentek tovább a hosszú folyosón.

-Nem fogadták a köszönésemet – villant bele L.-be, miközben belépett az ajtón.

Folyt. köv.