A következőkben hősünk gimnáziumi éveiről és szellemi éréséről, vagy éretlenségéről lesz szó. 

A következő részben visszatérünk az események sodrába, melyek L. körül az egyetemen kavarogtak.

A kép L. barátjának festménye.

Mikor beíratták a gimnáziumba L.-nek két nagy félelme volt. Az egyik – a nagyobb – hogy hogyan tudja összeegyeztetni az új és nem túl jelentősnek tűnő elfoglaltságot a lovaglással, a másik pedig a sok új, ismeretlen emberrel függött össze. A tanyasi iskolában kevesen voltak és L. kivételezett helyzetet foglalt el, helyzete rányomta a bélyegét a gyerekek közötti rangsorban elfoglalt helyére is. Iskolatársai lassabbak, megfontoltabbak voltak nála és talán a rendszeres otthoni munka miatt fizikailag jóval értebbek is. Ezzel együtt elfogadtál L.-t olyannak amilyen volt, bár sokat nem törődtek vele, amint ő sem velük. A kapcsolat mindenesetre biztonságos és kipróbált volt, építeni lehetett rá.

A gimnázium udvarán álló, beiratkozásra, az új tanévre váró több száz ember azonban ismeretlen mennyiség és minőség volt. L. némiképpen szorongva nézte őket és mikor beosztották új osztályába – voltak vagy negyvenen – elgondolkodva nézte azokat akikkel az elkövetkezendő négy évben együtt kellett lennie. Szokás szerint egy osztályba gyűjtötték azokat, akiktől az iskola nem várt sokat. Ide kerültek a „bejárók” a környékbeli tanyák és falvak iskolából jöttek és ide kerültek a „nevelőintézetis” gyerekek is, ahol árvák és félárvák voltak összezsúfolva, nekik külön nyelvük, öltözékük és viselkedésük volt, sok éve éltek már összezárva. Nagyon vegyes képességű társaságot válogattak így össze, volt akiből egyetemi tanár és volt akiből szobafestő lett. L. a vártnál könnyebben illeszkedett be, a többiek hamar elkönyvelték kissé ütődött de szerethető és szórakoztató figurának, akinek vannak furcsa dolgai, de amúgy jó srác.

A tanári kar fura vegyüléke volt a „régi” tanároknak és az „újaknak”. Igazából nem nagyon találkozott olyannal közülük, aki mélyebb benyomást tett rá. Eleinte sokat próbálkozott az órákon sokszor hozzászólt és ami súlyos következményekkel járt: vitatkozott is. Erről lassan leszokott azután, mikor kiderült, hogy vitatkozni nemigen lehet, a vélemény viszont többnyire más volt mint amit az órákon hallott. A legnagyobb problémák a történelemmel voltak. L. sehogyan sem tudta megemészteni, hogy otthon szinte mindenről másképpen hallott. Történelemtanáruk – erőszakos bár jó előadó és szórakoztató ember volt – papíros ízű marxi történelemszemléletet tanított, szó szerint véve az osztályharcok történetéről szóló marxi dogmát. Így lett Dózsa Györgyből és Spartacusból lázadó proletár és Pázmányból klerikális reakció. L.-nek azzal is szembe kellett néznie a történelemórákon, hogy ő maga is reakciós, mi több egy aktív reakciós. Erről akkor értesült, mikor irodalomtanára – aki kedvelte őt – figyelmeztette, hogy ne hivatkozzon az otthon hallott-olvasott dolgokra, mert megjárhatja és ami még súlyosabb a családja is. Döntenie kellett volna, hogy ki mond igazat, kinek higgyen. Otthon azonban sem nagyapja sem senki nem volt hajlandó történelmi-filozófiai vitába bocsátkozni vele, mi több ők is figyelmeztették, hogy jobban teszi ha csukva tartja a száját és nem vitatkozik „ezekkel”; hogy kik is voltak azok az „ezek” azt nem fejtették ki bővebben, de az „ezek”-hez mindig egy széles, körkörös, mindent felölelő karmozdulat tartozott, amely körülbelül a „mindenki”-nek felet meg. A kérdés – a kinek van igaza kérdés – akkor és ott nem volt eldönthető ezért L. megtanult együtt élni azzal, hogy két világ, két történelem van, egy otthoni és egy iskolai és – bár sok ponton tagadják egymást – együtt kell élnie velük. Talán ez a disszonancia mozgatta akkor, mikor minden lehetséges alkalmat megragadott, hogy ilyen kérdésekről vitázzon. Az iskolában abbahagyta az ellenkezést, de mindenütt másutt kereste és provokálta azokat.

Minden megesett vele, ami egy élénk, érdeklődő kamasszal meg kell essen. „Örök” barátokra tett szert, akikkel minden búját-baját megosztotta és annak rendje módja szerint változóan viszonzott szerelembe is esett. Szerelmének tárgya S. egy apró termetű, fekete hajú nagyon szép leányzó volt, aki később, őszintén szólva eléggé közepes színésznő lett. Szomorú hírnévre tett szert mert tragikusan halt meg – a saját gyereke ölte meg és a média szerint szétdarabolt tetemét kutyákkal próbálták megetetni. Az egész olyan volt mint egy görög tragédia sötét, halálos és végső soron érthetetlen egy kívülálló számára.

A szerelemmel és a féktelen olvasással párhuzamosan L. irodalmi ambíciókat vélt felismerni magában – verseket kezdett írni, ahogyan talán minden irodalommal megfertőzött kamasz. Verseivel felkereste J.-t, aki ez idő tájt az „Új írás” versszerkesztője volt és aki biztatta az írásra. J. előszobájában ismerkedett meg és kötött barátságot T.-vel a költővel, akivel sok éjszakán át olvasták fel egymásnak verseiket és jártak együtt felolvasó-esteket tartani. Ugyancsak a versírás kapcsán ismerkedett meg B.-vel is, aki ekkoriban kapott újra lehetőséget, hogy az irodalom közelébe kerüljön és a K.-i irodalmi lap szerkesztője lett. B. „ötvenhatos” volt – ezt a kifejezést vele kapcsolatban hallotta először – ami azt jelentette, hogy három évet ült a forradalom után és egészen 69-ig közelébe sem nagyon engedték az irodalomnak. Az irodalmi lap a borító-fülön B. versével indult, kétsoros strófákból állt, melyekből az utolsó felejthetetlenül így szólt:

„Indul a vas-szekér dörögve

Farkasok fogadtak örökbe”

Az irodalmi érdeklődés vitte L.-t a „Purgatórium”-nak keresztelt postás klubba is, ahol barátságot kötött Z.-vel – akit már akkoriban is mindenki Öcsinek hívott – és barátjával Lacával akik avantgárd festők voltak, egészen pontosan nem is annyira festők mint amennyire avantgárdok. Mindketten a helyi nyomdában dolgoztak ez idő tájt és az onnan szerzett nyomdafestékkel festették nyomdafestéket nem tűrő képeiket. L. értékes lett számukra, ugyanis komoly gondot okozott a képek címadása, ezt pedig L. kitűnően megoldotta. Így születtek a „Púpban anti-púp”, vagy a „Három nap három éjjel tevenyeregben” című alkotások. Rajtuk keresztül aztán rengeteg furcsa figurával köthetett barátságot, akiket vonzott a Purgatórium hangulata, ahol élénk művészeti élet pezsgett, versfelolvasásokkal, kiállításokkal és egyéb – ma talán performance-nak nevezett – akciókkal, mindaddig, amíg a hatóságok fel nem figyeltek rá és – tűzveszélyességre hivatkozva – be nem zárták az egészet. Az egyik ilyen happening miatt L. igazgatói intőt is kapott – nem egészen érthető indoklással „nem méltó magatartásért” – még kicsapással is megfenyegették. A klub bezárása után Öcsi visszaköltözött Sz.-be – ahol később jó nevű festő lett – L. még hosszú évekig járt hozzá, ha némi avantgárd levegőt akart szívni. Itt – a klubban – ismerkedett meg és szerelmesedett össze a rockzenével és lett belőle Rolling Stones és Jimmy Hendrix rajongó. A barátságot roppant romantikusan fogta fel, tűzbe ment volna a barátaiért és úgy vélte azok is érte. A kamaszos összeveszések és kibékülések rengetegében a legsúlyosabb bűn az "árulás" volt  ami minden jelentett, amit valaki a barátai ellen tett. Szentül meg volt győződve, hogy ezt a többiek is így gondolják, mert ez az egyedül helyes dolog.

A kor egyik – ha nem a legerősebben ható – teremtő ereje a rockzene volt és mindaz, ami valamiképpen hozzá kapcsolódott. Az, ami „nyugaton” főleg generációs lázadás lett az itthon – pontosan a lázadó jellege miatt – különös ízt kapott. Ezért a hatóságok eleinte rosszul reagáltak rá: tiltani próbálták, ez azonban csak olaj volt a tűzre, később feleszméltek és kezdték a saját javukra fordítani a dolgot, az „amit nem tudsz elpusztítani annak állj az élére”-elv alapján. A lázadás, amennyire megfoghatatlan volt általánosságban és fogalmilag, elsősorban az érzelmekből építkezett, annyira megragadható volt a gyakorlatban, a mindennapokban. Reggelente a gimnázium ajtajában állt az igazgató és elzavarta borbélyhoz azokat, akiknek hosszabb volt a haja. Hazaküldték azokat is akiken nem volt egyen-sapka, vagy iskolaköpeny és azokat a lányokat is akiknek túl rövid volt a szoknyája. Mindezek ellenére – vagy éppen ezért – gombamód szaporodtak az amatőr zenekarok, a deszkából fabrikált gitárok és rossz rádióból készített erősítők. Persze minden lázadáson túl az sem volt elhanyagolható, hogy koncerteken lehetett lányokat megismerni.

A gimnázium vége felé kezdett az S.-el való szerelem komolyra fordulni. S. zsidó családból származott – L.-nek fogalma sem volt erről – csak edzője M., aki ismerte S. apját, kérdezte meg tőle egyszer, mikor együtt látta őket, hogy mit csinált annak a „zsidó kommunistának” a lányával. A kapcsolat olyannyira komolyra fordult, hogy S. apja is – aki valami rejtélyes ám magas beosztást töltött be – felfigyelt rá. Meglehetősen hevesen reagált. Egy nap mikor L. otthon kereste a barátnőjét behívta és hosszasan üvöltözött vele. Alacsony kövérkés puha ember volt, a dühtől nevetségesen elvörösödött és L. nem tehetett róla, de eléggé nevetségesnek látta. Megfenyegette, hogy „elintézi”, őt is és az egész „rohadt reakciós pereputtyát” is. – Azt hiszed nem tudom megtenni – ordította fröcsögő nyállal – mindent meg tudok tenni az olyanokkal mint te! L. úgy támolygott ki a lakásból, hogy nem tudta sírjon vagy nevessen és egy darabig a tájára sem ment, S. kereste meg, aki azt hitte csak valami szerelmes durcásságról van szó. Mikor L. elmondta neki a történetet minden későbbi színésznői képességét bevetette az apjánál, hogy megenyhítse L. irányába, de mindhiába. Apja vele is ordítozott egy kicsit és elmondta, hogy önmagában az, hogy L. eljár hozzájuk rossz fényt vet rájuk. Hogy ezt pontosan hogyan értette az akkor nem derült ki.¹ A szerelemük lassan elmúlt, nem állta meg a nehézségek próbáját, valamiféle nyugodt, türelmes barátság maradt utána, ezt érezték akkor is mikor később L. színházi korszakában találkoztak.

Telente, vagy rossz időben L. vonattal járt be a városba iskolába, nyáron, jó időben biciklivel járt kora hajnalban, hogy még iskola előtt lovagolni tudjon. A vonaton ismerkedett meg K.-val, aki akkoriban a városi KISZ-bizottságon dolgozott. K. roppant érdeklődést mutatott L. irodalmi munkái iránt – egy ifjú költőpalánta számára semmi sem vonzóbb ennél – elkérte a verseit és a vonaton mindenféle főleg az L.-t nagyon érdeklő irodalmi és történelmi témákról beszélgettek. Fogalma sem volt róla, hogy versei a párt- vagy KISZ-bizottság „szakértőinél” landolnak és hogy akaratlanul is mekkora szerepe volt kedvenc klubjának bezáratásában. Ez a K. egyébként később TV-s személyiség lett, sőt politikai szerephez is jutott, mikor a rendszerváltozás vérzivataros éveiben nagy ívben kivágatta magát a pártból. Még könyvet is írt róla.

Így telt el négy év. Ezenközben L. nagyjából a végére ért a világirodalomnak rengeteg elborzasztó és nagyszerű élménnyel lett gazdagabb és – ahogyan az lenni szokott – fejében egyre inkább összekeveredtek az olvasottak a valósággal. A szépirodalom iránti lelkesedése némileg csökkent és ezzel együtt érdeklődése a filozófia felé fordult. Szinte az összes filozófiai témájú könyvet elolvasta, amiket otthon, vagy a könyvtárban talált, egyre nehezebben emészthetőeket is és – közeledve az érettségihez – úgy gondolta ez az, amivel foglalkoznia kell. Az érettségihez közeledve eljött az a pillanat, mikor be kellett adni a jelentkezési lapokat és ő lelkesen megjelölte a filozófiát és a történelmet. A család a fejét csóválta, az edzője M. pedig egyszerűen elnevette magát mikor meghallotta. Pár nappal a jelentkezési lapok leadása után hívatta az igazgató és elmagyarázta neki, hogy ne is álmodjon filozófiai tanulmányokról és úgy általában a bölcsészetről. – A maga származásával semmi értelme nincs egy ilyen jelentkezésnek – lóbálta kezébe a jelentkezési lapot – ha azt akarja, hogy fel is vegyék jelöljön meg valami természettudományos szakot – szögezte le – ja és csakis vidéki egyetemen. Azzal odaadott egy kitöltetlen jelentkezési lapot és leültette, hogy itt, most töltse ki mert neki tovább kell küldeni őket, nincs gondolkodási idő. Mivel a filozófián és a történelmen kívül csak a lovak érdekelték így lett L.-ből botcsinálta mezőgazdász jelölt.

Később a levéltárból kiderült, hogy L.-t ez idő tájt már figyelemmel kísérte a politikai rendőrség,