A következőkben hősünk gimnáziumi éveiről és szellemi éréséről, vagy éretlenségéről lesz szó. 

A következő részben visszatérünk az események sodrába, melyek L. körül az egyetemen kavarogtak.

A kép L. barátjának festménye.

Mikor beíratták a gimnáziumba L.-nek két nagy félelme volt. Az egyik – a nagyobb – hogy hogyan tudja összeegyeztetni az új és nem túl jelentősnek tűnő elfoglaltságot a lovaglással, a másik pedig a sok új, ismeretlen emberrel függött össze. A tanyasi iskolában kevesen voltak és L. kivételezett helyzetet foglalt el, helyzete rányomta a bélyegét a gyerekek közötti rangsorban elfoglalt helyére is. Iskolatársai lassabbak, megfontoltabbak voltak nála és talán a rendszeres otthoni munka miatt fizikailag jóval értebbek is. Ezzel együtt elfogadtál L.-t olyannak amilyen volt, bár sokat nem törődtek vele, amint ő sem velük. A kapcsolat mindenesetre biztonságos és kipróbált volt, építeni lehetett rá.

A gimnázium udvarán álló, beiratkozásra, az új tanévre váró több száz ember azonban ismeretlen mennyiség és minőség volt. L. némiképpen szorongva nézte őket és mikor beosztották új osztályába – voltak vagy negyvenen – elgondolkodva nézte azokat akikkel az elkövetkezendő négy évben együtt kellett lennie. Szokás szerint egy osztályba gyűjtötték azokat, akiktől az iskola nem várt sokat. Ide kerültek a „bejárók” a környékbeli tanyák és falvak iskolából jöttek és ide kerültek a „nevelőintézetis” gyerekek is, ahol árvák és félárvák voltak összezsúfolva, nekik külön nyelvük, öltözékük és viselkedésük volt, sok éve éltek már összezárva. Nagyon vegyes képességű társaságot válogattak így össze, volt akiből egyetemi tanár és volt akiből szobafestő lett. L. a vártnál könnyebben illeszkedett be, a többiek hamar elkönyvelték kissé ütődött de szerethető és szórakoztató figurának, akinek vannak furcsa dolgai, de amúgy jó srác.

A tanári kar fura vegyüléke volt a „régi” tanároknak és az „újaknak”. Igazából nem nagyon találkozott olyannal közülük, aki mélyebb benyomást tett rá. Eleinte sokat próbálkozott az órákon sokszor hozzászólt és ami súlyos következményekkel járt: vitatkozott is. Erről lassan leszokott azután, mikor kiderült, hogy vitatkozni nemigen lehet, a vélemény viszont többnyire más volt mint amit az órákon hallott. A legnagyobb problémák a történelemmel voltak. L. sehogyan sem tudta megemészteni, hogy otthon szinte mindenről másképpen hallott. Történelemtanáruk – erőszakos bár jó előadó és szórakoztató ember volt – papíros ízű marxi történelemszemléletet tanított, szó szerint véve az osztályharcok történetéről szóló marxi dogmát. Így lett Dózsa Györgyből és Spartacusból lázadó proletár és Pázmányból klerikális reakció. L.-nek azzal is szembe kellett néznie a történelemórákon, hogy ő maga is reakciós, mi több egy aktív reakciós. Erről akkor értesült, mikor irodalomtanára – aki kedvelte őt – figyelmeztette, hogy ne hivatkozzon az otthon hallott-olvasott dolgokra, mert megjárhatja és ami még súlyosabb a családja is. Döntenie kellett volna, hogy ki mond igazat, kinek higgyen. Otthon azonban sem nagyapja sem senki nem volt hajlandó történelmi-filozófiai vitába bocsátkozni vele, mi több ők is figyelmeztették, hogy jobban teszi ha csukva tartja a száját és nem vitatkozik „ezekkel”; hogy kik is voltak azok az „ezek” azt nem fejtették ki bővebben, de az „ezek”-hez mindig egy széles, körkörös, mindent felölelő karmozdulat tartozott, amely körülbelül a „mindenki”-nek felet meg. A kérdés – a kinek van igaza kérdés – akkor és ott nem volt eldönthető ezért L. megtanult együtt élni azzal, hogy két világ, két történelem van, egy otthoni és egy iskolai és – bár sok ponton tagadják egymást – együtt kell élnie velük. Talán ez a disszonancia mozgatta akkor, mikor minden lehetséges alkalmat megragadott, hogy ilyen kérdésekről vitázzon. Az iskolában abbahagyta az ellenkezést, de mindenütt másutt kereste és provokálta azokat.

Minden megesett vele, ami egy élénk, érdeklődő kamasszal meg kell essen. „Örök” barátokra tett szert, akikkel minden búját-baját megosztotta és annak rendje módja szerint változóan viszonzott szerelembe is esett. Szerelmének tárgya S. egy apró termetű, fekete hajú nagyon szép leányzó volt, aki később, őszintén szólva eléggé közepes színésznő lett. Szomorú hírnévre tett szert mert tragikusan halt meg – a saját gyereke ölte meg és a média szerint szétdarabolt tetemét kutyákkal próbálták megetetni. Az egész olyan volt mint egy görög tragédia sötét, halálos és végső soron érthetetlen egy kívülálló számára.

A szerelemmel és a féktelen olvasással párhuzamosan L. irodalmi ambíciókat vélt felismerni magában – verseket kezdett írni, ahogyan talán minden irodalommal megfertőzött kamasz. Verseivel felkereste J.-t, aki ez idő tájt az „Új írás” versszerkesztője volt és aki biztatta az írásra. J. előszobájában ismerkedett meg és kötött barátságot T.-vel a költővel, akivel sok éjszakán át olvasták fel egymásnak verseiket és jártak együtt felolvasó-esteket tartani. Ugyancsak a versírás kapcsán ismerkedett meg B.-vel is, aki ekkoriban kapott újra lehetőséget, hogy az irodalom közelébe kerüljön és a K.-i irodalmi lap szerkesztője lett. B. „ötvenhatos” volt – ezt a kifejezést vele kapcsolatban hallotta először – ami azt jelentette, hogy három évet ült a forradalom után és egészen 69-ig közelébe sem nagyon engedték az irodalomnak. Az irodalmi lap a borító-fülön B. versével indult, kétsoros strófákból állt, melyekből az utolsó felejthetetlenül így szólt:

„Indul a vas-szekér dörögve

Farkasok fogadtak örökbe”

Az irodalmi érdeklődés vitte L.-t a „Purgatórium”-nak keresztelt postás klubba is, ahol barátságot kötött Z.-vel – akit már akkoriban is mindenki Öcsinek hívott – és barátjával Lacával akik avantgárd festők voltak, egészen pontosan nem is annyira festők mint amennyire avantgárdok. Mindketten a helyi nyomdában dolgoztak ez idő tájt és az onnan szerzett nyomdafestékkel festették nyomdafestéket nem tűrő képeiket. L. értékes lett számukra, ugyanis komoly gondot okozott a képek címadása, ezt pedig L. kitűnően megoldotta. Így születtek a „Púpban anti-púp”, vagy a „Három nap három éjjel tevenyeregben” című alkotások. Rajtuk keresztül aztán rengeteg furcsa figurával köthetett barátságot, akiket vonzott a Purgatórium hangulata, ahol élénk művészeti élet pezsgett, versfelolvasásokkal, kiállításokkal és egyéb – ma talán performance-nak nevezett – akciókkal, mindaddig, amíg a hatóságok fel nem figyeltek rá és – tűzveszélyességre hivatkozva – be nem zárták az egészet. Az egyik ilyen happening miatt L. igazgatói intőt is kapott – nem egészen érthető indoklással „nem méltó magatartásért” – még kicsapással is megfenyegették. A klub bezárása után Öcsi visszaköltözött Sz.-be – ahol később jó nevű festő lett – L. még hosszú évekig járt hozzá, ha némi avantgárd levegőt akart szívni. Itt – a klubban – ismerkedett meg és szerelmesedett össze a rockzenével és lett belőle Rolling Stones és Jimmy Hendrix rajongó. A barátságot roppant romantikusan fogta fel, tűzbe ment volna a barátaiért és úgy vélte azok is érte. A kamaszos összeveszések és kibékülések rengetegében a legsúlyosabb bűn az "árulás" volt  ami minden jelentett, amit valaki a barátai ellen tett. Szentül meg volt győződve, hogy ezt a többiek is így gondolják, mert ez az egyedül helyes dolog.

A kor egyik – ha nem a legerősebben ható – teremtő ereje a rockzene volt és mindaz, ami valamiképpen hozzá kapcsolódott. Az, ami „nyugaton” főleg generációs lázadás lett az itthon – pontosan a lázadó jellege miatt – különös ízt kapott. Ezért a hatóságok eleinte rosszul reagáltak rá: tiltani próbálták, ez azonban csak olaj volt a tűzre, később feleszméltek és kezdték a saját javukra fordítani a dolgot, az „amit nem tudsz elpusztítani annak állj az élére”-elv alapján. A lázadás, amennyire megfoghatatlan volt általánosságban és fogalmilag, elsősorban az érzelmekből építkezett, annyira megragadható volt a gyakorlatban, a mindennapokban. Reggelente a gimnázium ajtajában állt az igazgató és elzavarta borbélyhoz azokat, akiknek hosszabb volt a haja. Hazaküldték azokat is akiken nem volt egyen-sapka, vagy iskolaköpeny és azokat a lányokat is akiknek túl rövid volt a szoknyája. Mindezek ellenére – vagy éppen ezért – gombamód szaporodtak az amatőr zenekarok, a deszkából fabrikált gitárok és rossz rádióból készített erősítők. Persze minden lázadáson túl az sem volt elhanyagolható, hogy koncerteken lehetett lányokat megismerni.

A gimnázium vége felé kezdett az S.-el való szerelem komolyra fordulni. S. zsidó családból származott – L.-nek fogalma sem volt erről – csak edzője M., aki ismerte S. apját, kérdezte meg tőle egyszer, mikor együtt látta őket, hogy mit csinált annak a „zsidó kommunistának” a lányával. A kapcsolat olyannyira komolyra fordult, hogy S. apja is – aki valami rejtélyes ám magas beosztást töltött be – felfigyelt rá. Meglehetősen hevesen reagált. Egy nap mikor L. otthon kereste a barátnőjét behívta és hosszasan üvöltözött vele. Alacsony kövérkés puha ember volt, a dühtől nevetségesen elvörösödött és L. nem tehetett róla, de eléggé nevetségesnek látta. Megfenyegette, hogy „elintézi”, őt is és az egész „rohadt reakciós pereputtyát” is. – Azt hiszed nem tudom megtenni – ordította fröcsögő nyállal – mindent meg tudok tenni az olyanokkal mint te! L. úgy támolygott ki a lakásból, hogy nem tudta sírjon vagy nevessen és egy darabig a tájára sem ment, S. kereste meg, aki azt hitte csak valami szerelmes durcásságról van szó. Mikor L. elmondta neki a történetet minden későbbi színésznői képességét bevetette az apjánál, hogy megenyhítse L. irányába, de mindhiába. Apja vele is ordítozott egy kicsit és elmondta, hogy önmagában az, hogy L. eljár hozzájuk rossz fényt vet rájuk. Hogy ezt pontosan hogyan értette az akkor nem derült ki.¹ A szerelemük lassan elmúlt, nem állta meg a nehézségek próbáját, valamiféle nyugodt, türelmes barátság maradt utána, ezt érezték akkor is mikor később L. színházi korszakában találkoztak.

Telente, vagy rossz időben L. vonattal járt be a városba iskolába, nyáron, jó időben biciklivel járt kora hajnalban, hogy még iskola előtt lovagolni tudjon. A vonaton ismerkedett meg K.-val, aki akkoriban a városi KISZ-bizottságon dolgozott. K. roppant érdeklődést mutatott L. irodalmi munkái iránt – egy ifjú költőpalánta számára semmi sem vonzóbb ennél – elkérte a verseit és a vonaton mindenféle főleg az L.-t nagyon érdeklő irodalmi és történelmi témákról beszélgettek. Fogalma sem volt róla, hogy versei a párt- vagy KISZ-bizottság „szakértőinél” landolnak és hogy akaratlanul is mekkora szerepe volt kedvenc klubjának bezáratásában. Ez a K. egyébként később TV-s személyiség lett, sőt politikai szerephez is jutott, mikor a rendszerváltozás vérzivataros éveiben nagy ívben kivágatta magát a pártból. Még könyvet is írt róla.

Így telt el négy év. Ezenközben L. nagyjából a végére ért a világirodalomnak rengeteg elborzasztó és nagyszerű élménnyel lett gazdagabb és – ahogyan az lenni szokott – fejében egyre inkább összekeveredtek az olvasottak a valósággal. A szépirodalom iránti lelkesedése némileg csökkent és ezzel együtt érdeklődése a filozófia felé fordult. Szinte az összes filozófiai témájú könyvet elolvasta, amiket otthon, vagy a könyvtárban talált, egyre nehezebben emészthetőeket is és – közeledve az érettségihez – úgy gondolta ez az, amivel foglalkoznia kell. Az érettségihez közeledve eljött az a pillanat, mikor be kellett adni a jelentkezési lapokat és ő lelkesen megjelölte a filozófiát és a történelmet. A család a fejét csóválta, az edzője M. pedig egyszerűen elnevette magát mikor meghallotta. Pár nappal a jelentkezési lapok leadása után hívatta az igazgató és elmagyarázta neki, hogy ne is álmodjon filozófiai tanulmányokról és úgy általában a bölcsészetről. – A maga származásával semmi értelme nincs egy ilyen jelentkezésnek – lóbálta kezébe a jelentkezési lapot – ha azt akarja, hogy fel is vegyék jelöljön meg valami természettudományos szakot – szögezte le – ja és csakis vidéki egyetemen. Azzal odaadott egy kitöltetlen jelentkezési lapot és leültette, hogy itt, most töltse ki mert neki tovább kell küldeni őket, nincs gondolkodási idő. Mivel a filozófián és a történelmen kívül csak a lovak érdekelték így lett L.-ből botcsinálta mezőgazdász jelölt.

Később a levéltárból kiderült, hogy L.-t ez idő tájt már figyelemmel kísérte a politikai rendőrség,

Történetünket L. gyermekkorával folytatjuk, azokkal a dolgokkal és emberekkel akik meghatározták L. későbbi gondolkodását és ezáltal sorsát is.

L. szülei Budapesten ismerkedtek meg, ahová mindketten egyetemre jártak. Apja a jogi egyetemre, édesanyja a Közgazdaságira. Apját valamikor 49-ben egy tisztogatás során mint nemkívánatos elemet kicsapták, már minden vizsgája készen volt, csak az államvizsga hiányzott a jogi doktori címhez, ezt azonban sohasem szerezhette meg. Anyja – szolidaritásból és szerelemből – szintén otthagyta az egyetemet és összeházasodtak. Vidékre költöztek, ahol apja egy darabig a Kisgazdapárt megyei titkára volt – amíg volt Kisgazdapárt – majd egy szövetkezetnél helyezkedett el mint könyvelő. Édesanyja ugyan ezt tette, ő is egy állami vállalt könyvelésén dolgozott. Ebben a vidéki kisvárosban született L., majd egy évre rá a húga is. Szüleinek házassága megromlott, a forradalom előtti évben el is váltak és hogy gyerekeket, akik még nagyon kicsik voltak, megkíméljék a válással járó hercehurcától elküldték őket édesanyja szüleihez. L. itt nőtt fel a tanyasi iskolában.

A forradalom – természetesen – nem hagyta érintetlenül a családot. L. apja – többed magával – újjá alakította a Kisgazdapártot és valamiféle statáriális bíróságot hoztak létre, amelyik a helyi ÁVH néhány közismert hóhérát a legkegyetlenebbek közül annak rendje és módja szerint halálra is ítélte. Az ítéleteket egy közeli kőbányában rapid módon végre is hajtották. Az ítéletet és a kivégzést is jegyzőkönyvekbe foglalták, melyeken ott díszelgett L. apjának az aláírása ¹. Az oroszok közeledéséről és a fegyveres ellenállás elbukásáról a budapesti pártközpont értesítette L. apját és teherautót küldtek érte, amellyel – a városban tanuló öccsével együtt – Ausztriába menekült. Itt viszonylag rövid időt töltött és innen Ausztráliába emigrált. Hogy ezt milyen jól tette azt mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy idehaza egy kirakat-perben távollétében halálra ítélték és itthon maradt társai közül többeket ki is végeztek. Ausztráliában élt élete végéig, L. soha többet nem láthatta. A halálraítélteknek nem járt amnesztia, először kegyelmet kellett volna kérnie, hogy ítéletét életfogytiglanra változtassák és csak azután kaphatott volna amnesztiát és látogathatott volna haza. Kegyelmet „ezektől” - mint írta – természetesen sohasem kért. A hetvenes években halt meg tüdőrákban a betegség tényét – angolszász szokás szerint – a hátralévő becsült életidővel együtt elmondták neki. Ekkor meghívta L.-t és a húgát is magához, megtette az ehhez szükséges bonyolult lépéseket, azonban L. hiába kért útlevelet, azt megtagadták tőle egy rövid, ám velős levélben: „kiutazása közérdeket sért – olvashatatlan aláírás”. Az Ausztráliában van eltemetve és ugyanitt a helyi magyar közösség – melynek haláláig egyik vezetője volt – szobrot is emelt neki. Új hazájában megházasodott, de gyermeke nem született, így – miután apja volt a legidősebb fiúgyermek – L. örökölte a kutyabőrt és a címert, melyet a család el is juttatott neki, ahogyan illik.

A forradalom után L. édesanyja visszaköltözött a szüleihez a tanyasi iskolába és tanítónői munkát vállalt. Sohasem ment újra férjhez és L. apjáról oly mély gyűlölettel tudott beszélni, amelyre csak az igaz, örök szerelem tesz képessé valakit. L. családjának anyai ága a kitérő után újra egyesült a nagyapa keménykezű irányításával, ám a nagymama minden megbocsátó szeretetének szárnyai alatt. A nagymama nagy háztartást vitt, oldalán Kati nénivel – aki főállásban az iskolát takarította mellékállásban pedig a környék legnagyobb pletykafészke volt – olyan gasztronómiai bravúrokra voltak képesek mint a hízott kappan, vagy a dióval tömött pulyka. A kákabélű városi rokonság sereglett is a tanyasi iskolába, volt hogy tizenöten ülték körül az ünnepi asztalt. Kati néni a szomszédos tanyán lakott férjével, aki azelőtt csendőr őrmester volt, így nem kellett belépnie a Tsz-be – talán ha jelentkezik sem veszik fel – ezért maszek fuvaros lett Csillag nevű lovával, akivel szép lassan együtt öregedtek. Csillag volt az első ló akinek hátára L.-t felültették és ezzel hosszú időre meg is határozták a sorsát. L. – bizonyos értelemben – magányos gyerek volt. A tanyán nem voltak társak az iskolaidőn kívül, mert iskola után mindenki hazament jó messzire, ahol lakott és L. egyedül maradt. Korán megtanult olvasni még jóval az iskoláskor előtt, nagyapja szenvedélyes keresztrejtvényfejtő volt, ezért járt nekik a „Füles” című rejtvényújság. Ebben képregények is voltak, így került L. kezébe Verne Gyula örökbecsű műve a Sándor Mátyás. L. képzeletét megragadták a rajzok és felolvastatta magának a nagyanyjával és mint afféle gyerek nem egyszer, hanem sokszor. Nagyanyja ujjával követte a sorokat – rosszul látott, de sohasem hordott szemüveget – és egyszer csak azt vette észre, hogy L. kijavítja, ha félreolvasta ami oda volt írva, így jöttek rá, hogy a kölyök megtanult olvasni. Ettől kezdve falta a könyveket. Ennek mindenki örült, mert az amúgy pokolian rossz gyerek legalább addig nem csinált semmi rosszat, amíg olvasott. Olvasni ekkoriban csak nappal lehetett, nem volt bevezetve még a villany és a kis szobában, ahol L. aludt a vastag dunyhával megvetett ágyban ( itt télen sem fűtöttek) nem bíztak rá petróleumlámpát. Elalvás előtt a sötétben ezért történeteket talált ki, olyanokat, melyeknek ő volt a főhőse és melyekben megestek vele mindazon kalandok, melyeket a könyveiben olvasott napközben. Később, mikor bevezették a villanyt a takaró alá behurcolt egy alacsony asztalkát – hogy a fény ne látsszon ki – és az így kialakuló kunyhóban olvashatott hajnalig. Nagyszerű dolog volt, csak időnként el kellett oltani a lámpát és szellőztetni, mert az egy szál égő is irdatlanul befűtött a takaró alatt. A nyarak azonban unalmasak voltak. Messze elkóborolt a végtelen kukoricatáblák között kanyargó poros földutakon, csak arra kellett vigyáznia, hogy vacsorára – sötétedés előtt – hazaérjen, ez nem mindig sikerült ilyenkor komoly fenekelés következett.

Egy ilyen kalandozás során jutott el a Tsz által fenntartott lovasiskolába. A „lovasiskola” meglehetősen nagyzoló név, tulajdonképpen egy állami mén-állomás volt és mellette a Tsz lóistállója. A mén-állomás vezetője – Józsi bácsi – huszár altisztként szeretett bele a lovakba és a lovaglásba. A saját szakállára tanítgatni kezdte a lovászfiúkat, ez praktikus volt, mert a méneket mozgatni kellett. Később lett igazi lovasiskola, mikor már a városból jártak ki lovagolni tanulni és indultak a területi, meg országos versenyeken. L. talán nyolc éves volt, mikor először járt ott és attól kezdve mikor csak tehette ott volt. Hamar megkedveltette magát az ottaniakkal, ez persze tekintettel nagyapjára nem volt nehéz, minden munkát a lovak körül szívesen elvégzett, ha cserébe lovagolni tanították. Józsi bácsinak ugyan meglehetősen huszáros elképzelései voltak a lovaglásoktatásról, az iskolakörön a hosszú lovarda-ostor még véletlenül sem találta el a lovat, hanem annál inkább a rajta ülő ülepét, ha nem megfelelően ült a nyeregben. L. ezt sem bánta, szinte eksztatikus örömmel töltötte el a hatalmas állatok irányítása az egyes fogások megtanulása és kipróbálása. A dolog akkor fordult komolyra, mikor egyszer a nagyapja is eljött megnézni hogyan lovagol és mi is az, amiért a gyerek ennyire lelkesedik. Kisétált a gyakorlópályára – Józsi bácsi szabályosan összeütötte a bokáját miközben kezet fogtak – elgondolkodva nézte az örömtől ragyogó L.-t, majd szótlanul elment. Két nap múlva jött el újra, oldalán egy magas, vékony, hozzá hasonló korú – L. öregembernek látta – elegánsan öltözött úrral.

Talán emlékszik nyájas olvasó M.-re, a hadapródra, aki ki akarta hívni párbajra Linder Bélát, nos ő volt az. Időközben a két háború között huszártisztként lovaglótanári diplomát szerzett, tagja volt a berlini olimpia magyar lovas válogatottjának, huszár őrnagyként fejezte be a háborút és esett fogságba. Bár hazatérte után megfogadta, hogy nem fog többé lovakkal, lovaglással foglalkozni – raktáros volt – L. nagyapjára, régi bajtársára tekintettel elvállalta az edzősködést L. mellett.² Irányításával L. egészen jó eredményeket ért el és mire befejezte a gimnáziumot még válogatott kerettag is lett. Így cseperedett fel L. az olvasás és a lovak bűvöletében egy nagyon bölcs és nagyon egyenes ember segítségével, aki megtanította, hogy vigyázzon a szájára és a tartására valamint arra, hogy mindennek következménye van ezért jobb előbb gondolkodni, mint cselekedni. Tőle és – bármi furcsa – a lovaktól tanulta meg egy életre, hogy vannak dolgok, melyeket nem lehet a könyvekből megtanulni, csak egy avatott mentorral együtt töltött idő és a sok gyakorlás segít. Hogy valójában minden eset egyedi és ezért egyedi megoldásokat igényel. Furcsa volt ez, mert ezzel párhuzamosan L. szentül hitt a könyveiben, korán fogékonnyá vált a fogalmi-általános gondolkodás iránt, már a gimnázium elején olvasta Nietzsche egyes műveit, sokat nem értett belőle, de magával ragadta a sorokból áradó sodró erő és a megalkuvást nem ismerő keménység. Nietzsche mutatta meg neki azt a világot, ahol az értelem tiszta, hideg fénye világít, arról persze nem Nietzsche tehetett, hogy nem vette észre a homályos sarkokat és az helyenként elmosódó kontúrokat.

A gimnáziumban minden nyáron dolgozni járt B.-n, ahol egy ismerős volt a főnök, lovas turista-látványosságot kínáltak a konvertibilis valutával érkező külföldieknek. L. itt alakította bőgatyában és pörge kalapban az ifjú csikós-bojtárt. A turisták idegesítették, nem kedvelte őket, így azután azok sem szerették őt, nem is nagyon kapott borravalót tőlük. Elvállalta viszont az állandó éjszakai felügyeletet a ménes, vagy a szürke gulya mellett. Az alföldi táj és az állatok mindig lenyűgözték, élete talán legszebb, örökké megmaradó élményeit élte át a hatalmas, tágas csillagos ég alatt a vakító tejutat bámulva, miközben megnyugtatóan szuszogtak, motoztak körülötte a hatalmas árnyakként létező állatok. Voltak persze vad éjszakák is, viharosak, mikor üvöltött a szél és záporoztak a villámok folyamatos nappali fénybe borítva mindent és mindenkire és minden erőre szükség volt, hogy ne ugorjon szét a ménes az ijedségtől. Egyetlen egyszer nem sikerült, aznap éjjel két csikót el is gázolt a kis vonat – madzagvasút – ahogyan nevezték.

Tulajdonképpen elmondhatjuk, hogy L.-nek boldog gyermekkora volt. Ahogyan gimnáziumba kezdett járni nagyot fordult azonban vele a világ. Új barátok, új vágyak, új dolgok jöttek és az élete lassan, észrevétlenül megváltozott, ahogyan azt a következő részben megpróbáljuk elmesélni.

Lassan a véget ér L. családjának bemutatása, ez az utolsó rész.

Ezzel – szándékunk szerint – felvázoltuk a hátteret, ahonnan L. elénk lép, a következőben az ő sorsát mutatjuk meg.

A nagyapa rövid vörös kalandjának eredményeként leszerelték az aktív állományból és megvontak tőle mindenféle juttatást. Később, egy igazolási eljárás keretében bűntelennek nyilvánították ugyan, ám a hadseregbe nem vették vissza. Fiatal házasként valami megélhetés után kellett néznie, ezért az egyetlen, könnyen elérhető elérhető munkát választotta: beállt falusi tanítónak. Több állomás után, végül K. – az alföldi kisváros mellett a tanyavilágban lett tanító, egy Klebelsberg-féle iskolában. Gyermekük született – L. anyja – és életük rendeződni látszott. Így érte a családot a következő háború kitörése. Azonnal reaktiválták, előléptették és behívták aktív szolgálatra.  

Nem lelkesedett a háborúért, több okból sem. Először is utálta a németeket, pökhendi, nagyzoló népségnek tartotta őket és – habár pontos okát talán nem is tudta adni – de az volt a véleménye, hogy csak bajt hoznak ránk. Másrészt – mesélte L. nagyanyja – elővette az iskolai földrajz könyvet és összeadta a velünk szövetséges államok népességét, ipari termelését és az ellenségét is, két takaros oszlopba rendezve. Amerikát azonnal az ellenséghez sorolta, mert – mint mondta – ez nem olyan háború lesz, ahol bárki semleges tud maradni. Az eredmény elborzasztó lett. Meg volt győződve róla, hogy a háborút mindenképpen el fogjuk veszíteni és egyáltalán nem volt biztos még abban sem, hogyha a németek mégis győznének azzal mi jobban járunk. Horthyt tisztelte ugyan, de középszerű államférfinak látta, nem tartotta alkalmasnak arra, hogy egy ilyen hatalmas, véres és egyenlőtlen háborúban győzelemre vezesse az országot. De ment, mert mennie kellett. Rövid hazai szolgálat után az első páncéloshadosztály tüzérségéhez került és azokkal együtt kiküldték a keleti frontra. L. nagyanyja újra kezdhette a strázsálást a ház előtt a postásra várva.

A doni áttörés és a visszavonulás poklát túlélte, fogságba sem esett, azonban sohasem beszélt ezekről az időkről. Haditetteiről L. a legtöbbet másoktól hallott, sokan voltak olyanok akik katonái voltak – előtte meg tanítványai az iskolában – és K.-ban élt a volt hadosztályparancsnoka is, akivel haláláig összejártak borozni és szidalmazni a háborús feletteseiket. Az ő elbeszéléseikből egy keménykezű, de igazságos és az embereit megvédő tiszt alakja rajzolódott ki, aki bárkivel szemben kész volt védelmezni a véleményét.

„Baromi makacs egy ember” – jellemezte beosztottját a volt parancsnoka – „nem ismert kivételt, vagy mérlegelést, ahogy kiérkezett szemlét tartott és kiköttette a munkaszolgálatosokat irányító keret legénységét, mert lopták az ennivalót. A parancsnokukat pedig hadbíróság elé akarta állíttatni ugyanezért. Valami nagyfejűnek a retyerutyája volt, nekem szóltak, hogy állítsam le, de nem hallgatott rám.” Később persze, az összeomlás után már senki sem törődött a dologgal, de a munkaszolgálatos zsidók megőrizték jó emlékezetükben, később ez talán az életét mentette meg.

A háború további részében különböző helyeken és beosztásokban szolgált, a háború vége Ausztriában érte, itt esett hadifogságba és került ki a Szovjetunióba. A hadifogságban súlyosan megbetegedett, a halálán volt, de a népbíróság a segítségére sietett, kikérték ugyanis az oroszoktól, hogy felakaszthassák. Akasztás előtt pedig – annak rendje és módja szerint – meggyógyították, beteg embert mégsem lehet felakasztani. Az ügy, amiért fel akarták kötni, meglehetősen jellemző volt. Magyarországon az itt élő svábokból szervezeték az SS hadosztályokat, melyeket a németek fegyvereztek fel és képeztek ki. Problémát okozott azonban, hogy sokan a "népi németek" közül egyáltalán nem tudtak németül, vagy olyan ijesztő tájszólásban beszéltek, hogy a német kiképzőik nem értették. A magyar honvédségtől kértek hát kiképzőket, akik tulajdonképpen tolmácsok voltak csupán. Ezek azután a kiképzés idejére átkerültek az SS zsold-listájára, mert ott sokkal többet fizettek. Így lett L. nagyapjából magas rangú SS-tiszt és egyben automatikusan akasztani való háborús bűnös. Szerencséje volt, mert mire a perét tárgyalni kezdték nemzetközi botránnyá vált, hogy a népbíróságon kivétel nélkül mindenkit bűnösnek találnak és fel is akasztanak, továbbá a volt munkaszolgálatosok közül többen is magas beosztásba kerültek ez idő tájt és szót emeltek az érdekében, valamint az előkerült iratok is ártatlanságát bizonyították, ezek együttes hatására azután felmentették. Mehetett vissza tanítani.

Persze nem volt ez olyan egyszerű. Mint volt „horthysta” tisztnek még hosszú ideig hetente kellett jelentkeznie a helyi ÁVH-n, ahol a legtöbbször órákig ücsörgött a folyosón, mikor kiszóltak és meghallgatás nélkül hazaküldték. Akkoriban a pedagógusok még nem voltak páriák, hanem igen nagyra becsült tagjai a társadalomnak, hiszen az ma is érthetetlen, hogyan bízhatjuk legféltettebb kincsünket – gyerekünket – olyasvalakire, akit lenézünk. Az általános megbecsülésen belül a tanyasi tanítók még különlegesebb helyzetben voltak. A tanyák népe teljesen magára hagyottan élt, messzire a várostól, orvostól, paptól rendőrtől. Meg is szokta, hogy mindent maga csinál, a szerszámok karbantartásától az asszony szüléséig, azonban a huszadik század olyan meghökkentő dolgokkal rukkolt elő – háborúkkal, kommunizmussal, egyebekkel – hogy kénytelen volt tanácsért fordulni valakihez. Kézenfekvő és a legközelebbi ismert ilyen ember volt a tanító. Hozzá fordultak a kérdéseikkel hát. L. emlékezett gyermekkorából a nehéz léptű, csizmás, szőrmegalléros kabátba, kucsmába öltözött emberekre, akik téli estéken gyakran csapatosan körbeülték nagyapját, akit tekintetes úrnak szólítottak, illetve a volt katonái őrnagy úrnak. A tanyák népe önfejű, konok emberekből állt, akik egész életükben fárasztó harcot vívtak a silány, homokos földekkel és a rengeteg mindenféle nehézséggel ami keserítette a parasztember életét. A magukra utaltság meg is edzette őket, nem nagyon lehetett terelni őket akaratuk ellenére semerre sem. Meghallgattak mindenkit, akit maguknál tanultabbnak véltek, de meggondolták amit mondott és csak akkor hallgattak rá, ha ők is úgy gondolták. A pap, aki kijárt hittant tanítani nagy titokban panaszkodott is L. nagyanyjának, aki minden alkalommal meghívta teázni és beszélgetni lelki dolgokról, hogy „Meghallgatnak, de nem hallgatnak rám.”

A legsúlyosabb idők a Tsz szervezések időszaka volt. „Agitátor” brigádok járták hármasával, négyesével a tanyákat a többnyire városi lumpenproletárokból frissen rekrutálódott kommunista aktivisták – annál azért több eszük volt, hogy kevesebben odamerészkedjenek – és a legnyersebb erőszakkal, veréssel, fenyegetésekkel kényszerítették ki a belépést. L. nagyapjának a legfőbb félelme az volt, hogy nehogy valaki vasvillahegyre tűzze őket, mert azért bizony halál járt. Nem tehetett hát mást: arra biztatta az embereket, hogy lépjenek be, mert nincs más választásuk. „Ameddig az oroszok a nyakunkon vannak addig a kommunisták is a nyakunkon lesznek” – mondogatta – „erőt csak nagyobb erő győzhet le.” Kénytelen-kelletlen belépett hát mindenki a Tsz-be. Nem ment könnyen, L. éléneken emlékezett rá mikor Menyus bácsi – alacsony mokány ember neki volt a legszebb pár lova a környéken – sírva fogta be utoljára a lovait, hogy behajtsa őket a közös istállóba. 56-ban azután, mikor kitört a vihar és a környékbeliek – miután hazahajtották állataikat a közösből – kapával, kaszával, szőlőkaróval keresték a Tsz-vezetőket L. nagyapja a párttitkárt rejtegette előlük vagy két napig, nehogy agyonverjék. Így aztán csak az egyik ember kapott nyolc évet mert halállal fenyegette – rossz helyen – ugyanezt a párttitkárt. Hat gyereke várta, hogy az apjuk letöltse a büntetését és nem volt amnesztia, mint a „megtévedt” pesti kommunista értelmiségiek számára – nem, az utolsó napig le kellett ülnie. A gyerekei számára az iskolában gyűjtöttek ruhát és sokszor ennivalót is.

Itt cseperedett fel L., a következő részben elmeséljük, azt is hogyan.

Folytatjuk L. családjának bemutatását, ezúttal a család anyai ágával. Mivel a család ezen ágának sorsa változatosabb volt - vagy csak L. tud róla kevesebbet - két folytatásban tudjuk elmesélni. Íme az első.

A képen egy Škoda 75 mm modell 15 hegyi-ágyú látható amilyennel L. nagyapja háborúzott

A család anyai ága B-ből, egy észak-Bácskai kisvárosból származott. A nagyapja családjának tagjai módosabb kereskedők és iparosok voltak, az idők során kerültek ki közülük papok, hivatalnokok is, a többség azonban megmaradt szorgos polgárnak. Nagyapja testvére – a fékezhetetlen nyelvű Mária néni – például a főtéren műtermet fenntartó fényképészhez ment feleségül. Nagyapjának aki az 1800-as évek vége felé született még módja volt a saját nagyapjával beszélgetni, aki honvédként harcolt a 48-as szabadságharcban, talán az ő történetei hatására lépett katonai pályára.

Nagyanyja népes családja 3 hajómalom tulajdonosai és gabonakereskedők voltak, a nagyszülők egy aratási bálon ismerkedtek meg, a snájdig kadét, aki akkoriban a Ludovikára járt, gyorsan meghódította a molnár lányát. Az első lehető alkalommal össze is házasodtak, azonban nagyanyja már házasság előtt megtapasztalta azt a sorsot, melyet a történelem a magyar lányoknak-asszonyoknak szánt.

Nagyapjának sorsában – mint cseppeben a tenger – tükröződött mindaz amit a sors erre az országra mért. Egyike volt annak – az akkor szerencsének tűnő – 90-nek, akiket felvettek a Ludovikára, tanulmányait a kalocsai Érsekség támogatta. 17 évesen került az iskolába pontosan időben, hogy 1916-ban kitűnő eredménnyel végezve, tüzér hadnagyként a frontra vezényeljék. Mielőtt elindult, eljegyezte a nagyanyámat. Nagyanyám családjának volt egy méteráru boltja is bent a városban, melyet a család négy lánya vezetett ezért ő ez időtől kezdve minden áldott nap esőben hóban a bolt előtt várta az eresz alatt postást, hogy hoz -e levelet a frontról, vagy nagyapám neve is felkerül arra a magas fehér oszlopra amelyen a B-ből a halálba menők nevei vannak felsorolva.

A frontszolgálat nem volt eseménytelen, az ifjú hadnagy részt vett a caporettoi áttörésben, kétszer is megsebesült, igaz könnyebben és 1918-ban az ellenség előtt tanúsított vitézségéért megkapta a Signum Laudist. A kitüntetés mellé jutalomból szabadságot is kapott és ezt kihasználva vette feleségül a nagymamát. Kétszer is előléptették, végül századosként hegyi-tüzér ütegparancsnok lett, valószínűleg itt szerezte életre szóló utálatát az öszvérek iránt (az ágyúkat, felszerelést, lőszert öszvérekkel szállították) később, élete végéig öszvérnek nevezte azt akit nem kedvelt. Büszke volt a Škoda-ágyúikra, melyek sem tűzgyorsaságban, sem pontosságban ne maradtak el az etalonnak használt német lövegektől.

A erről a háborúról magáról keveset mesélt L. hiába kérte, egyetlen haditettet mesélt el többször is mégpedig azt, mikor a tábori latrina tartalmát a hegyoldalban alattuk húzódó lövészárokban kuksoló olaszok fejére robbantották. Régen használt jókora latrina volt és a temérdek fekália kiöntötte az olaszokat az állásaikból mint az ürgét. Mindenki nagyszerűen szórakozott, bár ők is szagolhatták egy darabig, mert az árkokat alig 50 méter választotta el egymástól. A hegyi-tüzérség a gyalogság közvetlen támogatását látta el és ezért a tüzérségi figyelőből jól lehetett látni amint a vonalak között arat a halál és a géppuskák egész sorokat kaszálnak le százával halnak meg emberek néhány száz méternyi kopár, sziklás hegyoldalért. Szembe kellett nézni a halállal neki is, mikor az ellenséges nehéztüzérség rajtaütött az ütegen, vagy ellenséges tűzben állás változtatás közben. Sokan haltak meg az alakulatából olyanok is akiket a barátjának tartott. A Ludovikás évfolyamának több mint fele elesett a háborúban a magyar fiatalság színe-virágával együtt.

A háború végén hadosztályával együtt elkerülte az olasz fogságot; története szerint az őket elfogni kívánó olasz parancsnokkal közölték, hogy ha el akarják fogni őket harcolni fognak, mire azok összepakoltak és továbbálltak. A hadosztály zárt rendben, nehézfegyverekkel tért haza, hadi létszámra feltöltve, a körülményekhez képest elfogadható fegyelemben és harci kedvben, csak alig néhányan dezertáltak. A kivagonírozás után a tisztek a napiparancs kihirdetésekor szóltak az embereikhez. Elmondták, hogy az országot mindenfelől fenyegetik és a haza számít rájuk, az áruló tótok, oláhok és rácok ellen. Itt az idő fegyverrel kell megvédeni földjeiket, asszonyaikat, gyerekeiket a rablók és erőszaktevők ellen. A katonák – meséli L. nagyapja – megértették ezt, lelkes hazafias hangulat támadt, nagy egyetértés a tisztikar és a legénység között. A merev kaszt-különbségek egyébként is ottmaradtak a lövészárkok poklában, csak törzstisztek, akik keveset voltak életveszélyben, ők őrizték arroganciájukat. „Minél nagyobb pofája volt valakinek annál kevesebb puskaport szagolt, így volt ez az első, meg a második háborúban is.” - jelentette ki L. nagyapja megfellebezhetetlenül – „Bajtársak voltunk. Csak nekem még értük is felelnem kellett.”

Másnap megérkezett Linder Béla aki – a nagyapa kifejezésével élve „Ferenc Ferdinánd seggéből bújt elő” – és körülvéve komor, félig civilbe öltözött fegyveresekkel, beszédet tartott. Más szavakkal bár, de megismételte, hogy „nem akar katonát látni”, a legénység adja le a fegyvereket¹ és mindenki menjen haza, ahogyan tud. Elvesztettük a háborút – mondta – és fegyverek nem segítenek a túlerő ellen, bízni kell a kormányban amely „kitárgyalja” majd az előnyös békefeltételeket.

Tudták, hogy ez mit jelent. Sokan sírva fakadtak a tisztek Linder elé hajigálták a kitüntetéseiket. Egy ifjú, heves vérű huszár hadapródot, M-et² úgy kellett lefogni, mert provokálni akarta Lindert, hogy párbajra hívhassa. Képzett és harcedzett katonák voltak, tudták, hogy jaj a legyőzötteknek, azonban azt is tudták, hogy a környező nemzetiségek hadseregeivel a siker reményével fel tudják venni a harcot, erő nélkül viszont semmit sem tehetnek. Ott voltak közöttük a vajdasági és erdélyi harcok veteránjai, akik látták az a vadállati kegyetlenséget amivel a magyar lakossággal bántak az inkább rablóbandára mint hadseregre emlékeztető megszálló csapatok és nem lehettek illúzióik arról mi vár a védtelenné váló országra. Azt is megtudták az állomás parancsnokától, hogy nem ők az egyedüliek akiket ilyen kurtán-furcsán feloszlattak. Tenni azonban nem tudtak semmit. L. nagyapja összegyűjtötte a B-ből való katonákat és velük együtt a felfordult országon át tett több napos kalandos utazás után ért haza B-be.

B-ben nagyjából ekkor zavargások kezdődtek. A felfegyverkezett csőcselék üzleteket fosztott ki és az ellenállókat halállal fenyegetve egy embert le is lőttek. Nagyobbrészt a B-i zsidóság esett áldozatukul, nem valamiféle antiszemitizmusból, hanem mert a kifosztható boltok és házak többsége az övék volt. A csendőrök és rendőrök nem tudtak rendet csinálni, mert parancsnokuk – a nagyapa volt iskolatársa – egy „gyáva kutya” volt aki embereivel együtt elszelelt. L. nagyapja meg volt győződve róla, hogy a zavargásokat a szerbek szították, akik bevonulásával értek véget a zavargások és ezért sokan a megmentőt látták bennük, akik visszaállítják a „törvényes” rendet. Ez azután később gyorsan megváltozott. Mindenesetre L. nagyapja embereivel megszervezte a városrész védelmét, ahol lakott, őrszemeket állítottak kijárási tilalmat hirdettek és egy sorozatot adtak le az elhagyott laktanyából szerzett géppuskával a fosztogatókra, akik hanyatt-homlok elmenekültek és ezután elkerülték a városrészt ezért arrafelé mindenkinek érintetlen maradt a tulajdona.

A polgári önvédelem megszervezése révén L. nagyapja bizonyos ismertségre és népszerűségre tett szert, mint olyasvalaki, aki tettre kész és nem ijed meg az árnyékától. Így azután katonatársai őt keresték meg azzal, hogy tiltakozni kéne valahogyan a szerb megszállás ellen. A szerbek ekkorra már kimutatták a foguk fehérjét, túszokat szedtek a tehetős polgárok közül adókat vetettek ki és mindennaposak voltak az összetűzések a helyiek és a megszálló katonák között. A tiltakozók abban maradtak, hogy kezdetnek március 15-én katonai egyenruhában, kitüntetéseiket kitűzve néma tüntetést rendeznek a városháza előtti téren, ahol megszálló parancsnokság rendezkedett be. Valahogyan azután úgy alakult a dolog, hogy L. nagyapja egyedül jelent meg a tüntetésen, egyenruhában, karddal, kitüntetésekkel, teljes harci díszben.³ A szerbek tétovázás nélkül lefogták és az érvényes szerb törvények szerint a városháza udvarán kemény kézzel 25-öt vertek a seggére.

A megszégyenítés fölött érzett düh és a további retorzióktól való félelem azt tanácsolták neki, hogy a Dunán átkelve, a dunántúli oldalon csatlakozzon a vörös hadsereghez, abban a reményben, hogy törleszthet a szerbeknek. Csalódnia kellett. Néhány hét múlva elvezényelték és először a felvidéki hadjáratban, majd a kudarcos Románok elleni hadjáratban harcolt. A kommün bukása után előbb Pestre ment, ahol a rokonoknál bujkált néhány napig, majd elindult haza B-be. Szerencsétlenségére az egyik vasútállomáson belefutott a Prónay-különítménybe és – mint volt vöröskatonát, aki duplán áruló, mert még tiszt is – elfogták és sokadmagával bezárták egy csűrbe, ahonnan kivittek időnként embereket és felakasztották őket. Sokan voltak odabenn, elsősorban a környékbeli munkástanácsok volt tagjai, jó pár vöröskatona és néhány riadt zsidó, akiket a kommunista ideológia terjesztésével vádoltak. Jobbára galíciai utazó vigécek voltak messziről látszott az öltözetükön és a hajviseletükön, hogy zsidók. Ez lett a vesztük. L. nagyapja semmiféle logikát, vagy rendszert nem tudott felfedezni az eseményekben és beletörődve várta a sorsát vagy két napig, mikor bejött az egyik volt Ludovikás barátja akivel addig nem találkozott és némileg illuminált állapotban megkérdezte, hogy mit keres ott?

– El vagyok fogva – válaszolta indignálódva és felállt a koszos szalmáról amin addig ült.

– Menj innen, mert még felakasztanak – mondta figyelmeztetőleg a kolléga és karonfogva az ajtó felé terelte.

– Mennék de nem engednek – mutatott rá a nehézségre miközben közeledtek az amúgy nyitott ajtó felé ahol egy őr állt szuronyos puskával.

– Az nem probléma, én elintézem – az őrhöz lépett és kritikus szemmel fölényesen végigmérte.

– Engedje ki ezt az embert! - parancsolta ellentmondást nem tűrően, az őr pedig tétovázás nélkül kiengedte. Barátja elkísérte a tábor széléig, biztos ami biztos

– Igyál egyet az egészségemre! – búcsúzott tőle és visszafordult a kantin felé.

Ezek után minden további bonyodalom nélkül megérkezett B-be; a hátralévő utat előrelátóan gyalog téve meg.

Alább történetünk főbb szereplőinek portréját próbáljuk felvázolni néhány suta ecsetvonással. Először főhősünk L. arcképe készül, ennek első része következik itt.

A kép L. családjának egyik tagját ábrázolja, egy korabeli újságból és hiteles.

L. jó családba született, csak nagyon rossz időpontban. Apai felmenői a felvidékről származtak, vármegyei és kormány tisztségviselők voltak, alispánok, szolgabírók, minisztériumi főtanácsosok, volt közöttük néhány katona is. Szépapja a szabadságharcban a Honvédelmi Bizottmány tagja volt, Kossuthtal és Nyáry Pállal. Nagyapja testvérét valamikor 49-ben felakasztotta a népbíróság belügyminisztériumi karrierje betetőzéseként. Az volt a bűne, hogy nem mondott le belügyminisztériumi tisztségéről a Szálasi-kormány rövid regnálása alatt. Nagyapja lánytestvére ugyanekkor emigrált és élete végéig a Vatikánban dolgozott.

L. nagyapja alispán volt a visszaszerzett felvidéki területeken, ezért 45 után egy recski kirándulással bűnhődött. Ezután – Sorbonne-on szerzett diplomája kihasználása céljából – éjjeliőr lett az útépítőknél, nappal pedig az alkoholisták nehéz életét élte. 45 után mindenüket elvesztették, bár a család már Trianonnal elkezdte az elszegényedést mikor az újonnan alakult Csehszlovákia elkobozta minden birtokukat és tulajdonukat, az utolsó pillanatban menekültek át Magyarországra, halálos ítélet várta a családfőt, hazaárulásért melyet a vád szerint, akkor követett el mikor Csehszlovákia még nem is létezett. Így bűnhődtek azért, mert 1300 óta a földesurai és vezetői voltak a csendesnek látszó tót jobbágyaiknak, mert vármegyei tisztségviselőkként utakat, hidakat építettek, ám mindeközben – mondják – nem voltak tekintettel alattvalóik érzékeny szláv lelkére és öntudatára.

A határ menti rosszkedvű lassan haldokló kisvárosban S.-ben telepedtek le, itt néhány házuk volt melyeket államosítottak, köztük azt a villát amelybe a járási pártitkár költözött.¹ Egy hegyoldali meredek a hegy szoknyájára felfutó utcában lévő házat hagytak meg nekik, mögötte nagyjából 1 hektár hegyoldali szőlőt és gyümölcsöst. A családot tulajdonképpen L. nagyanyja tartotta el abból ami a szőlőben megtermett, azt árulta a piacon a kofákat megszégyenítő nagyszájúsággal alkudozva. Ez hihetetlen teljesítmény volt tőle, akinek saját komornája volt és népes cselédségnek parancsolt ahogyan ezt mesélte L.-nek, mikor misére mentek; többnyire kettesben mentek, mert a nagyapa gyakran mise-képtelenre itta magát. Ilyenkor L.-nek kellett cipelnie a nagyanyja táskáját mert benne volt a pincekulcs – régi kilós darab – L. hatalmasnak látta – amit nem lehetett otthon hagyni mert nagyapja megtalálta. Hihetetlen érzéke volt hozzá, bárhova rejtették is a kulcsot percek alatt rálelt és mire valaki hazaért már eszméletlenre itta magát. A pincében lévő padot az ászok alá húzta, elfeküdt rajta és egy gumicsővel szívta a bort, ameddig bírta. Ha érezte az öntudat vesztés közeledtét utolsó erejével elhajította a csövet, hogy a bor ki ne folyjon. Tulajdonképpen sohasem beszélgetett, vagy élt társadalmi életet ivás közben, nem érdekelte a mámor sem – kizárólag az eszméletlenségre törekedett, öngyilkos akart lenni, de sors gonosz volt hozzá és közel 80 évig élt.

A nyarakat kellett L.-nek náluk tölteni. Nem szeretett ott lenni, komor, mogorva hangulata volt mindennek még a maga a majdnem feketén sötétzöld levelű – L. ilyennek látta – vadszőlővel befutott ház is sötéten állt az udvar végében. A nagyanyja iszonyatosan fukar volt, L. nem tudta milyen nehéz nekik egyáltalán életben maradni, az ételek hígak és ízetlenek voltak a vasárnapi ebédek egyenesen elviselhetetlenek ha az otthoni ízekre gondolt. Egyetlen vigasza a könyvtár volt. Valami csoda folytán a család könyveinek nagyobb része megmaradt és hatalmas, plafonig érő könyvespolcokon sorakozott az egyik használaton kívüli szobában, pontosan ott ahol L. aludt a vendégeskedés alatt. A jobb helykihasználás érdekében a polcokon két sorban helyezték el a könyveket. Izgalmas volt megnézni mi van a hátsó sorokban, mert ott voltak a legérdekesebbek, ott és a padláson egy ládában, ahol például a „Mein Kampf” egy díszes kötésű példányát találta meg.

Gyermekkora nagy élménye volt May Károly összes műveinek végigolvasása, talán negyedikes, vagy ötödikes lehetett, mikor megtalálta – naná, hogy a hátsó sorban – a színes borítójú rengeteg kötetből álló sorozatot és még azon a nyáron befalta az egészet. Itt találta meg a Hóman–Szekfű -féle Magyar Történetet, melyet regényként olvasott végig és itt találta meg később – mikor érdeklődése a filozófia felé fordult – a Franklin Társaság által a századelőn kiadott „Filozófiai Írók Tárát”. Ezen könyvek nagy része, sok francia nyelvű kiadvánnyal együtt, nagyapja prealkoholista korszakából származott. Néha – ritkán – mikor nagyapjának volt kedve hozzá beszélgetni lehetett vele ezekről a könyvekről; olvasni már egyáltalán nem olvasta őket. Ekkor már nem becsülte sokra a bölcseletet, önbecsapásnak tartotta, pótszernek a sors elviselhetetlensége ellen, aminél a bor sokkal hatásosabb. Ezért azután a beszélgetések eléggé egyoldalúak voltak, L. lelkesen beszélt az olvasmányairól, ő pedig elnéző mosollyal hallgatta és csak néha vetett közbe szkeptikus gondolatokat és utalt rá, hogy hol találja L. éppen kedvenc eszméjének cáfolatát.

Közvetlenül politikáról a „gyerek előtt” nem beszéltek (Nicht vor dem Kind) csak Guido bácsi, aki egy végtelenül öreg Monarchiabeli, royalista² katonatiszt volt, súlyos Parkinson-kórral és aggkori demenciával. Ő általában L. iskolai földrajz atlaszán mutatta meg, hogyan fogják – északról Bécs irányából és délről a Ljubljanai-résen keresztül – harapófogóba az amerikaiak és németek a ruszkikat. Véleménye szerint a nyugat a legsúlyosabb mulasztást követte el, mikor nem szövetkezett a németekkel és a háború végén nem fordultak együtt az oroszok ellen. Szerinte Moszkvára már régen atombombát kellet volna dobni – „atomot nekik!” – mondogatta vérszomjasan. Meggyőződése volt, hogy ez hamarosan be is következik, „a természetellenesség nem tarthat örökké” mondogatta, miközben a teasütemény morzsái vízesésszerűen ömlöttek a zakójára. Szemében a zsidó és a kommunista egymás szinonimái, ezért azután L. nagyon meglepődött, mikor kiderült, hogy egy volt zsidó tiszttársát és annak családját gyakorlatilag az egész háború alatt a házában rejtegette a munkaszolgálat és a deportálás elől. Nála nem keresték: hírhedt antiszemita volt.

Esténként mikor L. még olvasott, vagy csak ébren tartotta a honvágy, a szomszéd szobából a Szabad Európa sercegése hallatszott és halk beszélgetés. A család tradícióinak megfelelően katolikusok voltak, a rendszeres templomba járó fajtából. Vasárnap délutánonként az S.-i hitközség szellemi vezetői vizitáltak a családnál. Az idősödő plébános, Guido bácsi és a nagymama három barátnője, akik Karmelita apácák voltak a rend megszüntetéséig és ez idő tájt nyelvtanításból, zongoraleckékből és énektanításból tartották fent magukat. Együtt laktak egy apró lakásban és minden vágyuk az volt, hogy egyszer még elzarándokolhassanak Rómába a Szentatya áldásáért. Kedves halk szavú idős hölgyek voltak, mindig megvédték L.-t mikor nagyszülei panaszkodtak rá hitbeli hiányosságaiért.

Ugyanis L. utált templomba járni és ez alighanem látszott is rajta. Amíg kisebb volt egyszerűen untatták a templomi szertartások (az első áldozás előtti hitoktatás valóságos szenvedés volt számára) később gimnazista korában pedig a sok éhgyomorra összeolvasott filozófia hatására – na meg serdülőkori nagyszájúság és ellentmondási vágy okán – ateistának vallotta magát és szívesen folytatott tudós vitát bárkivel Isten léte vagy nemléte ürügyén. Az egyházat később sem találta meg soha. Apai nagyszülei meg voltak győződve róla, hogy a család anyai része – akiket súlyosan liberálisnak tartottak – neveli félre L.-t a hitbéli kérdésekben.

A legérdekesebbek azok a beszélgetések voltak, mikor a régi szép időkről volt szó. A hajdanvolt megyebálok, vadászatok, párbajok és szerelmi kalandok elbűvölőek voltak, egy letűnt aranykor sugarainak visszfényét őrizték, egy világét amely Atlantiszként merült el a tótok irigységének tengerében. „Szlovák vér van benne” - mondták a hajdanvolt intrikusokról és más rossz emberekről. A szlovákok iránti megvetés és gyűlölet láthatóan valami új dolog volt hiszen kiderült, hogy a régi szép időkben nem így tekintettek a szlovák parasztjaikra, hanem valami elnéző és lekicsinylő szertetettel, ahogyan a fogyatékos gyerekre tekint az ember. Ez – sejdítette L. - talán sokkal jobban csípte a tótok szemét, mint a nyílt ellenségeskedés.

Amit L. leginkább érzett ezekben a beszélgetésekben az a veszteség keserű érzése volt, annak tudata, hogy valami szép, régi dolog veszett oda. A történetet mesélő öregemberek szavaiból sütött a vágyakozás a Csergő hegyei és erdei után, a felvidéki városok ódon utcái után és talán legjobban az eltűnt-elveszett fiatalság után, amely annyira elveszett, hogy nemcsak az idő, a hely sincs már meg.

Ahogyan az idő haladt előre L. egyre kevesebb időt töltött S.-ben és miután végzett a gimnáziumban már csak a nagyapja, majd a nagyanyja temetésére látogatott oda. Megállapította, hogy tényleg nem változik semmi, minden ugyanolyan maradt a házban, még templomi gyászmisén is pontosan úgy érezte magát, mint gyerekkorában.

Miután minden szereplő élők és kitaláltak inkognitóban van az egyik valódi szereplő most előlép az álarcok mögül. A képen L. kutyája Ralf látható egy régi újságban, más kép –  L. hanyagsága folytán – nem maradt fent róla. Tényleg.

Belépett és Csöcsös ellenséges pillantásától kísérve keresztülvágott a kicsi előtéren, benyitott az ajtón, melyen – a kintihez hasonlóan – tábla hirdette a szoba gazdájának nevét és címét. N. szobája valamilyen tárgyaló is lehetett egyben, ahol a fontos dolgok eldőltek, ezért a pártirodák kegytárgyaival – piros terítő, vizeskancsó, aszparágusz Lenin-kép – volt berendezve, az asztalok T-alakban, a rövidebb oldalon az elnökségnek, hosszabbon a grémiumnak rendelt székekkel. A szobában terjengett O., a párttitkár pipájának illata. Rövid pipája volt, mint Sztálinnak, L. családjában szóbeszéd tárgya volt, hogy ki-mindenki kezdett pipázni, hogy hasonlítson a nagy tanítóra. N. asztala az egyik sarokban az ablak mellett állt, rajta katonás rendben iratok, dossziék, két csinos oszlopba rendezve. - Nyilván az elintézett és az elintézendő – gondolta L., akinek adminisztratív képességei kimerültek a hivatalos iratok rendszeres elvesztésében.

– Szia, szia – emelkedett fel gondterhelt arckifejezéssel N. az asztala mögül – Jó, hogy jössz, mindenképpen beszélni akartam veled.

– Akkor te tudsz valamit, amit én nem. – állapította meg L. - Hallottál erről a fegyelmiről valamit? A tanulmányiról jövök, azt mondták fegyelmim lesz, de nem mondták meg, hogy miért.

– Hallottam – ült vissza N, arca kifejezéstelenné vált és lemondóan intett a kezével – de nem tudom a részleteket.

– Ne mondj ilyeneket nekem, mindig tudsz mindenről – barátkozott L. és reménye szerint behízelgően mosolygott. - Amúgy nem nagyon érdekel az egész, nem csináltam semmit. - és hogy hidegvérét bizonyítsa maga felé fordított egy széket és leült.

– Hát, azért ezt...

– Jó akkor a megszokottakon túl – vágott a szavába védekezően L. – és azokért nem szokott fegyelmi járni. Egyszer kapott fegyelmit, mikor kizárták a kollégiumból, e büntetés értékéből sokat levont az a tény, hogy nem volt kollégista. Erre ő hívta fel a hatóság figyelmét, akik megköszönték és úgy változtatták meg a verdiktet, hogy a jövőre nézve zárták ki.

– Te nagyon nagy bajban vagy. – mondta komoran N. – Megunták a dolgaidat. L. bedühödött.

– Miféle dolgaimat és kik? – kérdezte agresszívan – és miért nem mondják meg a szemembe?

– Mindenki, mindent – emelte fel a hangját N. — az az általános vélemény, hogy nagyon kilógsz a sorból, ahogy kinézel, amiket csinálsz, meg minden. Nézd — enyhült meg — te egy okos srác vagy tudod, hogy van ez. Engem nem érdekel, tőlem azt csinálsz amit akarsz, de vannak akik komolyabban veszik a dolgokat és úgy látják, hogy ártasz az egyetem hírnevének.

– Az egyetem hírnevének? Ne fárassz – mondta még mindig dühösen L. - az egyetem hírnevének? Van neki olyan? Most akkor megmondod, vagy nem mondod meg, hogy mi a francért akarnak fegyelmit adni?

– Annyit mondhatok – hajolt közelebb N. és gyorsan, konspiratívan körülpillantott a szobában – hogy a szállásadód kezdeményezte a fegyelmit és mivel a felesége az egyetemen dolgozik nem tudtam elsimítani. – Utalt arra védekezésképpen, hogy ő ugyan megtett mindent. – Gyere el holnap, ha ráérsz, addig kiderítem amit lehet – ígérte N. nagylelkűen – akkor megbeszéljük, hogy mit lehet csinálni. Megpróbálok segíteni, hogy kikerülj a bajból. Elhívok egy tapasztalt elvtársat aki biztosan tud segíteni.

– Oké, köszönöm – mondta L. és – mikor jöjjek holnap?

– Mikor, mikor, lássuk csak – nézte N. az asztali naptárat – délelőtt bizottsági ülésem van és délután meg be kell mennem a pártbizottságra...

– Mit kell megszavazni? – szúrta közbe L. maliciózusan, de N. a naptár tanulmányozása közben észre sem vette. – Gyere estefelé, úgy 5 körül, addigra visszaérek és tudod – pillantott körbe újra – akkor már nincs itt senki és nem látják, hogy idejöttél, nem kell ennek kiszivárogni.

– Mármint minek? Annak, hogy fegyelmit kapok, vagy annak, hogy idejövök beszélni veled?

– Egyiknek sem. Te se beszélj róla senkinek, minél kevesebben tudnak róla annál könnyebb még most, fű alatt elintézni.

– Köszönöm. – állt fel és búcsúzott L., lelke mélyén némi megbánással, látva N. segítőkészségét. – Holnap este jövök.

Csöcsös ugyan abban a pózban ült kint és valami újságot nézegetett. Majdnem szívélyes mosollyal nézett L.-re és intett a kezével. L. köszönt és kilépve a szeme sarkából még látta, ahogyan a nő feláll és N. ajtaja felé indul.

A bubifrizurás! Villant L. agyába a folyosón, a bubifrizurás nő a tanulmányi osztályon. Ő a háziúr felesége, azért nézett olyan furcsán. A háziúr – csak így hívták maguk között, csontos, nagy lábú, nagy kezű ember volt, L. akkor látta először, mikor az egyetemen olvasott hirdetés miatt megkereste. Szüksége volt valamiféle lakásra, ez idő tájt az élettani laborban lakott, hivatalosan azért, hogy éjszaka is felügyelje a kísérleti állatokat, ez azonban nem volt biztos lehetőség, úgy döntöttek hát barátaival, hogy közösen kivesznek egy lakást.

A háziúr egy kis utcában lakott nem messze az egyetemtől, arra a kérdésre, hogy kiadó -e még a lakás azt a választ adta, hogy „per pillanatnyilag” kiadó. L. visszafojtotta a röhögését és elment vele megnézni az albérletet. Az lakás egy különálló kis ház volt, két szobával, melyekben emeletes ágyak voltak és egy pottyantós budi a kertben. D. – mint afféle alföldi mezőváros – falusias részén, közel az egyetemhez, az út földes és saras volt, és a házakhoz kertek tartoztak, az ember hallani vélte a tehénbőgést az udvarokból. A házat egy fűrészporos kályhával lehetett fűteni, a háziúr megígérte, hogy segít olcsón fűrészport szerezni, a sógora vagy kije, nem messze onnan egy fűrésztelepen dolgozott. Ez a fűrészporbeszerzés a későbbiekben valóságos népünnepéllyé vált és boldog-boldogtalan részt vett rajta. Először is el kellet kérni a szomszédban Bodó nénitől a tragacsot a fűrészpor szállítására. A szomszédban lakó vagy 80 éves nénit nem Bodónak hívták, történt azonban egyszer, hogy mikoron némileg ittasan tértek haza, a szerencsétlen öregasszonyt ott találták az árokban, a szügyig érő hóban amiből nem tudott kivergődni a saját erejéből. – Segítsenek – kérte elhalóan szegény, ki tudja mióta küszködött már ott. Az egyik lakótárs, Bilux – akinek valódi nevét L. is csak erőfeszítéssel tudta felidézni – azonnal a segítségére sietett – Lófaszt Bodó néni – kiáltotta vidoran – rá se basszon, mindjárt kihúzzuk! Meg is tették. A későbbiekben Bilux nem tudott ésszerű magyarázatot adni rá, hogy miért nevezte a szerencsétlen öregasszonyt Bodó néninek. – Ez jutott eszembe – mondta védekezően. Ezt kielégítő magyarázatnak tartották és a továbbiakban nem faggatták. A szomszédasszonyon viszont rajta maradt a Bodó néni elnevezés, már hallgatott is rá. El kellett tehát menni hozzá, ő pedig szívesen kölcsönadta a tragacsot, annak fejében, hogy neki is hoztak fűrészport.

Öten laktak együtt állandó jelleggel a bérleményben, L. és két évfolyamtársa Bilux, valamint B. továbbá R. akit – hontalanság címén befogadtak – és Ralf, L. kutyája, egy jókora német dog. Együtt mentek fűrészporért a kb. két kilométerre lévő fűrésztelepre. Két kocsma esett útba, Gyuri bácsival együtt. A fűrésztelephez közelebbibe mindenképpen be kellett menni, itt fizettek ugyanis egy-két fröccsöt a háziúr sógorának a szívességéért cserébe. A sógor nagyon kövér, kancsal ember volt – hirtelen-kancsal ahogyan Bilux jellemezte – és szívélyes embernek látszott. – Hagyják csak itt a pénzt nálam – mondta jóindulatúan – majd én befizetem a pénztárba. Így aztán befizettek 2 zsákkal és felraktak a tragacsra annyit, amennyi felfért rá, ezután jöttek a fröccsök. A sógor elkísérte őket a kocsmába és ő is fizetett egy-két kört, előszedve azt a pénzt, amit a fűrészpor befizetésére kapott. Ezután útba ejtették Gyuri bácsit, ahol többen hozzájuk csapódtak, segítettek eljuttatni a hazáig a szállítmányt, majd a jól végzett munkát egy kisebb házi mulatsággal ünnepelték meg. Egyszer még fáklyás felvonulás is volt, ez azonban rosszul végződött, mert a szomszédok rendőrt hívtak.

A viszály a háziúrral R. miatt kezdődött. R. jóval idősebb volt mindannyiuknál, mérnökember, a villanytársaságnál dolgozott. L. egy házibulin ismerkedett meg vele, szóba elegyedtek és kiderült, hogy R. hajléktalan, válófélben volt a feleségétől, aki kidobta, pontosabban R. megverte és ezért kitiltották. R. nagyon intelligens, hihetetlen memóriájú figura volt, azonban erősen hajlamos a szociopátiára, főleg ha ivott – és szinte mindig ivott. Mélyen megvetette az embereket és az alkoholon kívül csak a matematika érdekelte. Éjszakánként – pedig tél volt – transzformátorházakban aludt, amikhez hivatalból kulcsa volt és a transzformátorok fűtöttek is. Ennek örömére L. meghívta, hogy lakjon náluk. Meg is feledkezett róla, azonban egy éjjelen R. beállított, egy Maca nevű hölgy társaságában, aki félt a kutyától. Ettől kezdve R. náluk lakott.

Egy délután beállított a háziúr, miközben R. az ágyon heverészett és rumot ivott. Akkor nem szólt semmit, azonban másnap megkereste L.-t az egyetemen és közölte, hogy több lakbért kell fizetnie, mert többen laknak ott. Ez roppant rossz hírnek számított, mivel már így is tartoztak és pénzük természetesen nem volt. Ezért L. tagadta, hogy R. ott lakik és megpróbált teoretikus vitát kezdeményezni arról, hogy mit jelent „ott lakni” valahol. Véleménye szerint R. vendég volt és a vendégek után nem illik pénzt kérni. A háziúr nem fogadta el álláspontját és fenyegetően kijelentette, hogyha nem fizetnek kirúgja őket. A következő havi lakbért nagy keservesen összeszedték valahogyan és mivel nem jöttek érte, ahogyan szoktak, feladták postán. L. meg volt győződve róla, hogy a dolog a lovagiasság szabályai szerint el van intézve. Ezek szerint tévedett.

Miután elindult a régi épület felé N. irodájából meglátta a nagyterem óráján, hogy 2 óra van, ezért rohanni kezdett, hogy elérje a menzát, ahonnan a kutyának hordta a kaját minden nap. Futtában majdnem feldöntötte M. professzort, aki botjára támaszkodva bicegett a tanszéke felé. – Bocsánat, bocsánat – lihegte, – de nagyon sietek a kutya kajája miatt – M. ismerte a kutyát is, ezért csak ennyit mondott:

– Holnap délelőtt jöjjön be hozzám fiatalember – mindig „fiatalembernek” nevezte L.-t – úgy tudom bajban van.

– Bemegyek, köszönöm professzor úr! – kurjantotta futtában L., aki fel sem fogta, hogy mit mondtak neki.

A menzát még pont nyitva találta, beköszönt a konyhásoknak, akik valamiért kedvelték, fogta a vödröt és megállapította, hogy a kutyának mázlija van, egy csomó pörkölt volt a maradék. Az albérletben csak a kutya volt otthon, de ő legalább láthatóan nagyon örült L.-nek és természetesen a pörköltnek is. Az ennivalót a ház előtt adta oda neki, a dog, – mint afféle lebenyes pofájú kutya irtózatosan disznó módon tudott enni. – Amíg Ralf kint küzdött a pörkölttel, L. végigheveredett az ágyán és elgondolkodott a történteken. Elhatározta, hogy írásban fog kérdéseket feltenni a tanulmányi osztálynak, úgy gondolta egy levélre kénytelenek lesznek válaszolni. „Levélben feltett kérdések” ez olyan megnyugtatóan hivatalosnak tűnt. Magához vett egy füzetet, tollat és a kutya kíséretében átment Gyuri bácsihoz megfogalmazni a levelet. „Tisztelt Tanulmányi Osztály!” – így kezdődött, csupa nagybetűvel a levél. Néhány órával és fröccsel később a levél elkészült, kért egy borítékot a kocsmárostól, megcímezte, leragasztotta és Gyuri bácsi megígérte, hogy másnap a többi postájával együtt feladja.

Ritkás hóesésben, miközben lassan leszállt a téli este L. és a kutya besétáltak a városba L. barátnőjéhez és ott töltötték az éjszakát, Ralf, a kutya az előszobában, L. pedig barátnője virágos terítővel letakart ágyában.

Másnap délelőtt egyedül ébredt, E., a barátnője vizsgázni ment. Visszament az albérletbe bezárni a kutyát. A hóesés még az éjjel elállt, szutykos, csöpögő kupacok maradtak utána, ahogyan eltolták az útról. A kutya kényeskedve lépdelt és ha tehette átugrotta a pocsolyákat, L. lakatlanabb részekre érve elengedte a pórázról, hadd kényeskedjen kedvére. A házban az ágyán egy cetlit talált, B. írta, hogy délbe mindenképpen találkozzanak a tanszéken – így hívták a kocsmát – mert furcsa hírei vannak. – Vajon miféle hírek – morfondírozott és ekkor jutott eszébe aznap először a fegyelmi. Nem tudta mennyi idő van de gondolta, hogy már jócskán benne vannak a délelőttbe, sietett M. professzorhoz, ahogyan megígérte. Biztos volt benne, hogy M. is a fegyelmiről akar beszélni vele. Úgy gondolta az N.-nek tett hallgatási fogadalom nem érvényes olyanokkal szemben, akik amúgy is tudnak a dologról. Megnyugtatta, hogy M. foglalkozik az üggyel, remélte, hogy segíteni tud, bár hallotta, hogy az egyetem vezetése nem kedveli M.-et, aki tudásával, viselkedésével nagyon kilógott a sorból. L. apa nélkül nőtt fel és az idős professzort afféle apapótléknak látta, végtelenül bízott benne és biztos volt abban, hogy együtt és a prof tekintélyével a háta mögött találnak valami megoldást.

Egy régi borítékból előkereste a KISZ-könyvét és gondosan beragasztotta a bélyegeket, melyek ugyanabban a borítékban voltak, hogy megmutassa N.-nek, milyen gondos tag ő. Nem tudta pontosan miért, de kissé piszkosnak érezte magát ettől.

Dél körül ért be az egyetemre, nem aggódott a B.–vel való találkozója miatt, B. pontosan jó helyen van a kocsmában, bizonyára talál valamit, amivel elütheti az időt. Bevitte Ralf vödrét a konyhásoknak, valami káposzta volt az ebéd, szegény kutya szenvedni fog, gondolta. M. tanszékén az irodában az ősz hajú tanszéki titkárnő fogadta, kedves halk szavú asszony volt, erősen sántított, született csípőficama miatt, a szobája pedig ki volt dekorálva gyerekei és unokái képével, akikről szívesen és sokat mesélt azoknak, akik a professzorra vártak.

– A professzor úrnak sürgősen Pestre kellett menni, tudja az egészsége, – nézett fel L.-re – elnézését kéri csak a jövő héten lesz bent. – mondta, ahogyan L. bekopogott.

L. elkedvetlenedett. Nem csak azért, mert a szóban forgó ügy halasztást szenvedett, hanem mert mindig szívesen és hosszasan beszélgetett M.-el bármiről. Hasonló volt az irodalmi ízlésük, hosszasan, barátságosan tudtak vitatkozni egy-egy könyvről, vagy íróról. Úgy tűnt M. is élvezi ezeket a beszélgetéseket, különleges alkalmak voltak, az egyetem oktatóinak kilencven százaléka együtt nem olvasott annyit, mint M. egymaga, velük nemigen lehetett beszélgetni ilyesmiről. Őszintén szólva, L. el sem tudta képzelni, hogy miről lehet egyáltalán beszélni velük, hiszen láthatóan az sem érdekelte őket különösebben, amit tanítottak. Két-három ember volt, akikkel szokott a hivatalos ügyeken túl is beszélni.

Elment a menzára a kutya kajájáért és, hogy neki se legyen jobb, megevett két tányérral ő is a káposztából, ezt ingyen és bérmentve adták neki a menzán, ha közvetlenül ebéd után ért oda. Mást nem is nagyon evett, még barátnője E. gondoskodott róla és etette meg, ahogyan a zsebpénze, meg az ösztöndíja engedte. Kigyalogolt a kocsmába a káposztával, ahol népünnepély fogadta. B., aki ki tudja hány fröccsöt ivott várakozás közben, a kocsma törzsközönségét alkotó fuvarosokkal a kopka nevű elmés játékot játszotta – aki nagyobb lapot húz az nyer – és folyamatosan kifosztotta őket. Ez veszélyes dolog volt, mert ha megelégelték, akkor „Csalsz a kurva anyádat!” kiáltások között megverték a nyertest. A helyzet már kezdett feszülté válni, mikor L. megérkezett, úgyhogy kapóra jött B.-nek, de még Gyuri bácsinak is, aki aggódni kezdett a berendezésért – Tudja kifizetik, meg minden, – panaszkodott L.-nek egy jelentősebb rombolás után – de rengeteg utánajárással és felfordulással jár és nekem nincs erre időm. – A veszély elhárultával széles mosollyal adott egy fröccsöt L.-nek, meg egy kis kóstolót a házi pálinkájából, amit egyébként a pult alól mért a műértő közönségnek. B., kezében két fröccsel elvonult a kocsma egyik oldalán lévő kicsi és indokolatlan beugróba, amelybe egy asztal fért csak el – ezt „tárgyalónak” hívták. Patinás hely volt, például itt ivott két napot egyfolytában az a fuvaros, aki ezután hazament és baltával agyonütötte a feleségét és a szomszédot, akiket in flagranti ért. Azóta is ült, de a tárgyalóban ott kísértett a súlyos döntések szelleme.

L. követte. A tárgyalóban B. konspiratívan körülnézett – kissé kancsalított a kártyázás közben megivottaktól – Azt hallottam, hogy téged ki akarnak rúgni az egyetemről. – B. bensőséges kapcsolatot szeretett volna ápolni az egyik tanszéki adminisztrátor-lánnyal ezért mártírként hallgatta annak végeérhetetlen és megszakíthatatlan fecsegését. Ez annyira nehéz feladat volt, hogy mire ténylegesen bensőséges kapcsolatba kerültek, reménytelenül meg is unta.

– És ki akar kirúgni? - Kérdezte L., hogy ellenőrizze az eddigi információit – Azt nem mondták?

– De. A háziúr jelentett fel, hogy nem fizeted a lakbért és szexuális kicsapongásokat rendezel. Jelzem agyonverlek, ha kiderül, hogy olyankor rendezel ilyeneket, amikor nem vagyok ott.

– Sajnos meg kell hagynunk az orgiákat a bűnös nyugat ópiumának, mit mondtak még?

– Azt, hogy már túl van tárgyalva a dolog és te tulajdonképpen már ki vagy rúgva, csak még nem tudod. – mondta B. és jelentőségteljesen elhúzta kezét a torka előtt.

– És miért engem jelentett fel? Négyen lakunk ott plusz a kutya, bárkit feljelenthetett volna.

– Fene tudja, – vont vállat B. – talán mert neked van a legnagyobb pofád.

– Nekem kell beszélni, – vigyorgott L. – mert én vagyok a legokosabb, ti mit sem tudtok a világról.

A beszélgetés és a fröccsök tovább folytak, ám semmi épkézláb nem jutott eszükbe, végül beesteledett és B. elkísérte L.-t a találkozóra a KISZ-titkárhoz. – Ha sokáig maradsz, visszamegyek a kocsmába, R. és Bilux biztosan ott lesznek. Haditervet készítünk.

– Akkor végünk van – mondta L. és belépett az irodába.

Az iroda Csöcsös nélkül kifejezetten kihaltnak tűnt, a villany is le volt oltva, csak az ablakon szűrődött be az udvari lámpák fénye. Átvágott az előtéren és bekopogott. Bentről kétszólamú „Tessék” válaszolt, belépett.

Odabent N.-en kívül egy középkorú zakós idegen ült, előtte az asztalon valami dosszié, mellette hetyke műbőr kalap. Cigarettázott, valószínűleg egyfolytában, mert a szobában vágni lehetett a füstöt.

– Szia, szia! Már vártunk – N. felállt és elé ment az ajtóig – Bemutatom Kovács elvtársat (Kovács elvtárs nyugodtan szerepelhet ezen a néven, mert keveset tudunk ugyan róla ám az teljesen biztos, hogy nem Kovácsnak hívták, hiszen így mutatkozott be.)

– Kovács vagyok – nyújtott kezet Kovács – de hívhat Lalinak, én vagyok az idősebb, tegeződjünk! – Kemény, határozott kézfogása volt Lali elvtársnak, bár a keze kissé izzadt és L. úgy nézte ideges kissé, leült Kovács elvtárssal szemben és várakozóan nézett rájuk. Lali elvtárs N.-re nézett

– Mehetsz ám nyugodtan, – fordult Lali N.-hez – mondtad, hogy dolgod van, mi majd addig elbeszélgetünk Lászlóval amíg visszaérsz. – Volt valami visszautasíthatatlan, parancsoló a hangjában, valami kemény él, amitől N. felpattant és zavartan elkezdett összeszedni valami iratokat az asztalán – Majdnem elfelejtettem – nevetgélt kényszeredetten – egy óra múlva itt vagyok, mint lángvince – mondta viccesen, gondolkodóba ejtve L.-t, aki nem tudta, hogy ki vagy mi a fene az a lángvince, mert N. így egybe mondta valahogyan. Kiment, óvatosan húzva be maga után az ajtót. Csendben hallgatták lépteit az előtérbe és a külső ajtó csukódását.

– Na László, – csapott a közepébe Lali elvtárs – gondolom töri a fejét rajta, hogy mit keresek én itt. – Eltalálta. L. pontosan azon törte a fejét, hogy mi a fenét keres itt Lali elvtárs, illetve az is felmerült benne, hogy ő maga mit keres itt.

– Ezek itt a maga dolgai – húzta maga elé a dossziékat – mi, ott fent – bizonytalanul mutatott felfelé egyik tömpe ujjával – mindent tudunk magáról olyant is, amit maga sem tud. – Ez hülye, hülye és rendőr – állapította meg magában L., tényleg valami elvtárs. Volt az egész figurában valami rendőrös, a fellépését, a keresztnéven való magázódást; min-mind a hatóság jelzéseként lehetett felfogni. – mi a fenét akarhat? Ez a sötét barom – itt a háziúrra gondolt – a rendőrségen is feljelentett?

– Ez érdekes, – motyogta félhangosan mintegy magának – roppant érdekes.

– Az bizony! – csapott le rá diadalmasan Lali elvtárs – Maga ugyanis igen nagy bajban van.

– Azért talán nem akkora baj – védekezett L. meggyőződés nélkül – egy fegyelmi nem a világ. Más is kapott már.

– Ki fogják csapni az egyetemről – mondta statáriális tárgyilagossággal Lali. – nem csak erről, az összesről. – Szünetet tartott, hogy L. megemészthesse a dolgot, L. nemtudta mit mondjon. – És akkor vége a szépen induló karriernek. – L. meghökkent, miféle karrierről beszél ez? Soha nem gondolta, hogy ez az egyetem valamiféle karrier állomása lehet, sőt gondatlan nagyvonalúsággal egyáltalán nem vágyott olyasmire, amit karriernek lehetett volna nevezni. – Nem lehet büntetlenül így viselkedni, ahogyan maga teszi László – nézett rá szigorúan Lali – Aki kilóg a sorból, az megjárja. A fekete kiscsirkét is agyonveri a kotlós. – A tanyasi iskolában, ahol L. felnőtt voltak baromfiak, kotlósok is de L. sohasem tapasztalta náluk a xenofóbia ilyen kézzelfogható megnyilvánulását. Ellenkezőleg, mindig csodálta az önfeláldozás és odaadást, az állandó idegességet és feszültséget, amivel a kotlós a csirkéit terelgette. Ez biztos valami otthonról hozott népies metafora Lalinál – vélte – a kihallgatásokon megtöri a csirketolvajokat a szakértelmével. – Mindenki ezzel a kilógással jön – dühöngött magában L. – most jön az, hogy individuális vagyok.

– Azonban. – dőlt előre váratlanul az asztalon keresztül Lali elvtárs – azonban mi – és megnyomta a „mi”-t hangsúlyozva, hogy ő nem valami elszigetelt entitás, hanem valami nagy hatalmú dolog része, annak a hangja csupán. – Mi tudunk segíteni magának. Persze csak ha megbánta és kijavítja a hibáit. Az a helyzet, hogy mi azt lássuk, hogy maga egy rendes okos fiatalember csak olyan barátokat választott, akik beleviszik magát a rossz dolgokba. Higgye el, az aktáját tanulmányozva – így mondta fennkölten: „tanulmányozva” - biztosak vagyunk benne, hogy maga nem akar ártani a népi demokráciának. Mi megbecsüljük a tehetséges embereket, szükségünk van rájuk, ezért, ha maga együttműködik, mi segítünk elsimítani ez az ügyet. – L. nem értette mire ez a nagy segítőkészség.

– Mégis mit kéne tennem – értetlenkedett.

Semmi különöset. Néha felkereshet engem és elmesélheti, hogy miket is mondanak meg csinálnak ezek a maga úgynevezett barátai. – Legyintett könnyedén Lali elvtárs – Csak beszélgetés lenne semmi más. – Várakozóan nézett L.-re.

Baaang! Mintha a nagyharang kondult volna meg L. fejébe. „Ez a sötét fasz spiclit akar csinálni belőlem. A kurva anyját ez azt hiszi, hogy én beárulok neki bárkit is.” Keresztülvillant rajta, hogy ha holnap kiadnák az indexét, még meg tudná csinálni a félévet, de ez a gondolat azonnal tova is röppent. Hirtelen látta magát egy ugyan ilyen lehangoló szobában, amint szemben ül Lali elvtárssal a Lenin-kép alatt és Vlagyimir Iljics gyanakvóan figyeli, ahogyan R., vagy Bilux viselt dolgairól mesél neki. Szabályosan összegörnyedt a kép láttán, a gyomra görcsbe rándult, felállt. Lassan megfontoltan elővette KISZ-könyvét – a gondosan beragasztott bélyegekkel és N. asztalára tette.

– Menjenek a picsába. – mondta megfontoltan – mondja meg neki, ha visszajön, hogy kilépek. – Alea iacta est. – tette hozzá magát is meglepve. Lali elvtárs meghökkent tekintetétől kísérve kiment az ajtón és lassan, gondosan becsukta maga után.   

„Most és itt könnyebben evickélnek, egy kicsit kordában kell tartani és megint csak azt mondom, miféle rendszer az, aminek még egy kis ellenzéke se legyen, egy töpörtyű, egy mutatóban legalább” Kádár János

Valaki megrágalmazhatta L.-t, mert noha semmi rosszat sem tett, egy reggel fegyelmit indítottak ellene.

L. a tanulmányi osztályra ment, hogy felvegye az indexét a vizsgák előtt, mint minden félévben. Körülnézett a régi iratszekrényekkel körülvett szobában, ahol a szekrényekben katonás rendben sorakoztak a nagyméretű dossziék, rejtélyes feliratokkal, mint "Évf. össz.", "Felv. össz." és hasonlók. A szemben lévő asztal mögött ülő szemüveges, molett, bubifrizurás hölgy, akinek nem emlékezett a nevére, furcsán, riadtan pillantott rá, mikor elmondta, hogy miért jött, azután gyorsan elkapta a tekintetét, szó nélkül felállt és eltűnt a tanulmányi osztály vezetőjének párnázott ajtaja mögött. L. meghökkenten várakozott, mi történhetett, mit csináltam már megint? Agyán átfutottak az elmúlt hónapok történései, kivéve azokat, melyekre nem emlékezett, de semmi olyat nem talált, amiért aggódnia kellett volna. Biztosan valami adminisztratív izé, gondolta valami papír nem stimmel, hiányzik - mit tudom én - majd megmondják.

Két éve járt már ide és úgy vélte mindent tud az egyetemről, bár sohasem szeretett volna ennyit tudni róla. Nem szeretett itt lenni és - érezte - a többiek sem szeretik, hogy itt van. A főiskolából frissen egyetemmé vált intézmény lélektelen, hangulata előrevetítette a későbbi TSZ-irodák légkörét, oktatói karát ki tudja honnan toborozták, vezetése sarkosan primitív - az alapító és első rektor a következő évben már a Hazafias Népfrontnál, a kádertemetőben volt valami főfontos. Az intézményt átjárta a mély megvetés a humán tudományok iránt. L.-nek esze ágában sem volt idejönni, történelmet vagy filozófiát akart tanulni, azonban gimnáziumi osztálytársának apja - aki a rendőrségen dolgozott, valami politikai vonalon - megsúgta neki, hogy az ő családjával ne is álmodjon ilyenekről. Ide fanyalodott hát, bár sokkal több előadást hallgatott a bölcsészkaron, azzal az örömteli érzéssel, hogy legalább nem kell vizsgázni belőle. Mindezek ellenére becsülettel végezte az iskolát, jó vizsgaeredményekkel, melyek inkább voltak az alacsony színvonal, mint a sok tanulás eredményei. Mit keresek én itt - gondolta sokadszor, miközben körbetekintett a kietlen irodán - mit keresek itt?

Feltárult a szentély ajtaja kilépett a bubifrizurás és furcsán, esetlenül intett - Menjen, U. elvtársnő várja. Visszament a helyére, leült, közben végig kerülte L. tekintetét majd azonnal a papírjaiba temetkezett. L. belépett a párnázott ajtón a szentélybe. U. elvtársnő idősödő alacsony, gömbölyű asszonyság volt őszes hajjal, kiskosztümben. Mindig kiskosztümben volt, mióta L. ismerte, azelőtt persze viselhetett hetyke egyenruhát is, hiszen alhadnagy volt a D.-i ÁVH-nál. Gyermekként élte túl Buchenwaldot - a szülei, akiknek rőfös-üzlete volt D.-ben, odavesztek - és 19 évesen árvaként belépett a Pártba, majd szolgálatba állt az ÁVH-nál, és szolgált szívvel-lélekkel egészen a szervezet feloszlatásáig. Azt senki sem tudta mi volt a dolga ott, talán adminisztrátor lehetett, nem látszott egy Mata Harinak. Utána került az akkoriban még főiskola tanulmányi osztályára, ahol aztán kiváló munkája és még kiválóbb pedigréje okán hamarosan a TO vezetője lett. Ő volt annak a tanulókörnek a vezetője, amelyikhez L. is tartozott, ennek ellenére L. nem igen ismerte, mert nem vett részt a tanulókör gyűlésein, még a csoportképekről is hiányzott, és az is a fülébe jutott, hogy U. elvtársnő ezt helytelenítette - nem várt sok jót a beszélgetéstől.

- Nem adjuk ki az indexét, - csapott a közepébe U. elvtársnő - nem adjuk ki mert fegyelmi eljárás folyik maga ellen. - Keményen ránézett L.-re - Ez már régen várható volt.

- Miért folyik ellenem fegyelmi? - kérdezte L. meghökkenten, csodálkozva, hogy még csak nem is hallott erről.

- Azt majd megtudja - mondta U. elvtársnő, nem titkolt elégtétellel hangjában - megtudja a tárgyaláson.

- Mikor lesz a tárgyalás? - kérdezte L. lemondóan.

- Február 10-én, majd kap hivatalos értesítést.

- Az már a vizsgaidőszak után van, ha addig nem tudok vizsgázni, márpedig index nélkül nem tudok, akkor ezt a félévet mindenképpen elvesztem!

- Az a maga baja - mondta U. elvtársnő vidáman - vizsgaidőszakban nem lehet fegyelmi tárgyalást tartani, az elvtársak elfoglaltak.

- Mégis, miről van szó? - próbálkozott L. erőtlenül - legalább nagyjából...

- Mondtam, majd kap értesítést, abba minden benne lesz - mondta U. elvtársnő, türelmetlen éllel a hangjában - és most dolgom van - maga elé húzott egy dossziét.

- Ez nem jogos eljárás - követte el a sokadik hibát L. - Nem jogos, mert ha felment is a fegyelmi bizottság, mindenképpen félévet veszítek!

- Még az hiányzik, hogy maga, L. elvtárs, maga mondja meg, hogy mi a jogos - emelte fel hangját U. elvtársnő - még csak az hiányzik. Maga két éve jár ide, de még egyetlen tanulóköri megbeszélésen nem volt. Nem jár a KISZ-gyűlésekre sem és nem jött velünk a tanulókör kirándulására sem, maga individuális! - Így mondta: individuális.

- Nem tehetek róla - védekezett L. - nem érzem jól magamat az ilyen összejöveteleken.

- Mi az hogy nem érzi jól magát? - hökkent meg U. elvtársnő - Én mindig, bárhová megyünk is az elvtársakkal és bármit csinálunk is jól érzem magam. A közösségben a legjobb, mondtam, hogy maga individuális.

- Individualista - mondta, inkább csak magának L.

- Tessék?

- Úgy mondják individualista, az individuális valami más, azt jelenti nagyjából, hogy egyéni - kapta magát a magyarázaton L., pedig valahol belül érezte, hogy nem kéne ezt csinálni.

- Maga oktatni akar engem!? - visította U. elvtársnő - Engem?! Aki tizennyolc éve vagyok párttag, aki, aki ....- már hápogott a felháborodástól és mivel a hangját elveszítette, félig felemelkedett ültéből és csak a kezével mutatott mereven az ajtóra, mint az öntudatos proletár felháborodás eleven, kiskosztümös szobra, trottőr-sarkú cipőben.

- Kezitcsókolom - motyogta L. és az ajtó felé indult.

Leverten kullogott el, köszönni is elfelejtett a bubifrizurásnak, akinek továbbra sem emlékezett a nevére, pedig az felpillantott, egyenesen rá és volt valami várakozó a tekintetében, mikor látta, hogy L. rá sem néz, fennhangon megjegyezte - Viszontlátásra! - L. nem is hallotta. Furcsa, zavaros érzések kavarogtak benne: Ahogyan lenni szokott eszébe jutott egy csomó dolog, amit még mondania kellett volna, hogy büszke lehessen magára, ugyanakkor azt is érezte, hogy még ennyit is kár volt mondania, ha továbbra is egyetemista akar lenni. Persze abban sem volt biztos, hogy itt akar maradni. Eszébe jutott, hogy semmit sem tud az egyetem fegyelmi szabályiról, nem tudja azt sem, hogy kik fognak dönteni a sorsáról. N.-re gondolt hirtelen, ő talán segíthet, villant fel benne a remény.

N. aki évfolyamtársa volt eleinte, ekkoriban már "függetlenített" KISZ-titkár, ez azt jelentette, hogy volt irodája és fizetése is, átment levelezőre, hogy végezni tudja a függetlenített KISZ-titkár felelősségteljes munkáját. L. furcsa kapcsolatban volt vele. N. állandóan ráakaszkodott, folyton beszélgetni akart vele, mellé ült a menzán és a véleményét kérdezgette mindenféléről.

Sok-sok évvel később, mikor L. belenézett a Történeti levéltárba róla őrzött titkosrendőri jelentésekbe - N. ekkor már kiemelkedő tudományos tevékenysége eredményeként professzor volt és az egyesített egyetemek rektora - észrevette, hogy sok olyan jelentés van közöttük, amelyek akár N.-től is származhattak. Így érthetővé váltak a kényszeresen elkezdett beszélgetések, melyek valahogyan mindig politikai témáknál lyukadtak ki.

Most talán segíthet - gondolta, ő biztosan tudja, hogy miről van szó. Átsietett az új épületszárnyba, ahol KISZ-iroda a párttitkár irodája mellett volt és megállt az ajtó előtt, melyen diszkrét aranybetűs tábla hirdette N. nevét és beosztását. Bekopogott és belépett az apró előtérbe, ahol egy asztal mögött J. ült, egy évfolyamtársnő, aki társadalmi munkában segítette a KISZ tevékenységét, ezért hálából mindig átengedték a vizsgákon, pedig nem kellett volna. Teljesen átlagos kinézetű leányzó volt, kivéve két hatalmas, abnormális méretű mellét, amiért az egész évfolyam - a háta mögött - csöcsösnek nevezte. L. - emlékezete szerint - elkövette azt a hibát, hogy egyszer szemtől szembe is így nevezte némi alkohol hatása alatt, így nem voltak túlságosan jó viszonyban.

- N. bent van? -kérdezte L. a leányzó melleitől.

- Bent van - mondta J. - de vannak nála, várni kell.

- Kint várok - és visszalépett.

A folyosón nem sok látnivaló volt. Mint mindenütt, itt is a régi évfolyamok tablói ékeskedtek a falakon kartonpapírból, melyet olyanra festettek mintha fából lenne és rajta hátrafésült hajú bizakodó-proletár arckifejezésű emberek, akik csillogó szemekkel tekintettek a jövőbe. Mindenki fekete öltönyben, fekete nyakkendővel, amely az intézmény egyenruhája is lehetett volna. Az alapító-rektor B., vizsgák előtt még mindig felsorakoztatta a vizsgázókat a folyosón és aki nem hibátlan megjelenésű volt az eleve elzavarta. Ez a B. egyébként, megható módon, fizikát tanított, meghökkentő színvonalon. L. szem és fültanúja volt amikor egy előadáson, ahol természetesen a tanszék oktatói is bent ültek az első sorban hallgatva a professzor (mert az volt) előadását, B. azt mondta, hogy "a tekercsben indukált áram erőssége attól függ, hogy mekkora vasmagot mozgatunk a tekercsbe.." Erre M. a tanszék alkoholista docense, a tábla felé néző professzor háta mögött a hallgatóság felé fordult és egyik kezét a másik hajlatába helyezve beintett, miközben hangtalanul, csak mimikával azt mondta: "ekkora éppen elég lesz..." A felharsanó röhögésre B. megfordult és nem értette mi volt az az ellenállhatatlanul humoros dolog amit mondott. Később, a Hazafias Népfrontnál már nem nevettek ezen – elhitték.

A legérdekesebb olvasnivaló a kiszes hirdetőtábla volt. Itt rengeteg újságcikk volt kirajzszögezve mindegyik valamilyen kiszes hírről adott számot. "D.-i egyetemisták az Építőtáborban!" hirdette az egyik, kép is volt hozzá, amelyen valaki egy talicskát tolt, a háttérben széthajigált lapátok. - Építőtábor atomcsapás után - gondolta L. aki életében nem volt építőtáborban és megdöbbent azon, hogy mások önként jelentkeztek. KISZ-tag volt, persze, mindenki az volt, ahogyan emlékezett senki sem kérdezte meg, egyszer csak kapott egy tagkönyvet még a gimiben, amit azonnal el is veszített. Mikor elsőéves volt az egyetemen bélyeget kellett vásárolni és beragasztani ebbe a könyvbe. Ekkor ismerkedett meg közelebbről N.-el, ugyanis bevallotta neki, hogy elveszítette a tagkönyvet. N. akkor megrovóan ránézett és kiállított egy másikat, ez meg volt még, azonban csak egy bélyeg árválkodott benne a két év alatt, a többit nem ragasztotta be. A bélyeg árát egyébként levonták az ösztöndíjából, különben nem vett volna egyet sem.

A hirdetőtáblán ott voltak a különböző egyetemi rendezvények plakátjai is, feltűnő volt, hogy valamiért mindegyik filctollal készült és szerepelt rajta a „zsiroskenyér” szó. Így, egybeírva. Ez amúgy így, egybeírva szerepelt a 54-es helyesírási szótárban is, ellentétben a vajas kenyérrel, mert az meg külön, a hivatalos magyarázat szerint azért, mert a vajas kenyér csak ritkábban jutott a proletároknak, míg a „zsíroskenyér” sűrűn. Később kiderült, hogy egyszerű elírás volt, csak hát nem lehetett beismerni. L. elmerengett ezen – édesanyja nyelvtant tanított, innen ismerte a szó különös, szocialista helyesírási szabályát – miközben törte a fejét, hogy az utolsó ilyen „zsíroskenyeres” klub-bulin vajon tényleg ígért pofonokat N.-nek vagy csak álmokkal tölti ki az alkoholos amnéziát? Mivel nem tudta eldönteni, agyának egy távoli szegletébe űzte a kérdést – mindjárt kiderül úgyis. Az egyetemi bulik az alagsorban voltak, nyilván, hogy megfeleljenek a pince-klub divatnak. Semmi különös oka nem volt annak, hogy a kluboknak a pincébe kell lennie, ennek ellenére az összes egyetemen ott voltak, ez olyan kiszes, fiatalos dolognak tűnt talán. Az alacsony mennyezetű füstös helyiségekben irtózatos tömeg tolongott mindig, különösen a büfénél, ahol a rutinosak a megvett sörrel egyből beálltak a sor végére és megitták mire újra sorra kerültek. Rövidet egyáltalán nem árultak, az estély ezért a mindig a kocsmában kezdődött ahol mindenki magához vehette az indítótöltetet. A bulik mindig valamiféle kulturális felütéssel kezdődtek. L. ritkán várta meg a pince-klubban a buli kitörését, nem szerette a tömeget és a tőgymeleg sört, többnyire kultúrprogram után egyből a kocsmába ment a cimboráival és ott kulturálódtak tovább. Gyuri bácsi – a kocsmáros, nagydarab nagy orrú férfiú – kedvelte L.-t, miután L. festőművész barátjával T.-vel készítette el a portréját és az nagyon tetszett neki, ki is volt akasztva a söntésben és így a falról Gyuri bácsi árgus szemekkel figyelte Gyuri bácsi tevékenységét. Első a biztonság. T. a helyi művésztelepen lakott egy műterem lakásban szintén képzőművész feleségével. Erősen avantgárd indíttatású festő volt és hajlott a szürrealizmus felé is. L. nagyon csodálkozott, mikor Gyuri bácsi portréja kifejezetten hasonlított a modellre, mi több ott volt benne a meg nem határozható „gyuribácsiság” is – művészet volt a javából. -Megrendelésre készült – pironkodott T. mikor elmondta neki a benyomásait. - Most dicsértelek – értetlenkedett L. - Az más – zárta le a művészetfilozófiai elmélkedést T. és töltött a demizsonból.

A kocsmáros szeretete abban nyilvánult meg, hogy korlátozott hitelkeret állt L. rendelkezésére, Gyuri bácsi egészen pontosan tudta ugyanis, hogy mennyi ösztöndíjat kap és mikor, ez volt a hitel felső határa. A hirdetőtábla előtt ácsorogva L. úgy érezte a hitel utolsó fillérjeire is szüksége lesz a mai napon.

Az ajtó kinyílt, mit nyílt, kivágódott és H. elvtárs és O. elvtárs léptek ki rajta nagy beszélgetésbe merülve. H. elvtárs adjunktus volt a növényélettani tanszéken, O. elvtárs pedig az egyetem párttitkára. Gyors, sunyi pillantást vetettek L.-re, elhallgattak és egymás mellett mentek tovább a hosszú folyosón.

-Nem fogadták a köszönésemet – villant bele L.-be, miközben belépett az ajtón.

Folyt. köv.

Az igazi emberarcú szocializmust arról ismerhettük meg, hogy mi is benne éltünk.  

Aristo

A blog nem azért készült, hogy emlékművet állítsak az emberarcú szocializmusnak, hanem azért, hogy nehezebb legyen letagadni. Azzal ugyanis már nem álltatom magam, hogy nem fogják letagadni, hiszen máris letagadják. 

Ajánlom ezt a blogot mindazon cselédeknek és disznópásztoroknak, akik kíváncsiak arra, hogyan érezte magát egy nem közülük való uralkodásuk idején.